1.fejezet
Visszatérés
Egy hét után tért vissza a Mágiaügyi Minisztériumba. a tétlenség megőrjítette, az otthon töltött napok lassan vánszorogtak, mint valami szerencsétlen bogár, amire rátapostak, de azért még kétségbeesetten és reménytelenül vonszolja magát tovább. Úgy rémlett hónapok teltek el azóta, hogy Remus elment, de a naptára nem hazudott: csak egy hét, mégis örökkévalóságnak tűnt.
Napjai otthon jórész azzal teltek, hogy megpróbálta összerakni az elmúlt hetek eseményeit: hogy jutottak ide, hol romlott el minden? De az emlékek, a képek nem álltak össze értelmes egésszé. Mint egy széttört kehely szilánkjai hevertek előtte, némelyik belészúrt, hogy könny szökött a szemébe és újabb sebet ejtett a szívén. De nem is ez fájt igazán, hanem a szerelem, ami tűnni látszott. A kehely darabjai talán valamilyen varázslattal összeragaszthatók, de a vérpiros nedű kifolyt, elpárolgott, tovatűnt örökre.
Már megint ilyen ostobaságokon töröd a fejed, semmi értelme! – förmedt tulajdon tükörképére. - Inkább azon gondolkozz, hogy magyarázod meg ezt! - és megrántotta az egyik csüggetegen lógó fakó tincsét.
Miután Remus elhagyta, álomba zokogta magát és csak reggel vette észre, hogy nem tud metamorphálni. Pillanatokra a tükör előtt sikerült új külsőt öltenie, de ahogy elfordult újra visszaalakult. Legalább valami elfogadható kinézet lett volna… De nem! Mindig ugyanaz: világosbarna őszes haj, amely csapzottan lóg a vállára… az arca sápadt, mint a hold. betegnek tűnt és ványadtnak, csak árnyéka volt egykori önmagának. Két nap múlva már az eredeti, átlagos külseje is boldoggá tette volna, az csak unalmas volt, de ez - rettenetes.
Sejtette mi az oka. Sirius halála, aztán a szakításuk Remussal - ez a kettő együtt már túl sok volt: elviselhetetlen. A roxforti évek óta nem ragadták el így az érzelmei, és most nem tudta mit tegyen.
Nem sokáig bírta ki otthon ülve, szabadulni akart az emlékeitől, valami másra gondolni, feloldódni a tömegben, idegen tájakon kóborolni. Meg is próbálta, de végül mindig olyan helyen kötött ki, ahol együtt jártak annak idején. Megfordult a fejében, hogy meglátogatja a szüleit. Apja mindent tudott a metamorphálásról,- éppen őmiatta ásta bele magát ebbe a témába – biztos tudna segíteni. De akkor eszébe jutott, mit érezne anyja, ha így látná. Ez a gondolat visszariasztotta. És persze mindaz, amit el kellene mondania nekik. Sirius halála …
Nem, erről nem tudna beszélni. Úgy érezte, ha elmondja azzal véglegessé válik, akkor ő is elhiszi, hogy Sirius nincs többé. És legrosszabb: talán szülei is visszatérnének, hogy megvédjék őt, hogy harcoljanak a Halálfalók ellen.
Valahogy rávette magát, hogy egyen és aludjon, de az ételek ízetlenek, az álmai nyugtalanítók és zavarosak voltak. Az agya, mint egy elromlott szerkezet pörgött megállás nélkül…
A második nap megvette a Reggeli Prófétát, a benne lévő hírek elborzasztották, de fel is rázták. Katasztrófák, halálesetek, tragédiák töltötték meg a lapot és ő vágyakozva gondolt azokra az időkre, amikor legalább a felszínen békés volt minden. Amelia Bones és Emmeline Vance halálhíre megdöbbenéssel és fájdalommal töltötte el. Mohón, sietve lapozta át az újságot, rettegve attól, hogy talál valamit a vérfarkasokról. De sem Greybackről, sem vérfarkas-támadásokról nem írtak egy sort sem.
Az Odút messzire elkerülte. pedig szívesen beszélgetett volna Mollyval és vágyott látni a gyerekeket is, de úgy érezte nem lenne képes most Remusról beszélni és szembenézni a sajnálkozó és kutató tekintetekkel. A Billel való találkozás lehetősége egyenesen rémülettel töltötte el. a fiatal varázsló az eljegyzésére készült Fleur Delacour-ral – bizosan a föld felett lebeg egy méterrel a boldogságtól… Szégyenkezve ismerte be magában, hogy mardossa az irigység, fájt volna látni barátja örömét. azt, hogy mások milyen könnyedén megtalálják a párjukat. Neki és Remusnak néhány kurta, tünékeny nap jutott csupán. Már nem bízott benne, hogy férfi visszatér hozzá, mégsem tudott lemondani róla, nem tudta nélküle elképzelni az életét.
Végül az ötödik napon megelégelte a múlton való rágódást és elment a Szent Mungóba. Az idős gyógyító, aki a kórházban kezelte, újra megvizsgálta és megdöbbent, hogy Tonks elvesztette a metamorphálási képességét. Hiszen néhány napja még úgy tűnt nincs maradandó károsodása. Igyekezett megnyugtatni a boszorkányt, hogy ez talán csak átmeneti visszaesés és ne keseredjen el, de a hangja bizonytalanul csengett. Nehezen egyezett bele, hogy visszamenjen dolgozni, de látva a lány elszántságát és hallva érveit – hogy ilyen helyzetben minden, még mozdulni képes, aurorra szükség van – megadta magát. Nymphadora elégedetten hagyta el a kórházat, azt remélve, hogy a munka majd eltereli gondolatait és kitölti üres napjait.
Reggel korán felkelt és a tükröt gondosan elkerülve felöltözött. A fejében kavarogtak a gondolatok. Nem maradt más, meg kell védenie, akiket szeret és meg kell bosszulnia, amit tettek velük: Siriussal, Remussal és vele. Igen, pusztulniuk kell azoknak a szörnyetegeknek!
Visszamegy a Minisztériumba és újra felveszi a harcot, a nyomukba lesz, mint egy véreb , nem szabadulnak tőle és visszatér a Rendbe is… - döntötte el magában.
Csak amikor magára kanyarította a köpenyt akkor torpant meg, vajon mit fognak szólni új külsejéhez a Rend tagjai. Ők ráadásul tudják vagy legalább sejtik mi történt köze és Remus között. Előre rettegett a velük való találkozástól. Kilépett a csípős hidegbe, hirtelen maga sem tudta, hogy a félelemtől vagy a fagyos levegőtől koccant össze a foga.
A néhány hét alatt, amíg távol volt, a parancsnokság teljesen átalakult, még az irodát is átrendezték. Schackelboltot nem találta végül Proudfoot-tól tudta meg, hogy a varázslót áthelyezték és mugli miniszterelnök mellett teljesít szolgálatot. Arról, hogy egykori főnöke Rufus Scrimgeour lett a Mágiaügyi Miniszter már a prófétából értesült. Scrimgeour nyilatkozott a lapnak a szükséges óvintézkedésekkel és a minisztériumi változásokkal kapcsolatban.
A volt aurorparancsnok gyors és határozott cselekvést ígért és erőskezű vezető látszatát keltette. Ő azonban úgy érezte, nagyon leegyszerűsíti a dolgokat és a túlzott szigor olyanokat is el fog majd érni, akik nem Voldemort követői, csak valamilyen okból a varázslótársadalom szélére sodródtak. Félő volt, hogy ezeket az embereket éppen a minisztériumi szigor kergeti majd rossz oldalra.
Az új aurorparancsnok Gawain Robards maga is hosszú évekig szolgált aurorként. Jól ismerte, néhány alkalommal dolgoztak együtt. A varázsló joviális külsejű, mosolygó kissé pocakos, kopaszodó férfi volt. Megtévesztő külseje ellenére azonban –erre Nymphadora is hamar ráébredt - határozott, szigorú és éles eszű főnők volt.
Őt, aki korábbi önmagának csak árnyéka volt, kissé bizalmatlanul fogadta, majd egy rövid és meglehetősen kínos beszélgetés után, ismét az irattárban találta magát. Még csak nem is vehette rossz néven ezt a bánásmódot. Új főnöke barátságosan és kedvesen – elismerve a minisztériumi csatában szerzett érdemeit - figyelmeztette, hogy az egészségét és képességeit érintő változások miatt újra meg kell bizonyosodnia arról, hogy Tonks megfelel-e az aurorok elé állított magas követelményeknek és ha szükséges – természetesen a saját jól felfogott érdekében - meg kell változtatni a munkakörét. Nymphadorának, miközben duzzogva az irattárba vonult, el kellett ismernie, hogy a Parancsnokságon, azelőtt nem tapasztalt katonás rend uralkodik és talán akkor is nehézséget jelentene neki az átállás, ha teljesen egészséges lenne. Leült a kopott íróasztal mögé és igyekezett arra koncentrálni, amit Robards búcsúzóul mondott, ha megfelelően teljesít, akkor hamarosan, komolyabb feladatot is kaphat…
De hiába biztatta magát, kedvetlenül látott neki az új jelentések iktatásának és lelke mélyén úgy érezte élete most már valóban nem más, csupán egy nagy adag szerencsétlenség.
