Disclaimer: A Bleach c. anime és manga, valamint ezek valamennyi szereplője Tite Kubo jogtulajdona, ha az enyém lenne, már rég megszedtem volna magam és nem irogatnék fanfiction-öket. Kenichi Hanada viszont saját karakter és nem adom senkinek.
Első fejezet: Szállj a fény felé
Kellemes nyári napnak indult az egész.
Kenichi ma is mint minden reggel felkelt és zsémbesen ugyan, de iskolába indult. A kedvén csak az javított egy keveset, hogy ma volt a születésnapja. Furcsa dolog, hogy a születésünk dátumát egész életünkben a fejünkben tartjuk, de a halálunk napját normális esetben soha nem tudjuk meg. Ahogy Kenichi ezen morfondírozott, még nem is sejtette hogy számára június 29 nem csupán a születése, de a halála napja is.
Ahogy a közeledő autó ifjú sofőrje sem sejtette, hogy az a pohár szaké egy életbe fog kerülni, és hogy a ma estét a partik helyett egy őrszobán tölti.
Kenichi fejében a mai napirendje futott át:
1 Iskolába menni.
2 Bunyókból kimaradni. (Ez volt a nap legnehezebb része.)
3 Hazamenni.
4 Meglepetést színlelni az anya által rendezett 'megletpetésbulin'.
5 És végül…
BUMM!!
Az utolsó ami átfutott a fiú agyán az, az őt legyűrő Toyota bal hátsó kereke volt.
Mikor kinyitotta a szemét, és végignézett magán, furcsa mód semmi baja nem volt, mindent rendben talált. Illetve ez azért mégsem igaz.
A mellkasából egy lánc állt ki, mintha csak onnan nőtt volna.
Ahogy végigpillantott a láncon, rémülten vette észre, hogy a lánc másik végén is ő van, illetve egy torz összezúzott mása.
Közelebb lépett a testhez amin kivehetőek voltak még a gázoló kocsi kerekének nyomai is. A feje olyan súlyosan roncsolódott hogy még egy kirakós bajnok sem rakta volna újra össze.
- Pedig állítólag olyan jóképű voltam. – morfondírozott magában, amint arcát a teljes közöny vette birtokba. Csupán szemei tükrözték a mély megrázkódtatást amit a halott teste látványa éreztetett vele.
Tőle nem messze, a kocsijából kiszálló, még mindig enyhén ittas, és nem csak enyhén rémült férfi remegő ujjakkal tárcsázott a mobilján mentőért, bár már sejtette hogy inkább halottas kocsira lenne szükség.
Ahogy elkeseredve nézte az embert aki a halálát okozta, furcsa mód azt vette észre hogy nem érez haragot iránta. Pedig tudta hogy megérdemelné.
- Ha ő nem ült volna részegen a volán mögé, most az iskolában ülnék, a barátaimmal lennék, valószínűleg épp a padomon szuszognék. De legfőképp, ÉLNÉK! – gondolta , és próbált érezni valamit, de hiába.
Se harag, se gyűlölet, se szomorúság. Semmi.
Illetve egy valamit mégis érzett.
Éhséget.
Éhes volt, méghozzá annyira, mint még soha életében.
És a lánca is mintha húzott volna.
Lassan megérkeztek a mentősök és pár rendőr is, hogy elvégezzék a helyszínelést.
Míg azt nézte hogyan rajzolják körbe a rendőrök a testét újabb furcsa érzésre lett figyelmes.
Valaki figyelte, ebben egészen biztos volt.
Az, az összetéveszthetetlen érzés amikor végigfut a hátadon a hideg, és szinte szúrásként érzed azt a pontot ahol a másik tekintete beléd hatol.
Megfordult ám nem látott senkit, majd mikor felpillantott, észrevette, hogy az egyik villanyoszlop tetején egy magas, testes férfi állt. Átlagos arc, se arcszőrzet, se valami szépséghiba, bár meglehetősen telt arca volt. A ruházata azonban csöppet sem volt átlagos.
Fekete hakama volt rajta, amiben úgy nézett ki, mint aki most lépett ki egy B-kategóriás szamuráj filmből.
Míg Kenichi a ruháját méregette, a fickó megszólalt:
- Ideje hogy tovább lépj.
Kenichi egészen szülei pár évvel ezelőtti válásáig Franciaországban élt a családjával, ezért akár a többi gyerek körülötte keresztény nevelésben részesült.
Személy szerint nem igazán hitt az angyalokban, mert hát a fickó bizonyára valami angyal, és hozzá mindig is a „fény az alagút végén" elképzelés állt közelebb.
És most tessék! Se alagút se fehérbe öltözött szárnyas alak. Csak a hét szamuráj egyike.
Erre már csak rájátszott az a tény hogy a pasas a derekához nyúlt ahol egy nem túl bizalomgerjesztő katana lógott.
Hirtelen levetette magát az oszlop tetejéről, és kivont karddal a megszeppent fiú felé tartott. Ám ő is ugyanúgy meglepődött mikor a kardja egy másikba ütközött.
Kenichi is hitetlenkedve vette észre hogy a kardot ami megmentette nem más tartotta, mint ő maga.
Ekkor ismét erős fájdalom nyilalt a mellkasába ott, ahol a lánc belehatolt, és az éhség amely eddig csupán zavart, most egyenesen kínzóvá vált. A világ kezdett elhomályosulni, a körvonalak zavarossá váltak. Egy hirtelen mozdulattal fogást váltott a kardon, maga felé fordította, és a mellkasába mártotta.
Kivágva a láncot, csupán egy lyukat hagyva utána.
Erre a fájdalom és az éhség megszűnt, de csupán egy pillanatra, hogy most sosem látott erővel törjön újra rá.
Nem bírt mást tenni, mint üvölteni, ahogy lassan valami fehér folyadék csordogált a szemeiből és az orrából.
A fekete ruhás alak hirtelen ismét előtte termett, és kardja markolatát egy ügyes mozdulattal a fiú homlokához nyomta, aki erre elcsendesült majd ragyogó kék fény kíséretében eltűnt.
Mikor Kenichi magához tért, és körülnézett, egy különös ismeretlen hely fogadta.
A környék olyan volt mintha egy feudális japán korabeli városkában lenne. A ruhája is ezt idézte, már amennyire ezt szegényes történelmi tudása alapján gondolta.
Két szóval: minden megváltozott.
Csupán két dolog maradt állandó.
A kard még mindig a kezében volt, és még mindig éhezett.
Folytatjuk…
Remélhetőleg…
Nos ez volna az első fejezet. Ha tetszett, szívesen várom a véleményedet, és az építő jellegű kritikákat.