Djöfullinn

Prológus

Előfordul, hogy elveszítesz valakit, aki mindennél fontosabb számodra. Ilyenkor egy világ törik össze benned, pontosan az a világ, ami eddig olyan csodálatos volt, mint mondjuk egy szivárvány; és ezután olyan lesz, mintha egy üres jégmezőn sétálnál keresztül szürkületkor. Borzalmas érzés. Hiába tudod, hogy a színek ott vannak előtted, képtelen vagy látni őket. Ennél még az is jobb, mikor egy Vörös Halál buzogányfarka szétzúzza a lábadat. Azt lehet pótolni, de a lelked csonka marad és béna. Örökre.

Az utazó hosszú köpenye alól elővett egy kopott, gyűrött, itt-ott koszos, a szélein szakadt pergamenlapot, és óvatosan, nagy gonddal és odafigyeléssel széthajtogatta a pulton, vigyázva, nehogy beleérjen valami foltba vagy vízbe. Fekete tintarajz volt rajta, igazi művészi érték. Hosszú hajú, finom vonású fiút ábrázolt, a szemei mellett furcsa, fekete sebhelyekkel, álló pupillás tekintettel, hegyes fogakkal. Bárki azt mondta volna rá, valamiféle démon, de az utazó azt mondta, hogy a barátja. Szeretne vele találkozni.
- Nem látta véletlenül ezt a fiút? – mutatta többszázadjára az éppen aktuális helyi fogadósnak a képet.
- Nagyon sok ember fordul itt meg, ez egy forgalmas hely – csóválta a fejét a férfi. – Azon felül csak egy éve vagyok itt, korábban a bátyámé volt a hely. Azt mondod, hogy a barátod úgy négy éve járhatott erre. – Az utazó összehajtotta a papírt, és eltette. Szomorkásan nevetett egy kicsit.
- Igen, kissé hosszú idő – mondta. – De azért köszönöm. Tudna esetleg valamit inni adni?
- Van pénzed? – vonta fel szemöldökét a fogadós, ahogy végigpillantott kopott, elnyűtt ruháin.
- Ne aggódjon, megfizetem.
- Tartsd a szavad, kölyök, különben itt maradsz mosogatni – fenyegette meg, ahogy elé lökött egy korsót. Az utazó elmosolyodott, most valamivel vidámabban, és odament egy asztalhoz. Kissé sántított a bal lábára. Amúgy nem tűnt öregnek, valahol a húszas évei elején, már nem gyerek, és még nem teljesen férfi. Határozott, erős kiállású. Bal kézzel fogta meg a korsót, és egy szuszra felhajtotta. A fogadós féloldalasan mosolygott csak, talán nem olyan égetnivaló kölyök, mint elsőre gondolta. A ruházkodásából ítélve nem környéki. – Honnan vetett ide a sors?
- Északról jöttem, egy szigetről – felelte, és ruhái alól elővett pár pergamenlapot, amit valami erősre font kötéllel fogott össze, s aztán egy darab szenet, amivel felfirkantott valamit az egyikre. Közben fel sem nézett. Bal kézzel írt, furcsa rovásokkal.
- Északi, mutasd csak azt a rajzot – szólt valaki a terem belsejében lévő félhomályból. Az utazó megdermedt, felegyenesedett, összecsapta a füzetecskét és hátrafordult.
- Talán több szemed van, jó uram, mint valamennyiünknek? – érdeklődte vidáman.
- Meglehet – hagyta rá amaz, nem vette fel a pimaszságot. A fiatalabb felugrott a helyéről, odament hozzá, megismételte az előbbi ceremóniát a papírral. A csavargó a sötétben sokáig hümmögött felette. – Emlékszem rá – szólalt meg végül. – Délnek haladt tovább, és kétes hírű alakok után érdeklődött.
- Mit jelent, hogy kétes hírű? – kérdezett rá az utazó. A másik hirtelen kinyúlt, megragadta a kölyök köpenyét, és odarántotta magához, elég közel.
- Boszorkányok! – suttogta. – Varázslók! Sárkányok! Máglyára való társaság! Ha kedves az életed, leteszel a barátodról, lehet, hogy már megégették. – Az utazó lefejtette magáról a másik kezét, eltüntette a papírt, és halkan, röviden nevetett egy kicsit.
- Kötve hiszem, de köszönöm a figyelmeztetést – mondta. – Igazán. Sokat segít.
- Hogy hívják ezt a te barátodat? – kérdezett rá a fogadós, mikor látta, hogy az utazó szedelődzködni kezd. A kölyök az ajtóból fordult vissza, zöld szemei megcsillantak, és egy olyan szóval válaszolt, amit egyikük sem értett:
- Náttskuggaætt.

Két vagy három héttel később az utazó bekopogtatott egy házhoz, mely egy nagyobbacska falu legvégén állt, messze a forgalmas úttól, de még közel a tengerhez. Odakint már szürkült, így a kitáruló ajtón kiszökő fény az ő arcát világította meg, de így is azonnal felismerte az ajtónyitót.
Éjfúria!, akart kiszökni a torkán akaratlanul a kiáltás, ám a másik gyorsabb volt, nekiugrott, leterítette a lábáról, és testével a földhöz szegezte. Sziszegett és morgott, sötét pupillái résnyire húzódtak össze, ahogy vállainál leszorította a másikat, és az arcába nézett.
- Mit keresel te itt?! – szegezte neki a kérdést.
- Én is örülök a viszontlátásnak, Fogatlan – nyögte ki a választ. – Nem másznál le rólam?