Elder Scroll: Az Árnygyűjtő
1. Menekülés a reménybe
A tavaszi napsugár vakítóan, ámbár még kissé dermesztően sütött le a színpompás rétre. Sokaknak talán nem is számított még csak említésre méltónak sem az a tarka kis mező, aki viszont a sziklás talajhoz szokott és a gyér növényzethez, olyanhoz, amivel Skyrimben találkozni, a végtelen hómezőkről már nem is beszélve, annak az a vadvirágokkal teli, festői táj olyan volt, mint maga a paradicsom.
És valóban, volt aki a Menyországban érezte magát. Pajkos gyerekként szaladgált a színes virágok között, két kisebb testvérét üldözve.
Ez a lány, aki legalább öt évvel idősebbnek látszott a koránál, fiatal kora ellenére már elég sok mindent megtapasztalt.
Igaz, hogy még félórája ott búslakodott a szekér végében, magát vádolta azért, hogy a szülei eljöttek Helgenből, a faluból, ahol született, és ahol addig nevelkedett, ám akkor valahogy mégis sikerült túltegye magát az önvádaskodáson, és önfeledten kergetőzött a könyökéig sem érő két kistestvérével.
Meglehet, hogy a pesszimizmusa valamelyest lejjebb adott, attól azonban még a régi szokások megmaradtak... Kicsi kora óta nyitott fülekkel járt a skyrimi faluban, mindent meghallva, amit személyére mondtak.
Így járt most is, mikor elhaladt a szülei közelében. Bár mindketten megpróbáltak minél halkabban beszélni, éles fülü lányok minden szavukat hallotta.
Alighogy eljjutott agyáig a hallottak értelme, megállt ott helytében, megmeredve. Legszívesebben rájuk nézett volna, de ismerte őket. Most, hogy látták jókedvűen, biztos letagadták volna előtte a helyzet komolyságát. Mert hát az történt, hogy nem a feltöltődés volt a fő oka a kényszerpihenőnek, hanem teljesen más.
A nagy viharoknak köszönhetőleg, amik a környéken söpörtek végig az elmúlt időszakban, az útjelző kidőlt a helyéről, és a nagy baj csak ott kezdődött, hogy az út kettévált, szinte egymás mellett haladt a kettő tovább, csakhogy az egyik út Bruma felé vitt, a másik pedig úticéljuk, Cheydinhal felé. Lényegében Bruma sem lett volna rossz választás, elvégre ott is meghúzhatja magát a fáradt utazó, csakhogy az egy északi beütésű település volt, és bizony ahol Északiak vannak, ott Skyrimből is akad nem kevés a befőttesüvegben, nekik viszont Skyrim többé nem hiányzott. Féltették a lányukat, nehogy előjöjjenek ismét rajta az „őrület" jelei.
Tehát mint azt már feljebb írtam, elsőszülött gyermekük megdermedt a hírtől. Legszívesebben odaszólt volna a szüleinek, hogy ne féltsék, biztos nem történik Brumában vele semmi sem, de jól tudta, hogy csak hazudna, nem csak a szüleinek, de önmagának is.
Végre most, hogy alább hagytak a vérfagyasztó üvöltések, hogy végleg eltüntek a rémisztő árnyalakok, hogy többé már egyetlen förtelmes pofába sem szalad bele a tekintete, nem feszengett többé a többi ember közelében.
Agyalni kezdett azon, hogy mitévő legyen, mire egyszercsak távolabb meglátott valamit a vízparton.
Nem tudta, hogy pontosan mi lehet, de távolról emberi alakra emlékeztett a forma, ezért hát hirtelen ötlettől vezérelve elindult abba az irányba.
A földúton haladt egy ideig, de hamar letért róla, és inkább a réten vágott keresztül. A fűben szokatlanul halkan, szinte macska módjára közlekedett. Ha lett volna közelben Khajiit karaván, biztos sort álltak volna azért, hogy a lánytól vehessenek leckéket. Pedig azt azért meg kell vallani, hogy nem szándékosan osont rabló módjára a magas fű között, csak épp így alakult...
Ilyen körülmények között ért el a part azon pontjára, ahol az alakot meglátta. De még jóformán oda sem ért, amikor rádöbbent, hogy akit ő embernek nézett, valójában ami... Egy éjfekete szőrű ló ivott szép nyugodtan a kristálytiszta vízből. Az állat nem zavartatta magát a közeledő léptek hallatán, a lány pedig valamiért úgy érezte, hogy biztonságosabb, ha tőle távolabb áll meg.
Kezdeti bátorsága tova lett, de megemberelte magát, és a maradás mellett döntött, miután eszébe villant a szülei között lezajlott beszélgetés.
Bizonytalanul körbenézett, majd megköszörülte a torkát.
- Hahó... – hagyta el száját –, van itt valaki?
Egy gebének félig sem tűnő ló mellett szokás valakinek lennie, így hát nem is akkora nagy csoda, hogy egyszercsak előkerült a fák közül egy fekete köpenybe bújt idegen. Vékony, magas testalkatú illető volt, és akár a lánynak, az ő léptei is halkak, szinte nesztelenek voltak.
Első ránézésre sehogy sem lehetett róla megállapítani, hogy nő lehet vagy férfi, csupán a széles vállát látva tippelte a lány férfinak az illetőt. Az arcát nem látta, a fejét ugyanis csuklya fedte.
- Öhm... - kezdett bele mondanivalójába a hullámos hajú leányzó. – Elnézésedet kérem, ha megzavartalak. Csak kérdezni szerettem volna valamit.
- Menj szépen vissza a családodhoz, kedves – válaszolta az idegen, nyugodt, enyhén mély hangon. – Ó, és válasszátok a jobbra tartó utat. Maradjatok végig azon, amíg el nem értek egy szélesebb, jóval forgalmasabb útig. Azt kövessétek, ha Cheydinhalba igyekeztek.
- Ho-honnan tudtad, hogy oda megyünk?
- A csomagjaitok nem Brumához illőek. Most pedig menj, mielőtt meggondolnám magam...
A lány nem értette, hogy ez a fekete gúnyába öltözött alak mire céloz utolsó mondatának második felével, csak ment, és teljesítette a „parancsot".
Nem törődött már többé a halk közlekedéssel, úgy gázolt át a mezőn, mintha nem is ért volna térdig a fű.
Levegő után kapkodva állt meg végül a szülei előtt. Elmondta nekik, amit hallott attól a félelmetes alaktól, bár azt azért nem közölte velük, hogy mennyire ijesztő volt a találkozásuk.
Most, hogy a család már tudta az útirányt, hamarjában összetoborozták a szétszéledt gyerekeket, majd folytatni készültek útjukat.
A kocsi elindult, és mikor feltért a földútra, egyszercsak előtünt az a fekete ruhás alak, a lova hátán. Szembejött velük, de még mielőtt látótávolságba került volna, egyszerűen letért az útról, és a magas füvön átgázolva kikerülte őket.
A legkisebb testvér közelebb húzódott az apjához, és halkan odasúgta neki.
- Egy amolyan fejcsont volt a ló homlokán – mondta, az apjához bújva.
- Egy koponya? – helyesbített az apja. – Én nem láttam semmit rajta, de az az igazság, hogy túl távol volt.
- Biztos rosszul láttad, kicsim – símogatta meg a gyerek fejét az anyja. – Te meg ne add alá a lovat... – korholta le a férjét.
Egyetlen lányuk nem szólt hozzá a beszélgetéshez. Csak ült, és hallgatagon figyelte a környéket. El tudta hinni, hogy a gyerek jól látta, amit látott, elvégre az ő hátán is végigszaladt a hideg, amikor szemtől szembe került az idegennel, no meg az is tény volt, hogy legkisebb öccsének sasszeme volt.
Végülis később már nem is törődtek azzal az idegennel, de mint kiderült, az útbaigazításban az igazat mondta, és még naplemente előtt elérték Cheydinhal városát.
A város egyik őre, miután közölték vele érkezésük okát, elvezette őket újdonsült otthonukhoz.
Fáradtan, élményekkel tele kezdtek a beköltözéshez. A két kisfiút csak nehezen lehetett bent tartani. Ugyanis az volt a helyzet, hogy miután megláttak egy argoniait elsétálni az ablak előtt, mire ők egyből utána akartak szaladni, mivel hát annak előtte még sosem láttak olyan teremtményt.
Nehéz volt a két kis ördögfiókát egy helyben tartani, de azért estére annyira kifárasztották magukat, hogy még azt sem várták meg, hogy megvessék nekik az ágyat, ültő helyükben elaludtak.
A család minden tagja elfáradt a nagy utazásban, ennek köszönhetően, alighogy leszállt az éj, az ablakuk elsötétedett.
Skyrim zord időjárásához viszonyítva Cyrodiil jóval kellemes klímájú területen terült el. Ennek is köszönhetőleg az éjszakák is rövidebbek voltak. A család egyedüli leánygyermekének ki is pattant egyből a szeme, amikor ébredéskor azt tapasztalta, hogy már a nap süt rá az ágyára.
Az ágya melletti kis homokórára pillantva aztán rájött, hogy éppenséggel nincs egyáltalán annyira késő. Felkelt hát, összevetette fekhelyét, megigazgatta magán a ruháit meg a frizuráját, majd kiment a konyhába.
Az anyja már odakint volt. A reggeli teához melegítette a vizet. Dúdolászva pakolászott, mígnem meglátta a lányát belépni az ajtón.
- Lucia, édesem – fordult a lány felé. – Felébresztettünk apáddal? Mondtam neki, hogy majd később húzzuk arrébb a szekrényt, dehát ismered...
- Nem, nem ti ébresztettetek föl.
- Van valami baj? Olyan sápadt vagy.
- Nincs... Már miért is lenne? Cheydinhal sokkal szebb, mint Helgen.
- Örülök, hogy így látod. Hamar be fogsz illeszkedni ide, meglátod.
A lány bólintott, de azonnal utána más irányba nézett. A lelke mélyén bántotta valami, amiről nem akart beszélni az anyja előtt. Tudta, hogy mennyi mindent tettek érte, csak is őérte, ha most arról kezdene panaszkodni, hogy mennyire idegennek érzi azt a házat, biztosan megbántaná őket.
Közben azért megmagyarázta magának, hogy ez az érzés biztos csak időszakos, hisz még egy napja sincsenek ott. Meg kell szokja az új környezetet. Valami mégis olyan idegennek hatott számára abban a városban. Úgy érezte, hogy ő soha sem lesz otthon abban a környezetben.
Amint ő ott búslakodott, látta, hogy az anyja közben már szinte mindent kipakolt, de attól még mintha keresett volna valamit. Amikor már harmadszorra ment ki, majd jött vissza üres kézzel, megkérdezte tőle, hogy mit keres. Az felé nézett, majd mély levegőt vett, és egy mély sóhajtást követően így szólt:
- Emlékszem, hogy betettem a szárított fűszereket egy dobozba, de sehol sem találom.
- Öhm... Anya, azok mind Helgenben maradtak...
- Hogy érted? Biztos vagyok benne, hogy odaadtam apádnak, hogy tegye el, mert szükségem lesz rájuk!
- Csak a hordóba fért, az aszalt gyümölcsök tetejére. Mondtam, hogy mi van benne, de azt mondtad, hogy nem lesz rájuk szükség.
- A gyümölcsökön volt? Miért nem mondtad, hogy azokon van!?
- Hisz mondtam, és te mondtad, hogy már nincs hely. Apa még fel is emelte a hordót, de te erősködtél, hogy nem lesz rá szükség.
- Ó, Mara szerelmére... Igazad van... Annyira akartam már indulni, hogy többé már ne kelljen téged remegve lássalak... Ó, drágám, semmi probléma, a Helgenben maradt szomszédok biztos örülni fognak a nagy fogásnak. Mi meg majd szedünk itt friss alapanyagokat. Láttam is a kapun túl néhány tő aloe verát...
- Ha gondolod, megyek és máris szedek pár gyógynövényt.
- Kedves tőled, de ráér majd reggeli után. Egy igazi Északi tiszteli a gyomrát. Ébreszd fel az öcséidet, én addig elkészítem a reggelit.
- Szóljak majd apának is?
- Nem kell neki. Kiment fát hasogatni, ha végez, majd bejön. Hidd el, hamarabb vágná ki a környező erdők fáit, minthogy az a két lustaság magától felkelne.
Nem is tévedett a kerek arcú asszonyság, mire a két álmos szemű lurkót kiterelte a nővérük az étkezőbe, addigra a család két felnőtt tagja már a konyhaasztalnál ülve várta három csemetéjét.
Elköltötték reggelijüket, azt követően pedig mindenki tette a dolgát. Lucia, ahogy ígérte reggel, elindult gyógynövényeket keresni, a városon túlra.
Az anyja jól emlékezett, valóban volt néhány tő aloe vera a közelben, de Lucia azért még keresni szeretett volna mást is. Hallotta, hogy ginzeng is terem a közelben, és mintha borsmenta illatát is érezte volna az erdő felől. Talált mindkettőből, ráadásképp pedig még egy nagy csokor kakukkfüvet is szedett egy rom közelében.
A magas épület egykor talán egy őrtorony vagy erőd lehetett, Lucia mindenesetre annak tippelte, de biztosan nem tudhatta. Félelmetes hangokat hallatott a szél, ahogy keresztülfújt a helyenként beomlott falak között.
Luciának már volt dolga hasonló helyekkel, Helgen környékén is talált hasonló romokat az ember, ott pedig a szél még hangosabban fújta a nótáját.
Az egyre hangosodó morajlásokat hallva azonban a lány végül mégis a távozás mellett mdöntött. Az ölére nézve igazán meg lehetett elégedve... Két kézzel is alig tudta már fogni a sok növényt.
Visszafordult arra, amerről jött, mikor egyszercsak a fák takarásából előugrott három farkas. A vézna trión jól látszott, hogy már napok óta nem foghattak semmit, a fehérlő fogaikból és az ingerült morgásukból pedig arra lehetett tippelni, hogy Luciát nézték ki maguknak ebédre.
A lány arca elfehéredett a farkasok láttán, kezéből pedig kihullott az összes növény, amit szedett.
A három fenevad talán a gyógynövények mozgását meglátván, talán csak a lány félelmét megérezvén, de abban a pillanatban nekirugaszkodtak, és a lányra rontottak. Lucia felsikoltott, de egyben a lába is megindult, és még időben sikerült elugornia a rá vadászó ragadozók elől.
Persze nem maradt ideje a teketóriázásra, nekilódult, egyenest a városka felé véve az irányt. Az egyik farkas hátulról rávetette magát a lányra, de az szerencséjére egy éles szikla mellé esett, a farkas pedig pont a sziklára, amibe beleverve a fejét azon nyomban kilehelte a lelkét.
A másik két állat közben elzárta előle a menekülési útvonalat, így Lucia arra szaladt, amerre tudott, jelen helyzetben egy vaskos fa felé. Üldözői viszont nem akartak hosszú üldözősdit játszani, ezért az egyik farkas amint a lány lába közelébe ért, belekapott a menekülő bokájába, aki ettől a fának esett, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy a fájdalmával nem törődve a másik lábával lerúgja magáról a nyáladzó ordast.
A másik farkas közben ingerülten arrébb rángatta pofán rúgott társát, míg a lány a fa oldalához símulva próbált arrébb kúszni. Eleinte a fának háttal, annak kérgét tapogatva lépegetett, de egy pillanat múltán, amikor látta, hogy a két farkas befejezte a civakodást, és újból az ő életére készülnek törni, átlendült, szembekerülve a fával, csakhogy hiába kapott a kéreg után, nem vette észre a kéreg hiányát, és mire már felfogta, hogy előtte odu van, addigra már elvesztette az egyszensúlyát, és beesett a lyukas fa méretes odvába.
Földet érve már azt hitte, hogy itt a vég, de egyszeriben csak azt érezte, hogy egy csapóajtóra esik, ami viszont megnyílt a súlya alatt, Lucia pedig bezuhant rajta egy sötét verembe.
Szerencsés szerencsétlenségében megmenekült a farkasok támadásától, de a másik, még használható lábára esett rá. Szörnyű fájdalom hasított mindkét lábába. Egyikből ömlött a vér, míg a másikat nem érezte. Percekig üvöltött, mire képes volt magát túltenni a sokkon.
Akkor nézett csak fel. A két farkas még mindig odafent kerülgette a nyílást, de egyik sem mert leugrani. A fenevadak később megunták a céltalan várakozást, és elmentek. Addigra már Lucia is valamelyest megnyugodott.
A nyíláson beszűrődő fényt kihasználva kicsit körbenézett. Egy földalatti teremben volt. Egy ágyat látott, mellette pár hordót, nem messze tőle újabb hordók sorakoztak, közöttük pedig egy embermagasságú gyertyatartó állt. Attól távolabb egy nyitott, tégla alakú láda volt, mellette pedig egy asztal. Azon volt néhány dolog, de túl nagy volt a homály ahhoz, hogy pontosan meg tudja állapítani, hogy mik is lehetnek. A teremben közben orrot facsargató bűz terjengett. Lucia egyetlen szerencséje az volt, hogy a nyílás alatt volt, onnan pedig mondhatni elég friss levegő áradt le rá.
A nap egyre jobban kezdett lemenni, Lucián pedig egyre jobban kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. Hiába kiáltozott, nem jött segítség, majd kifulladt és teljesen berekedt. A portól pedig, amit belélegzett, hevesen el kezdett köhögni.
Teljesen besötéteedett, mire minden zaj elült. Ekkorra Lucia már teljesen kifáradt. Saját szívverését hallgatva feküdt a földön. Szoknyájának egy darabjával bekötötte a bokáján a sebet, de a másik lábával nem tudta mihez kezdjen, nem is érezte egyáltalán.
Könnyek csorogtak le az arcán, de már nem kiáltott. Ilyen állapotban nyomta el a fáradtság. De nem aludt sokáig, a holdat ugyanis még mindig ugyanazon a ponton találta, mint ahol utoljára emlékezett rá. Mint kiderült, nem magától ébredt. Lépések zaját hallotta, és ahogy abba az irányba fordította a fejét, amerről a zajt hallotta, meglátott egy hosszúkás árnyat, amint felé közelít. Az alakkal együtt azonban jött a bizonytalanság is, valamint egy fajta szag. Az a jellegzetes szag, a halál szaga...