Éld át!

1. rész

A világról, az életemről, magamról

A nevem Shukaku. 18 éves vagyok, átlagosnak nem igazán mondható gimnazista. Hogy, hogy nézek ki? Hát… vállig érő szőke hajam van. Egyesek elmondása szerint aranyszőke, de szerintem ez egy téves állítás. Sokszor próbáltam már összekötni a tarkóm mögött, de az túl lányosan néz ki, így inkább hanyagoltam az ötletet. A szemeim arany színűek. Az ikertestvéreknél szokott előfordulni, hogy az egyik szem színe megváltozik. Nekem két ikertestvérem volt, mármint lett volna, de még az anyaméhben meghaltak. Mivel kettő lett volna, így nekem nem az egyik, hanem mind a két szemem színe megváltozott. Mindamellett világos, kissé homokszínű bőröm van.

A testfelépítésem sovány és magas. Persze csak egy kicsit vagyok soványabb az átlagnál, viszont amellett rendkívül sportos és erős vagyok. Meg a legmagasabb az osztályban.

Utálom magamat, hogy őszinte legyek. A derekam túl karcsú, a lábaim pedig nőiesek, akárcsak a karjaim. Gyűlölöm ezt a testet. Mintha az egész el lenne szúrva.

A szemeimből két csík húzódik le, ami rendkívül úgy néz ki, mint a mosómedvék álarca. Ezt meg a hátamon lévő hatalmas jelet még gyermekkoromban szereztem.

Az egyik nap betörtek hozzánk, és csak én voltam otthon, egyedül, mivel… hát… az anyám korházban feküdt, és azóta is csak ott fekszik. Képtelen volt feldolgozni, hogy két gyermeke meghalt a méhében. Az orvosok szerint kómában van, és csak idők kérdése, hogy ismét magához térjen, de a számomra… már rég halott. Soha nem volt az anyám. Soha nem törődött velem, még csak egy pillantásra sem méltatott az életem során. Az apám sem különb ám. Az egész életemben alig vett figyelembe. Reggel az asztalra teszi a pénzt és a lakáskulcsot, majd elmegy „dolgozni", ám mindenegyes éjszaka hulla részegen jön haza, és még csak meg sem kérdezi, hogy mi van velem.

Gyűlölöm a családom, gyűlölöm az életem és mindent, ami csak hozzá tartozik. Ám attól a naptól fogva, amikor betörtek hozzánk… még jobban utálom a világot, mint eddig.

Azon az estén ugyanúgy voltam, mint most. Egyedül csak én voltam a házban. Magányosan ültem az ágyamon, alig töltöttem be a 7. életévemet akkor. Persze senki sem köszöntött fel, és senkitől sem kaptam ajándékot. De valahogy nem hiányzottak nekem ezek. Már a magányban születtem, és ott éltem az életem.

Törés hangját hallottam a földszintről, mivel az én szobám az 1. emeleten van. Értetlenül bámultam bele a sötétségbe, s az ágyam melletti kapcsolót akárhogy is nyomkodtam, csak nem égett a villany. Minden elcsendesült, és megdermedtem az éjszakában. Nem mertem mozdulni, nem mertem pislogni. Féltem. Igaz, a mai napig nem tudom, mitől, hisz ha meghaltam volna aznap, akkor minden bizonnyal minden sokkal jobb lenne.

Ismét törés, majd pedig halk léptek hangját hallottam a lépcső közeléből. Nagy nehezen lemásztam az ágyamról, és nesztelenül elhátráltam az ajtóm felől. Villámlott odakinn, hisz borzalmas vihar volt aznap. Egész nap csak esett az eső, estére pedig kész viharrá alakult.

A léptek elhaltak, majd az egyik pillanatról a másikra ismét hallottam, de már csak egyetlen lépést. Egy sötét árny jelent meg az ajtómnál. A sötétben nem láttam jól az arcát, ám a rémület rögvest megdermesztette a testemet. Futni akartam, de nem mozdultak lábaim. Az idegen lassan besétált a szobámba, majd hirtelen eltűnt. Szó szerint.

A következő pillanatban már előttem állt. Nem tudtam reagálni, olyan sebességgel ragadta meg a karomat, majd pedig a földre vágott. Két kezemet a csuklómnál fogva lefogta. Egy éles eszköz villant meg a sötétben, amiről később tudtam csak meg, hogy egy kés volt.

Lassan az arcomhoz emelte, és kíméletlenül belekarcolt vele a bőrőmbe. Akkor szereztem a mosómedve álarchoz hasonlító jelzéseket.

Könnyek patakzottak a szemeimből, és amikor a villám ismét becsapott mellettünk… fényével megvilágította nekem az idegen arcát. Hosszú, nagyjából derékig érő vörös haja volt, erős, jól megépített teste, de ami a legjobban meglepett az-az volt, hogy a szemei vérvörös színtől izzottak. Mint egy démonnak.

Egy pillanatra elengedte a kezeimet, és én nem haboztam az eséllyel. Körmeimet az arca mindkét oldalába belemélyesztettem, és kíméletlenül végig húztam rajta őket. Három karmolás nyomot hagytam arca mindkét oldalán.

Az idegen sziszegett egy kicsit, majd ismét megragadta a kezeimet, és a hátamra fordított. Káromkodó szavakat intézett felém, majd felhúztam a felsőmet. Hideg, kellemetlen tárgy ért hozzá a bőrömhöz, ami lassan belemélyesztette magát. Forró folyadék folyt végig a hátamon, ami nem más volt, mint a saját vérem.

Az idegen miután ezt megtette, felállt mellőlem, és elsétált. A fájdalomtól nem bírtam megmozdulni, képtelen voltam bármit is tenni. Csak feküdtem a földön sziszegve, remélve, hogy valaki majd segít rajtam.

Ám senki sem jött. Egyedül voltam. Azon a napom szereztem ezeket a jeleket. Az arcomon lévő mosómedve álarcot, és a hátamon lévő jelet, mely egy hatalmas körből, egy benne lévő négyágú csillagból, és az őt körülvevő négy kis körből áll.

Csak egyszer találkozzak újra azzal az alakkal, és istenre esküszöm, hogy ha börtönbe is kerülök miatta, de elmetszem a torkát! Azóta, hogy ez megtörtént velem, képtelen voltam elfelejteni annak a szemétládának az arcát. Most is őt szoktam keresni a szemeimmel, amikor hazafelé tartok a gimnáziumból, vagy csak elugrok valamiért a boltba.

Eddig még egyszer sem láttam. Persze, amikor egy nap a testnevelés tanárom is meglátta a hátamon és az arcomon lévő vágásokat, felhívta a korházat, meg a zsarukat. Azóta már ők is keresik ezt az alakot. Mostanra már minden bizonnyal 30 valahány éves lehet, mert amikor én láttam nem lehetett több 25-26-nál.

Most is csak rajta jár az eszem, és azon… miért velem tette ezt, és mi élvezete volt ezen? Nem bírom felfogni. Ha valaki betör egy lakásba, ellop dolgokat, lehet, hogy még meg is öl valakit, de az értelmetlen, hogy csak szétvagdos egy gyereket. Nem, ennek így nincs értelme.

Az egész… értelmetlen hülyeség…

Reggel az ébresztőórám csörgésére ébredek fel. Utálom a reggelt. Utálom a ébresztőórámat, ami megállás nélkül csörög, mint valami beakadt lemez.

Már legalább negyedszerre csapom le. Semmi. Leverem az ágyam melletti éjjeliszekrényről. Semmi. Még az éjjeliszekrényt is rádöntöm, de az továbbra is csak csörög. Letapasztom az arcomról a párnámat, felállítom a szekrényem, kiszedem alóla a papírlapos órámat, majd megnyomok rajta egy gombot, amire végre befogja a pofáját.

Amúgy sem számít, hogy kések-e a suliból, vagy sem. Senkit sem érdekel ez. Persze az iskola fenyegetőzik azzal, hogy kicsapnak, ha ezt folytatom, de hát mit érdekel ez engem? A lógásaim és a késői órabemenetelem ellenére is majdnem mindenből ötös vagyok. Elég ez nekem. Hülye lennék, ha egy kicsit is érdekelnének a tanárok beszólásai.

Megpróbálok újra elaludni. Nem nagyon sikerül. Félig lelógok az ágyamról, az egyik karomat majdnem kitöröm, és a helyezkedéseimmel egy 160 fokos fordulatot teszek. Feladom a harcot az élettel szemben, és lekúszok az ágyamról.

Fáradtan és keserűen ásítozva elindulok a fürdőszobám felé, amikor véletlenül rálépek a gördeszkámra, és teljes gőzzel kiszánkózok az ajtómon, majd lesüvítek a lépcsőmön. Pofára esek, szó szerint. Pár percig fekszek a földön, majd megragadom a gördeszkám, és a falnak vágom. Ezt követve feltápászkodom a padlóról, és visszaindulok a szobám felé a lépcsőn.

Már el is érem a szobám bejáratát, amikor megcsúszok egy üveggolyón, és mint valami versenyautó, beparkolók az ágyam alá, ami már legalább 10 éve nem látott se felmosórongyot, sem pedig porszívót.

Körbenézek. Megfigyelem az össze-vissza lévő pókhálókat, amik majd összeroskadnak a porkupacok súlya alatt. Egyszer kiszúrok egy hatalmas pókot egyenesen felém közeledni. Olyan nagy, hogy hozzá képest az emberi koponya homokszemnek mondható. Utoljára a Gyűrűk Urában láttam ilyen kifejlett példányt. Bámulom egy darabig, majd úgy határozok nem várom meg azt, hogy velem is az történjen, ami Frodoval.

Kiszedem magam nagy nehezen az ágyam alól, és miután feltápászkodom, leporolom a pizsoma nadrágomat, és persze magamat. Ismét elindulok a fürdőszobám felé. Még rálépek egy játékautóra is, de olyannyira ideges vagyok már ettől a reggeltől, hogy az a vacak játék darabjaira törik a talpam alatt.

Beérek a fürdőszobámba. Felkapcsolom a villanyt, és tükörhöz sétálok. Megfigyelem mogorva vonásaimat, majd leveszem a nadrágomat, és gyorsan lezuhanyozok.

Miután ezt megteszem, kilépek a zuhanyzóból, a derekam köré tekerek egy törülközőt, és a fürdőszoba kijárata felé sétálok. Elhaladok a tükröm előtt, ám hirtelen megtorpannak a lábaim. Visszasétálok kissé, és belenézek a tükörbe. A hasonmásomat látom benne, mint mindenki, amikor a tükör elé áll.

Egy pillanatra, mintha valami mást is láttam volna benne, de biztos csak képzelődtem. Velem ez sokszor megesik.

Kisétálok a fürdőszobából, majd kinyitom a szekrényemet, és kutatni kezdek benne. Kiveszek egy vékony anyagú fekete hosszú ujjú felsőt, amin az a felirat található, hogy „Banished to hell". Pokolba száműzve.

Még egy sötétkék farmernadrágot is kiveszek a kupacból, majd egy gyors törülközés után magamra kapom őket. Persze odakinn most tél van, és még havazik is, de engem ez egy kicsit sem érdekel. Amúgy sem szokott sohasem semmi bajom lenni, amikor így megyek be az iskolába. Az immunrendszerem eléggé edzett.

Felhúzok egy fekete zoknit, majd a csuklómra teszem a karórámat, és lesétálok a konyhába. A kerek, négyszemélyes juharfa asztalon most is ott van a pénz és a lakáskulcs, mint mindig.

Odasétálok hozzá, a pénzt zsebre vágom, a kulcsot úgyszintén. A hűtőből kiveszek egy tejet, belekortyolok egy párat, majd visszateszem. Vágok egy szeletet a tegnap vett kenyérből, vékonyan megkenem baracklekvárral, majd beleharapok egy nagyot. Készítek gyorsan egy laza szendvicset, becsomagolom, és az ajtóban lévő iskolatáskámba dobom, aztán behúzom a cipzárját.

A hátamra kapom, az utolsó darab baracklekváros kenyérszeletet is megeszem, magamra rántom a fehér puma sportcipőimet, a honom alá veszem gördeszkámat, majd kinyitom az ajtómat, és elindulok az iskolába.

Vegye kezdetét egy újabb nap…

Ez már a második történetem. Remélem tetszik, és ha igen kommentálj!