Előszó
Paranoia vagy valóság?
A szokásos útvonalon mentem haza. Most is levágtam az utat az erdőn át. Sötét volt. Alig láttam a fákat. Az ösvényen halkan kopogtak az esőcseppek. Igyekeznem kellet, különben bőrig ázom. Már vagy 15 perce futottam, mikor dörögni kezdett az ég, már jócskán zuhogott az eső.
Megálltam. Ha valamit imádok nézni, akkor az a vihar. Annyira vad, félelmetes és tüzes. Csak hullottak az arcomra a hatalmas esőcseppek. A szél kegyetlenül fújt, nagyon hideg volt, de én mozdulni sem bírtam. Megbabonázott. Furcsa érzés ütötte fel fejét bennem. Van még itt valaki. gondoltam magamban. Lopva körülnéztem.
- Hát persze hogy van. Vad disznók, rókák nyulak. Egész jó kis társaság jött itt össze. Ezzel el is indultam ismét. Rohantam amennyire csak tudtam, nem akartam hogy teljesen rám esteledjen, mert akkor az orromig sem láttam volna. Ez egy erdő. Itt nincsenek lámpák, hogy megvilágítsák az utat. Egyébként rajtam kívül senkinek eszébe sem jutna az erdőn át hazamenni.
Ahogy pocsolyából pocsolyába ugorva futottam, emlékezetem egy régi képet tárt elém. "A főutcáról kanyarodtam le az egyik kis sikátoros mellékutcába mikor észrevettem, hogy valaki sebes léptekkel a nyomomban van. Gyorsítottam a tempón és előszedtem a mobilomat. Gondoltam, hátha azt hiszi hívom a rendőrséget. Hát nem jött be! Ugyan úgy jött mint előtte.
Éppen az egyik barátnőmhöz siettem vacsorára. Már közel jártam végcélomhoz, mikor hírtelen Kitartó követőmnek nyoma veszett.
- Hála Istennek! - bukott ki rajtam. Nem volt ez más, mint megkönnyebbülés. Végre ismét egy forgalmas utcába értem. A félelem azonban ismét úrrá lett rajtam, mikor elkaptam egy velem szembe sétáló férfi tekintetét. Csupa tűz, és forróság. Ijesztően gonoszul nézett szénfekete szemeivel, mint ha a vesémbe akart volna látni. A térdeim remegtek és kedvem lett volna összeesni, de gyorsan elkaptam a fejem és a mellettem levő, kirakatot kezdtem kémlelni. Ahogy a férfi elhaladt mellettem éreztem, ahogy megérint. A hidegfutkosott a hátamon."
Pontosan ezt éreztem most is. Mintha ugyan az a férfi, itt lenne és prédája ként figyelne engem. Hála a természetfelettinek, végre (ahogy akkor is) a házhoz értem. Eszelőstempóban futottam végig a verandán, előszedtem a kulcsom majd, amint sikerült kinyitnom az ajtót, már is zártam be magam mögött. Emily szerencsére az anyáméknál van.
Még hogy szerencsére. Most egyedül vagyok ebben az átokverte házban, vihar van és a tetejébe még paranoiás is lettem. Na ez szép, mondhatom!
Egyszerre minden borzongás amit valaha is érezhet ember, tört fel bennem.
- Hidegzuhany! Az kell most neked. Hidegzuhany. - Legalább a kis Emily lenne itthon velem. Jaj, de szeretném magamhoz ölelni, apró csókokkal hinteni finom kis arcocskáját.
Hiányzik! Hiszen a lányom, mit csodálkozom ezen? Holnap már itthon lesz. Végre, 1 hét után megint láthatom. Futottak át a gondolatok a fejemben. Közben pedig már a zuhany alatt álltam. Magamra eresztettem a hidegvizet. Aztán rájöttem, hogy át vagyok fagyva, így inkább a meleggel próbálkoztam, végül forró lett belőle. Ezek után bebújtam a jó meleg ágyba. És mivel gondolataimat lekötötte az erdőben észlelt dolog, sokáig hánykolódtam az ágyban. Nem bírtam másra gondolni csak azokra a fekete szemekre. Vajon ki követett akkor éjjel, és ki volt az a férfi? Ahogy ezeken töprengtem ismét elöntött a borzongás. Felkapcsoltam a kislámpát, rüheltem a sötétet. Túl ilyesztő. Aztán nagy nehezen sikerült elaludnom.
Másnap reggel ugyan úgy kezdtem a napot.
Szétvertem a vekkert. Szegényke, pedig nem ártott senkinek. Aztán megittam egy teát és ettem egy kis müzlit. Nem volt kedvem megint átvágni az erdőn és aztán felszállni egy tömött buszra, mint szoktam. A kocsi csak a gyerek miatt van. Most azonban fittyet hányva szokásaimra, kocsiba szálltam és dolgozni mentem. Ugyan olyan nap volt ez mint a többi, leszámítva a délutánt. A főnök berendelt az irodájába. Gratulált a legutóbbi munkámhoz, majd azt mondta:
"Tudom, hogy ma érkezik a lánya. Menjen haza nyugodtan."
Megköszöntem a kedvességét és eljöttem. Útba ejtettem egy supermarketet aztán, bő 1 órás vásárlás után ismét kocsiba ültem, ezúttal már haza vettem az irányt. Minden békés volt, gondtalan és vidám, mégis minden tökéletességben valahol, megbújt egy kis értetlenség. Az országúton hajtottam, a rádióban Cher-t adtak. Együtt énekeltem a rádióval aztán egyszer csak, nyomom a féket és puff!
Elütöttem egy stoppost.
- A francba! - káromkodom el magam. Leparkolok az útszélére, felkapom a telefonom, és a stopposhoz rohanok.
Nem mozdul. Arca a föld felé. Élettelenül fekszik az út közepén.
- Még jó hogy ez az út mindig ilyen kihalt. - állapítom meg.
Ijedten a pulzusát nézem a csuklóján.
- Még él!
Óvatosan megfordítom, hogy az arca legyen felfelé.
Az ütő megáll bennem. Ez az a… az a… az a pasas… a szénfekete szemű. Hírtelen leblokkolok. Aztán ébresztgetni kezdem, hirtelen kinyitja a szemét.
Hideg van, a fal nyírkos. Ilyedten nyitom ki a szemem. Hol vagyok?
- Valaki! Hahó! - senki nem felel.
- Egy istenverte lyukban vagyok. Mi ez a szag? - körülnézek. Valamire ráléptem. Lenézek. Egy hulla hever mellettem. Egy emberi hulla. Sikítva hátrálok mögöttem lévő falnak és alaposan körülnézek. Az a bomló hulla, rengeteg kukac, legyek és bogarak. Szólni sem merek. Nagyon félek, azt sem tudom hol vagyok és nem emlékszem hogy kerültem ide.
Szorosan a falhoz lapulok és csípkedem magam, hátha ez csak egy rossz álom.
Tévedek, nagyon nagyot tévedek!