Megjegyzés: OOC karakterek előfordulhatnak, azt hiszem.

Megjegyzés 2: A történelmi példák itt még nagyjából helyén vannak, bár nagy valószínűséggel valójában Kiku találkozott már korábban nyugatiakkal, hiszen többek között azért zárkózott vissza több mint kétszáz évre (ld. * magyarázat), mert a sógunátus tartott a politikai és vallási beavatkozástól. De vegyük úgy, hogy amikor valaki ellátogatott hozzá, Nihon elbújt, vagy valami xD

Megjegyzés 3: Nyomokban puskaport, harcművészeteket, különböző ölési módokat, tengeri sót, levendula olajat, történelmet, zöld nyulat és ütköző eszméket tartalmaz. Jó olvasást~

Első találkozás

Talán csak fél perce dőlt hátra a székben, hogy kipihenje a nap fáradalmait, mikor kiáltozás, dulakodás hangjai szűrődtek be hozzá a fedélzetről. Elhúzta a száját, felállt, s öles léptekkel vonult az ajtóig, kicsapta, pillantását végighordozta a hajón. Azonnal megtalálta a zaj forrását: emberei az egyik foglyot, egy fekete hajú, vágott szemű kölyköt próbáltak betuszkolni a többi közé, de az, bár kezei hátra voltak már kötözve, nem hagyta magát.
- Megállni! – kiáltotta el magát, mire mind a kalózok, mind a fiú megdermedt. – Mi folyik itt?! – kérte számon parancsoló, azonnali választ váró hangon.
- A kölyök, kapitány – hangzott a válasz. – Egymaga megölte öt emberünket és megsebesített másik négyet, míg megkötöztük – lökte meg a vállánál, de erre a fogoly már nem reagált.
- Nocsak – húzta össze szemeit a kapitány. – Hozzátok fel! – parancsolta, és nyitva hagyta az ajtót, de visszatért a szobájába. Csettintett, az olajlámpában tűz lobbant, amire rácsukta az apró üvegajtót, és az asztalára tette. Eddigre a foglyot is felkísérték. – Menjetek csak – intett oda a kalózoknak. Azok csak összenéztek, aztán kardjaikat a hüvelybe csúsztatva otthagyták őket a helyiségben, az ajtót is rájuk csukták.
A ruháiból ítélve valami nemes kölyök lehetett, oldalán tipikusan japán kard hüvelye, természetes üresen, s hiába eddigi harciassága, most nem mozdult, csak lehajtott fejjel ácsorgott ott, ahol hagyták. Talán megijedt volna? Érdeklődve közelebb lépett hozzá, álla alá nyúlt egy ujjal, és felemelte fejét, hogy a szemeibe nézhessen.
Az idegenek annyira furcsák voltak, és ő egyáltalán nem értette őket. Nem értette, miért kell megtámadni a partközeli településeket, kirabolni a családokat, megölni a férfiakat, elrabolni az asszonyokat és felgyújtani az amúgy is kevés termőföldet, vagy tönkretenni a rizsföldek csatornarendszerét. Nem mintha a hazájában nem lett volna bűnözés, de ritka volt az ilyen mértékű pusztítás és kegyetlenség, mint amit a nyugatiak műveltek mostanában. Azt sem értette, mit keres most ő itt. Ostoba nyugatiak! A közelbe sem szabadott volna engedni őket!
Aztán a férfi, akinek a sok idegen és furcsa szó között mégis megértette a szavát, közelebb lépett hozzá, és ujjával megemelte a fejét. Nagyon igyekezett, hogy a csodálkozás ne üljön ki az arcára, mikor belepillantott a zöld szemekbe. Soha nem látott még zöld szemű embert ezelőtt! Sosem engedték igazán közel a holland kereskedőhajókhoz Deshima* szigetén, így fogalma sem volt, hogy milyenek a nyugatiak, egészen mostanáig. Ez a férfi magas volt, bizonyára erős, a szemei olyan zöldek, mint a ritka drágakövek, a haja pedig olyan színű, mint az aranysárga lampionok fénye az éjszakában.
Egy másodperccel később figyelmeztette magát, hogy bizonyára ő a kapitány, az ő parancsára mennek tönkre életek az országában, és szemeiben dühös szikra gyúlt, ahogy állta a pillantását.
Olyan volt, mint minden japán, akit eddig látott: kerek arcú, vágott, sötét szemű. Haja rövidre vágva, mozdulatlansága valami furcsa nyugalomérzetet sugárzott. Aztán szemei felszikráztak, olyan érzelmeket üzenve, amik minden nyelven egyet jelentenek: harag, néma vád, gyűlölet. Így aztán már elhitte, hogy egymaga képes volt levágni öt emberét. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan erő keringett körülötte, s jobban megnézve nem is igazán nevezte volna „kölyöknek". Inkább időtlen arca volt, se nem fiatal, se nem öreg. Mintha a tapasztalat nyugalmával ácsorgott volna előtte. Mintha a helyzet egyáltalán nem rettentené meg.
- Furcsa vagy – jelentette ki végül, szinte csak magának, hiszen biztos volt benne, hogy a másik egyáltalán nem érti, amit mond. – Jó lenne tudni, mire gondolsz most – sóhajtott fel, ahogy hátat fordított, és a széke felé lépett.
- Nem értelek – szólalt meg egészen halkan, de határozottan, mire a szőke megdermedt a mozdulatban. – Nem értem, miért nem tudtok elférni azon a helyen, ahová születtetek; nem értem, miért jó nektek elhajózni távol az otthontoktól és felforgatni más népek életét.
- De felvágták a nyelved! Valami politikus vagy talán? – érdeklődte felé fordulva, és elmosolyodott. – Miért nem szóltál, hogy tudsz angolul?
Nem válaszolt. Ha ennyire vak, nem fogja tálcán kínálni neki az információt a személyével kapcsolatban.
- Na, válaszolj már! – mordult rá, ám a fekete hajú meg sem rezzent. – Legalább a neved elmondhatnád. Az enyém Arthur Kirkland kapitány. – Milyen furcsa…
- Nihon.
- Hm, ez tetszik – jelentette ki újra mosolyogva. Az asztalra támaszkodott, méregette furcsa vendégét, aki azonban újra lehajtotta a fejét, és nagyon úgy tűnt, hogy nem igazán érdekli sem a helyzet, amibe cseppent, sem az ő társasága. – Gyere csak ide – szólította meg.
Mit akarhat tőle? Mit dobálózik ilyen felszólításokkal? Nem kutya ő, hogy ugorjon, ha szólnak neki!
Az öles, fapadlón döngő léptek miatt rezzent fel a gondolataiból. Kirkland** közelebb lépett hozzá, mint az előbb, elkapta a kimonója nyakát, és odarántotta magához.
- Ezen a hajón én vagyok a kapitány, és mindenki engedelmességgel tartozik a kapitánynak – sziszegte az arcába fenyegetően. – Megértetted, kölyök?
- Tch – ciccentett egyet, s olyan hirtelen mozdult, hogy a másiknak esélye sem lett volna védekezni. Felrántotta a térdét, egyenesen a kalóz gyomrába, hogy az a rúgás erejétől elemelkedett a deszkapadlótól.
Előre görnyedt, ujjai lecsúsztak a másik ruhájáról, így a japán hátrált pár lépést, közben észrevétlenül kipróbálta, mennyire tart a kötél a csuklóin. Sajnos a tengerészek, még ha kalózok is, de tudtak csomót kötni, biztos volt benne, hogy sem elszakítani, sem így, látatlanban eloldozni sem tudja béklyóit. Tekintete az asztalon égő furcsa lámpásra esett. A tűzzel talán el tudná égetni a köteleket…

A gondolatban csak eddig jutott, mert a szőke férfi felegyenesedett, rávillantotta dühös tekintetét és fenyegetően közelített felé. Nem lett volna értelme elhátrálnia, ráadásul eszében sem volt félelmet mutatni. Így is meglepődött, mikor Kirkland megragadta és az asztal mellett, a falnál lévő ágyra lökte egy határozott, igen erős mozdulattal. Felhúzta lábait, s az egyiket ugyan elkapta a kalóz, a másik ellen nem tudott mit tenni: mellkason rúgta, hogy hátraesett. Ezt a pillanatot választotta, hogy tegyen valamit a szabadulása érdekében. Bár biztos volt benne, hogy alaposan meghúzta a vállait, mégiscsak sikerült átlépnie összekötözött csuklóin, így legalább kezei már elöl voltak összekötve, nem hátul. Vetett egy pillantást a csomóra, azonban már nem volt több ideje foglalkozni vele.
- Na, elég legyen! Mégis mit képzelsz magadról, mi?! – mordult rá valóban dühösen, és elnyúlt a pisztolyáért. Nihon ugrásra készen várta, hogy elég közel kerüljön hozzá, és mikor elérkezettnek látta a pillanatot, felugrott az ágyról. Vállával nekiütközött a meglepett férfinak, két marokra fogta az oldalán lógó kardot, és kirántotta a hüvelyéből.
Kicsit nehezebb volt, mint az övé, pengéje kicsit ívesebb, és biztosan rövidebb a sajátjánál. Ez most csak jó. Megforgatta kezeiben a kardot, Kirkland hátrébb ugrott a penge útjából, pont ez volt a célja. Lefelé nyújtotta ki karjait, s úgy fordította a nyelét, hogy a fém hegye felfelé mutasson, így az éle érte a kötelet, sőt, majdnem el is vágta azt. Közben a deszkafalig hátrált.
Akkor dermedt meg a mozdulatban, mikor egy éles dörrenést követően a pisztolygolyó elsüvített a feje mellett és lyukat ütött a falba. Tudta, pontosan tudta, hogy a nyugati lőfegyverek ellen nem megy semmire, azok ellen nem hat a kard. Esetleg a pajzs, de jelen esetben teljesen védtelen volt, hiába vette el a másik fegyverét.
- Dobd el a kardot! Most! – parancsolt rá dühtől remegő hangon a férfi. Kénytelen volt megtenni, de ez nem jelentette, hogy nem fejezte be azt, amit elkezdett. A fém kicsúszott ujjai közül, lecsúszás közben ugyan belevágott egyik kezébe is, de legalább a kötelet is átvágta. Alig kellett feszegetnie egy kicsit, béklyója is a padlóra hullott, törzse mellé ereszthette karjait.
A kalóz lassan közelebb lépdelt hozzá, fegyverét végig felemelve tartotta, és mikor elég közel ért, a halántékának nyomta. Másik keze közben a zsebében matatott, majd egy nagy, rozsdás kulcsot a mellettük lévő ajtó zárjába dugott, és átfordította. Súlyos kattanás volt, Nihon szemei megrebbentek, de továbbra is állta a zöld szemek pillantását, sötét tekintetében a néma daccal.
- Azt teszed, amit mondok, különben véged – mondta egészen halkan, de a fenyegetés valódi volt.
- Tedd csak meg – válaszolta a fejéhez szegezett fegyverre utalva. – Ölj meg, aztán dobj a tengerbe. Egy gonddal kevesebb, nem?
Kirkland szélesen elmosolyodott, tekintete megvillant.
- Még nem végeztem veled – jelentette ki. – Na, mozgás! – parancsolt rá, és megmarkolta ruháját a vállánál, hogy maga után húzza. Nem lett volna rá szükség, Nihon anélkül is mozdult. Nem állt szándékában kipróbálni a golyó általi halált.
Kirkland visszalökte az ágyra, ő is követte, fölémászott. Mivel a pisztoly is vele tartott, a japán csak rezzenéstelen arccal figyelte mozdulatait, várva a megfelelő alkalomra.
- Nos, így mindjárt jobb, nem igaz? – kérdezte elmosolyodva. Nem válaszolt, csak némán tűrte, hogy a férfi megérintse, végighúzza ujját a ruhája anyagán. A probléma csak az volt, hogy egyik keze még mindig a fegyver markolatán nyugodott. Lehunyta szemeit. Ha valamit, azt biztosan megtanulta az évek során, hogy bármilyen rossz is a helyzet, türelemmel mindig lehet fordítani rajta. Neki aztán volt ideje bőven, így nem kapkodta el a valódi szökési kísérletet. Hiszen eddig is jól haladt.
Gondolataiból a férfi ébresztette fel, aki odahajolt a füléhez. Érezte leheletét végigperzselni a bőrén, közelről hallotta minden egyes légvételét. S minden egyes susogó, idegtépően őrjítő szavát.
- Nyugalom, igazán nem akarlak bántani. Ha jó fiú leszel, nem esik bántódásod – hangzott az ígéret, melyben ő nem igazán hitt, mégis úgy döntött, jobb, ha belemegy a játékba. Karjai lassan mozdultak, lehunyt szemekkel ölelte át a férfi hátát, mire az elmosolyodott, hallotta a hangján, ahogy megszólalt: - Látod, nem is nehéz.
Most rajta volt a sor a mosolygásban. Micsoda ostoba, hiszékeny nyugati fajankó ez? Tenyere finoman siklott le a vállára, onnan arra a karjára, ami a pisztoly mellett támaszkodott az ágyon. Azonban a simogató kézből hirtelen támadó lett: olyan erővel nyomta meg egy ponton a karját, hogy a férfi felkiáltott fájdalmában.
Felkapta a fegyvert, és áthajította a szobán, lelökte magáról a szőke kalózt. Felpattant, szembefordult vele.
- Mit… mit műveltél?! – kérdezte szinte kiáltva, mikor rájött: nem tudja mozdítani jobb karját.
- Pár nap és elmúlik – igyekezett megnyugtatni. – A bátyámtól tanultam ezt a technikát – tette hozzá. – Add ide az ajtó kulcsát – nyújtotta felé a tenyerét. – Ne akard, hogy én vegyem el.
- Nem jutnál le a hajóról – morogta összeszorított fogai közül. – Túl messzire vagyunk minden parttól. A tengerbe fulladsz!
- Hullámsírba veszni még mindig jobb, mint a te vendégszeretetedet fogadni – vágott vissza dacosan.
Ekkor történt valami. Fogalma sem volt micsoda, ilyesmiről sosem hallott azelőtt. Az agya hirtelen zsibbadni kezdett, megtántorodott, pedig a hajót nem dobálták hullámok. Teste elgyengült, térdei remegtek, már nem sokáig tartották meg a testét. Azonban mielőtt még a földre zuhanhatott volna, a kalóz elkapta, és az ágyra fektette. Az ő képe volt az utolsó, amit ájulása előtt látott.
- Na, így biztosan nem szöksz el – morogta Arthur, és összeszedte szétdobált fegyvereit, majd otthagyta a japánt az ágyán, és távozóban rázárta az ajtót.

Egy biztos volt: arra az érzésre még soha nem ébredt, hogy valaki egy vödör jéghideg vízzel öntötte nyakon. Pedig valami ilyesmi történhetett, hiszen hajából, ruháiból csepegett a víz, mikor magához tért. Megdörgölte arcát, örömmel tapasztalva, hogy képes karjait mozgatni, semmiféle béklyó nem akadályozza. Azonban kellemesebb ébresztőt is el tudott volna képzelni a szőke kalózférfi vigyorgó, kárörvendő arca helyett. Semmi nem változott rajta azon kívül, hogy most egyik szemén szemkötőt viselt, amit nem tudott mire vélni. Hiszen semmi baja a szemeinek!
- Te most velem jössz – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn, és bal kezével a tegnapról jól ismert pisztolyt fogta a fejéhez. Lassan felállt a földről, ahol eddig hevert az ágy mellett, letörölte arcáról a vizet és kihúzva magát lépdelt előre az ajtó felé.
Elvakult egy pillanatra a fényben, mikor kilépett, muszáj volt egyik kezét a szemei elé húznia ellenzőül. Minden arc felé fordult. Hűvösen pillantott végig a legénységen – egytől egyig nyugatiak, szőkék, barnák, feketék. Mind napbarnítottak, valaha fehér, általában koszos inget viseltek. Oldalukon kard vagy pisztoly, esetleg mind a kettő. És pont ugyanolyan furcsa ékszereket hordtak, amilyeneket ő még csak a kalózkapitányon látott. Furcsa, csillogó kövek a fülükben, a nyakukban nyakláncként vagy gyűrű az ujjukon. Ha ilyen gazdagok miért rabolnak és fosztogatnak?!
- Mozgás! – szólt rá Kirkland a háta mögül, és a lépcső felé intett a pisztollyal.
Csak miután körülnézett, pillantotta meg azt, ami miatt leengedték a fedélzetre. Azon a helyen, ahol úgy egy méteren hiányzott a korlát egy széles deszka lógott a tenger fölé. Most tűnt fel az is, hogy a vitorlák bevonva várakoztak. A hajót csak a tenger hullámai lökdösték kissé.
A matrózok utat nyitottak nekik, szavakat vágtak hozzá, amiket ő nem értett, mert még csak távolról sem hasonlítottak azokra, amikkel a szőke férfi beszélt hozzá. Azonban rezzenéstelen arccal lépett el mellettük, s állt meg azon a helyen, ahol ráparancsoltak. Ekkor vette észre az egyik társát, akivel napszálltakor együtt védték a falut, amit megtámadtak a kalózok. Kezei neki is hátra voltak kötözve, hárman fogtak rá kardot, hogy ne mozduljon.
- Most jól figyelj – szólalt meg füle mellett a hang, amire összerezzent. – Ha becsukod a szemed, addig ismételjük, míg minden társad oda nem veszik, érted? – érdeklődte kemény hangon a férfi. Nyelt egyet, de nem válaszolt. – Remek kis büntetést eszeltem ki neked a tegnap estéért, csak figyelj! – Hangja elfojtott izgatottságról árulkodott. Mint egy gyermek, sárkányeregetés előtt – futott át Nihonon a gondolat. – Kezdhetitek! – kiáltott fel Kirkland.
A három kardos férfi most a tenger fölé kinyúló deszka felé terelték a japán férfit, aki szó nélkül ment is. Veszélyesen ingott alatta a palló, ahogy rálépett, de nem tétovázott sokat, főleg, mert esélye sem volt rá: a kalózok nem túl durván ugyan, de kardheggyel ösztökélték a haladásra.
- Ne… - csúszott ki a száján a szó. – Hagyd abba…
- Ugyan, csak most lesz érdekes – suttogta Kirkland a füle mellett.
Nem gondolta volna, hogy a terve ilyen hatást vált ki a japánból. Annak testét egy perccel később már a hideg rázta a tűző nap ellenére. Kezei ökölbe szorulva, szemei elkerekedve, kétségbeesetten kapkodta pillantását a hajón egyik pontról a másikra, de minduntalan visszatért a deszkán egyre lassabban lépdelő bajtársához.
- Állítsd meg… - suttogta maga elé.
- Ugyan dehogy – csóválta fejét, ahogy mellé lépett, s látszott rajta, hogy jól szórakozik.
- Szerinted… szerinted, és az egész nyugat szerint az én népem civilizálatlan, barbár… - motyogta alig érthetően. – De mi mégsem teszünk ilyeneket! – kiáltott fel. – Mondd csak, miért jó neked, ha elvehetsz egy emberéletet?! – szegezte neki a kérdést, mire a szőke csak megforgatta a szemeit. A fekete hajú csak most vette észre, hogy a másik szeme van elfedve, nem úgy, mint mikor bent volt nála a szobájában.
- Jaj, ne hisztizz már, mint egy kislány – kérte elhúzva a száját. – Hm? – pislogott a palló felé, amin a japán férfi megfordult, mikor meghallotta Nihon hangját. Egyenesen rá nézett.
Megszólalt, de nem értette, mit mond, ahogyan azt sem, amit a foglya válaszolt neki. Azt azonban leszűrte, hogy a hangja zaklatott, hadaró. A férfi visszafordult a tenger felé, és egy másodperccel később a vízbe vetette magát. A kalózok felnevettek rajta.
- Ne! – kiáltott ekkor Nihon, ő nem volt elég gyors ahhoz, hogy elkapja: előre rohant, több kalózt ellökött az útjából, majd felugrott, és elkapott egy kifeszített kötelet, amin lendült egyet, s végül a korlátról lökte el magát.
A kalózkapitány csak állt egy percig döbbenten, majd sóhajtott egyet, tenyerét végighúzta az arcán, és kiadta a parancsot: - Szedjétek ki a foglyomat a vízből, most azonnal!
Tíz perc múlva kissé zavartan hajolt a japán mellkasára, hogy meghallgassa a szívét. Fogalma sem volt, hogy miért ő teszi ezt, miért ő térdel mellette. Fogalma sem volt, hogy miért aggódik egyáltalán, ha egyszer csak egy könnyed kalandnak ítélte a fiút. Ám aggasztóbb tény volt a mély csend, ami a mellkasában volt.
- Na ne… ilyet nem játszunk te idióta… - morogta, hogy szavait csak ő hallhatta.
Eltelt egy perc…
Kettő…
Három.
Már kezdte feladni, mikor egészen halkan, de hallott valamit. Majd még egyszer. És még egyszer. Dobogás. A fekete hajú, sötét szemű japán veszedelem élt.

Ezúttal magától ébredt, mély levegőt vett, orrát, száját, torkát kaparta a sós víz maradványa, köhögött, muszáj volt feltámaszkodnia fél karjára. Miután kissé megnyugodott, körülhordozta tekintetét a helyiségen, és csalódottan sóhajtott egyet. Ugyanaz a szoba, csak most a mellette lévő, nyitott ablak világítja meg, nem pedig az olajlámpa.
Most nézett csak körül, vette számba a berendezést, mely mint itt minden, új volt és furcsa. Az ajtó mellett egy szekrény, melynek felső rekesze üvegezett ajtókkal volt zárva. Térkép akasztva a falra, alatta pár furcsa tárgy, melyekhez hasonlókat még nem látott. Asztal, hozzá egyetlen szék, ágy az ablak alatt. Beljebb egy nagyobb láda, körülötte papírok, tekercsek halma, két oldalt mellette a helyiség teljes hosszában mindenféle kincsek hevertek.
Kilátott a végtelen, hullámzó, szikrázó tengerre. Szárazföld sehol. Vajon mikor jut haza? Már biztosan keresik. A császár dühös lesz rá, amiért eltűnt… Gondolatait megakasztotta (mióta a hajón volt, sosem jutott az eszmefuttatásai végére, ami szokatlan és zavaró volt) az, hogy megpillantott egy furcsa lényt a párkányon ülni, alig karnyújtásnyira tőle. Zöld bundája volt, nyúlforma, de szárnyfélékkel is rendelkezett. Zavartan méregette, ilyesmit még nem látott.
- Te valami olyan istenség vagy, aki Kirklandhez tartozik? – érdeklődte egészen halkan. Az állat felpislogott rá, nagy szemekkel nézte, aztán elugrott a párkányról, és elrepült az ajtó felé.
Visszadőlt az ágyba, ami szintén furcsa volt számára, hiszen soha nem aludt még ilyenen. Sőt, nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen magas lábakra állítsanak valamit, amin aludni kell, mint ezt. A saját fekhelyét sokkal kényelmesebbnek, és nem utolsósorban biztonságosabbnak találta. Amikor le akarta dobni magáról a durva takarót jött rá, hogy valójában semmit nem visel. Zavarodottan rendezgette el magán az anyagot, és egy pillanatig belegondolt, hogy vajon ki vetkőztette le, és miért.
A válasz Kirkland személyében érkezett, vállán ott ücsörgött az előbb látott zöld nyúlféle, és kezeiben tartotta a kimonóját. Felült, figyelte a mozdulatait, de most nem tűnt fenyegetőnek, mint korábban. Sőt, szemei elkerekedtek, ahogy hallgatta a zöld lényecskét.
- Te… te látod Repülő Mentanyulat? – mutatott a feje mellett lebegő lényre, s egyik kezével a másik szemére húzta át a szemfedőjét.
- Ő valami istenség az országodban? – kérdezett vissza oldalra döntött fejjel; a válasz valóban érdekelte.
- Nem-nem. Ő csak egy… barátom – mondta. Nihon bólintott. – Miért, nálad így néznek ki az istenek?
- Nem egészen, de egy-kettő hasonlít – válaszolta. Kirkland odalépett hozzá, az ágyra halmozta a ruháit, melyek a lehető legnagyobb összevisszaságban voltak. Ő azonnal rendezgetni kezdte őket, szerencsére minden darabot megtalált.
- Most száradtak meg – magyarázta a szőke, mire bólintott. – Miért ugrottál utána? – kérdezett rá, mire Nihon megállt a mozdulatban, és ráemelte sötét tekintetét, melyből most semmit nem tudott kiolvasni.
- Te talán nem tetted volna meg valakiért, aki az országodban él? Valakiért, akiért felelősséggel tartozol? – kérdezett vissza komolyan.
- Szóval te tudod rólam – vonta le a következtetést.
- Soha nem találkoztam még nyugatiakkal a közvetlen szomszédságomon kívül, de mi mind hasonlítunk egymásra – mondta elgondolkodva. – Nem ismerem a nyelvet, amit beszélsz, mégis megértettem, amit mondasz, mert te is ország vagy, mint én. A bátyám szerint a zavartalan együttműködés miatt értjük meg egymást.
- Szóval te vagy Japán, igaz? – érdeklődte.
- Nihon vagyok – javította ki, mire a szőke elmosolyodott.
- Az én nyelvemen így hívnak – mondta. – Én Anglia vagyok.
- Igirisu-san – bólintott.
Csend telepedett rájuk, már-már békésnek tűnt, ahogy visszatért a ruhái összehajtogatásához, és egy korábbi, az otthon gondolatához.
- Nem fogsz elengedni engem, igaz? – kérdezett rá egyenesen, kertelés nélkül.
Anglia felvillantott egy gonosz mosolyt.
- Ha tényleg ilyen naiv vagy, sokat kell még tanulnod a világról – közölte enyhén gúnyos hanggal, mire Nihon összehúzta a szemeit.
- Azt hiszem, valójában sokkal idősebb vagyok nálad, úgyhogy ez az állítás nem túl helyénvaló – jelentette ki komolyan.
- Azt hiszem, valójában mindegy – vont vállat, ahogy leült mellé az ágyra, és közelebb hajolt hozzá. – Most figyelmeztetlek: ha nem akarod, hogy a többi fogoly is meghaljon, jól viselkedsz. – Japán egy pillanatra megfeszült. Szóval meghalt… nem tudta megmenteni.
Kinézett az ablakon, az eget kémlelte. Sokáig nem szólt egy szót sem, végül megkérdezte:
- Mit akarsz tőlem? Nem értelek.
A szőke felnevetett, megcsóválta a fejét.
- A többiek borzasztóan irigyek lesznek – jelentette ki, ahogy finoman hozzáért a hibátlan bőrű vállhoz, és végigsimított rajta. – Főleg az a csigazabáló francia…
- Miért? – tette fel a kérdést. Megborzongott az érintéstől, de nem húzódott el.
- Mert én találtalak meg először – válaszolt egyszerűen.
- Hollandiával már évek óta kereskedelmi kapcsolatban állok* – jegyezte meg.
- És találkoztál már vele? Elhajózott már eddig miattad?
- … nem.
- Na látod! Én vagyok az első, akivel találkozol a nyugati világból – jelentette ki magabiztosan. Nihon hirtelen elkapta a kezét és megszorította.
- Szóval ezért vagyok csak érdekes? Mert már csak én zárkózom el előletek, engem nem érdekel, hogy ti mit csináltok, én élek nyugodt magányban? Én vagyok a fődíj az ostoba hódítási versenyeteken? – szemei összeszűkültek, veszélyesen villantak, ahogy közelebb hajolt a férfi arcához. – Jól jegyezd meg, amit most mondok, és add át mindenkinek, aki azt tervezi, hogy hozzám látogat: tehetnek bármit, én senkinek nem hódolok be, nem leszek senkié, megértetted? Tehetsz bármit, soha nem leszek a tiéd, sem senki másé!
A kalóz szemei szikrát hánytak, ahogy a mellette ülőre nézett. Nehéz megszerezni? Annál jobb!

- Csak, hogy tudd: éppen semmit nem tehetsz az ellen, hogy az enyém légy – jelentette ki fenyegető hangon. Arcuk már alig pár centire volt egymástól.
- Kényszerítesz – felelte rá. – Ha tehetném, megölnélek – közölte.
- Amire, mint tudjuk, nem lennél képes – mosolyodott el, ahogy az arcát cirógatta. Nihon nem mozdult.
- Azért tiltakoznál, ha megforgatnám benned a katanámat – válaszolta egyik szemét lehunyva az őt érintő ujjak miatt. Nem volt durva, mint előző éjjel, éppen csak hozzá-hozzáért.
- Meglehet – hagyta rá, ahogy előre hajolt, ajkaival végigsimított az ajkain, majd az arcán, s végül a nyakát kezdte finoman csókolgatni, amit Japán már nem tudott teljes csendben tűrni: mélyebben vette a levegőt. – Azért egyvalamiben tévedtél – jegyezte meg mintegy mellékesen. – Már akkor is tudtam, hogy kellesz, mikor még fogalmam sem volt, hogy ki vagy – vallotta be.
- Ez most valamiféle bók akart lenni? – érdeklődte.
- Mit vársz egy kalóztól?! – mordult fel, és kicsit beleharapott a vállába.
- Talán említettem már, de te vagy az első, akivel találkozom… - Nem tudta végigmondani, mert egy ujj az ajkaira siklott, s emiatt elhallgatott. – Tudod mozgatni a karod – kerekedtek el a szemei, és már nem is érdekelte, hogy a férfi a szájához ér.
- Na igen, eltartott egy darabig, mire meggyógyítottam – bólogatott, ahogy próbaképpen ökölbe szorította a kezét, majd ujjai ellazultak. Nihon arcára halovány mosoly árnyéka költözött, elnyúlt a férfi kezéért, finoman megfogta, és hüvelykujjaival a tenyerét kezdte masszírozni. – Hé, mit művelsz?! – emelte fel a fejét.
- Nem foglak bántani – mondta nyugodtan. – Annál számomra sokkal fontosabb az embereim élete – tette hozzá. – De bármivel is próbálkoztál, biztosan nem sikerült teljesen rendbe rakni a karod, igaz?
- I… gaz – hagyta rá, s érezte, hogy eddig a mozgástól zsibbadó karjában minden kellemetlen érzés megszűnik a japán mozdulatainak hatására.
- Mért hordod a szemfedőt? – érdeklődte hirtelen, kíváncsiságból. – Semmi baja a szemednek. – A kalóz felnevetett, és lehúzta az említett ruhadarabot, egy darabig pislogott, szemöldöke ráncba szaladt.
- Odakint minden ragyog a víz miatt – magyarázta. – Idebent, és lent a fedélközben viszont sokkal sötétebb van, és ha harc közben ki-be kell rohangálni praktikus, mert így egyik szememmel látok a világosban, az eltakarttal meg, ha felfedem, a sötétben.
- Értem – bólintott, s elengedte a férfi kezét.
A szőke visszahajolt a nyakához, s ő kényelmesen megtámaszkodott a párkányon, és kissé az ellenkező irányba döntötte a fejét.
- És ha közben kiderül, hogy a barátaidat megöltem? – tudakolta két érintés között.
- Álmodban még mindig leszúrhatlak – hangzott a hűvös felelet.
- De nem tettem.
- Tudom.
- Amúgy sem tartana sokáig – jegyezte meg, s közben ajkai lejjebb vándoroltak a testén.
- Pont elég ideig, hogy megszökjünk – válaszolta sóhajtva.
Kirkland nem válaszolt, helyette szótlanul folytatta a kényeztetést. Annyira más volt most, mint az előző éjjel, amikor erőszakosan akart neki esni, nem érezte az egészet olyan bántónak. Nem tiltakozott, amikor a férfi lehúzta róla a takarót, csak megkapaszkodott a párkányban és homlokát a karjának döntötte. Igyekezett megtartani a törékeny álarcot, hogy neki aztán mindegy, mi történik, ám ez egyre nehezebb volt. Teste reagálásait nem ő irányította, s Anglia ténykedésének hála az ablakon becsapó menetszél ellenére is melege lett. Légzése kapkodóbbá, teste remegővé, sóhajai mélyebbé és sűrűbbé váltak. Szemeit lehunyta, fogait összeszorította, egyik kezével az érdes felületű fát, másikkal az ágyon lévő lepedőt markolta.
Hiába próbált hosszabban és egyenletesen lélegezni, a szőke férfi ajkai vagy nyelve mindig elérték, hogy a levegőt csak kapkodni tudja, képtelen lett volna megnyugodni – s nem is akart. A kalóz bizonyára tapasztalt volt már, hiszen mozdulatai határozottak és biztosak voltak, mintha pontosan tudná, mi a legjobb neki – valószínűleg így is volt.
Csendes zihálása percekkel később akkor vált hangosabbá, mikor már érezte, hogy túl sok lesz. Vére felhevült, szíve hevesebben vert, mint korábban a tenger nyomása alatt, hangszálai akaratlanul is megrezdültek, ahogy egy halk nyögés hagyta el ajkait. Egyik lábát felhúzta, izmai pattanásig feszültek, minden ízében reszketett a vágytól.
A beteljesülés hullámokban tört rá, akár a dagály a tengerpartra, s úgy mosta el, mint a törött nádszálat a pusztító szökőár. Ezúttal hangosabban nyögött fel, de már nem igazán törődött a hangja visszafogásával. Erőtlenül fordította oldalra a fejét, hogy lássa a szőke férfit, aki pár pillanat múlva felemelkedett és mosolyogva beleborzolt az ő izzadságtól nedves tincseibe.
Ellökte magát az ágytól, és hosszú léptekkel az ajtóhoz ment, Nihon már azt hitte, hogy otthagyja, de nem: csak a kulcsot tette az ajtóba, és fordította rá a zárra. Ezt viszont tényleg otthagyta a zárban, majd az ajtó melletti üveges szekrényhez lépett, kivett belőle egy palackot és egy kisebb üvegcsét. Mindkettőt az asztalra tette, piros kabátját a székre dobta. Nihon nem figyelt rá, mert miután légzése kissé nyugodtabbá vált, egészen kihajolt az ablakon, hogy a menetszél leszárítsa bőréről az izzadságot, s lehűtse kicsit.

- Tessék – nyújtotta oda neki az üveget. Felé fordult, tekintete egészen kitisztult, ahogy felnézett rá. – Egyszerű víz – mondta.
Némán átvette a palackot, kihúzta belőle a parafa dugót, és kiszáradt ajkaihoz emelve kortyolt belőle párat. Nem volt sem hideg, sem friss, de arra tökéletes, hogy oltsa a szomját, és elnyomja a még mindig torkát kaparó só ízét.
- Köszönöm – csúszott ki a száján magától a szó, mikor visszaadta az üveget. Pedig a kalóz nem érdemelt udvariaskodást. Visszafordult az ablak felé, pedig meztelen bőre már libabőrös volt a széltől, de nem érdekelte. Inkább nem akarta látni, ahogy az angol az ágy mellé, a földre halmozza a szépen összehajtott ruháit, és az ágyra ül, hogy megszabaduljon a csizmáitól, meg az övtől, amire kardtól kezdve a pisztolyon és a tőrökön át egészen az iránytűig minden fel volt aggatva. Csak a fekete nadrág és a fehér, bő ing maradt rajta.
Érintése forró volt, ahogy végigsimított a világos bőrű háton, kellemes borzongást idézve elő, majd a kéz eltűnt. Nihon megint felé fordult, sötét tekintete kutatón pillantott a férfi arcára. Közel ültek egymáshoz, mégsem érintették a másikat. Aztán a fekete hajú egy pillanatra lehunyta szemeit, sóhajtott egyet, s mintha magával tárgyalt volna, aprót biccentett is. Mikor újra felpillantott, az ágyon pihenő karja a szőke nyaka köré fonódott, magához húzta és megcsókolta. Csókjuk szenvedélyes, határozott volt, mellőzött mindent, aminek köze volt a kezdeti bizonytalanságokhoz, ismerkedéshez. Az erős karok átölelték, hosszú percekig nem eresztették egymást. Amikor mégis, a kalóz nekidöntötte homlokát a másikénak, és halkan felnevetett.
- Mi olyan vicces? – érdeklődte nem túl hangosan.
- Végül mégiscsak behódolsz nekem – jelentette ki mosolyogva, és megcirógatta a kipirult arcot.
- Szeretnéd, hogy itt és most kitörjem a nyakad? – érdeklődte hűvösen, bár tisztában volt vele, hogy a hangnem kevésbé illik a hangulathoz, mintsem kellene.
- Ugyan – borzolt bele a hajába, szemei vidáman csillogtak.
- Akkor ne tégy ilyen megjegyzéseket – figyelmeztette.
- Mert mi lesz? Kidobsz az ablakon? Jobban úszok, mint te – incselkedett vele szándékosan.
- Ez egy igazán vonzó ötlet – ismerte el. A férfi végighúzta ajakit az övéin, mielőtt válaszolt volna.
- Hiszen égsz a vágytól, hogy folytassam, nem? – suttogta a kérdést, amire nem kapott választ. – Jobb lenne, ha most már feküdnél – jegyezte meg, és finoman hátra akarta lökni, de Nihon most először tiltakozott.
- Várj – kérte, és előrébb dőlt, a férfi oldalához nyúlt. Két helyen fogta meg a hosszú inget, és elkezdte felhúzni, míg ki nem bújtatta belőle viselőjét. Az ágy mellé dobta, majd magától hátradőlt a párnára, onnan szemlélte a kalózkapitányt. Az elmosolyodott, és elnyúlt az asztalon hagyott üvegcséért. Kihúzta a dugót, pár pillanat múlva Japán érdeklődve szimatolt a levegőbe és támaszkodott fel karjaira. – Mi az?
- Lavandin*** olaj – hangzott a válasz, és odanyújtotta, hogy a másik is beleszagolhasson az üvegbe.
- Különös illata van – jegyezte meg, ahogy lehunyt szemekkel, mélyen szívta be a levegőt. Erős, édes-fanyarkás aroma volt, amelyről neki a fürdőkben érezhető illóolajok, vagy a bátyjánál töltött idő jutott eszébe. Az olaj maga mély lila színben pompázott, olyasmi árnyalata volt, mint az éjfélé, csillagtalan éjszakán. – Tetszik – jelentette ki végül.
Kirkland elmosolyodott, cseppentett a mutató és középső ujjára belőle, majd finoman a japán nyakára kente ütőere mentén. Pillanatokon belül a hatása alá került, hiszen a lavandint nyugtatóként is használták, bár elsősorban nem az illata miatt.
Bekente egyik kezét vele, aztán odahajolt hozzá, újrakezdte az ajkaival való gyengéd kényeztetést a vállánál. Azonban hiába próbálta elterelni a fekete hajú figyelmét, az mégis összerándult kissé, mikor megérezte ujjait. Nihon lehunyta szemeit, érezte, ahogy újra elönti testét a forróság, már közel sem volt a fázáshoz, mint nemrég. Hosszan sóhajtva fújta ki a levegőt, meglepően könnyedén tudott ellazulni. Remélte, hogy a furcsa nevű szer nem olyasmi mákony, amivel előző este lett elaltatva. Ha nem kap a nyakába egy vödör vizet, s utána nem ugrik a tengerbe, bizonyára sokkal tovább tartott volna, hogy rendesen felébredjen a hatása alól.
Lassan vándoroltak a percek, míg csak a különböző érintésekre kellett figyelnie, s közben a meglepettség érzése öltött alakot benne. Meglepő, hogy egy kalóz, aki az első percben még olyan agresszív volt vele, aki ha megtehette volna, erőszakosan viszi véghez ugyanezt, most ilyen figyelemmel van felé.
Behunyta szemeit, mikor talán egy teljes percre fizikailag nem érzékelte a férfi jelenlétét. Érezte, hogy a szőke megemeli kissé a csípőjét. Összeszorította fogait, és igyekezetét, miszerint ne adjon hangot a fájdalomnak, siker koronázta. Csak légzése vált szaggatottá, amit igyekezett csillapítani.
- Nyugalom – hallotta Kirkland suttogó hangját a füle mellett. – Vigyázok.
Rávillantotta sötét tekintetét a férfira, de az úgy tűnt, nem igazán észleli az ő haragját. Inkább nem is foglalkozott vele, csak meg akart nyugodni kicsit, a furcsa olaj kellemes illatára koncentrált.
Olyan volt, akárha a hajó egy ütemre ringatózna velük a vízen, vagy ők ringatóztak vele együtt? Nem tudta volna megmondani. Talán a lavandin olaj tette, talán a férfi, vagy a helyzet maga, mindenesetre végig olyan volt, mintha nem lenne teljesen magánál. Nem ő uralta a testét, kapkodó légzését, csípője mozgását, karjait, melyek átölelték a szőkét, ajkait, melyek együtt nyögtek vele.
Olyan volt, akár egy lassan közelítő vihar a tengeren. Ahol először csak a víz korbácsolódik fel, a szél erővel tépi a vitorlákat, majd sötétbe borul az ég, és villámok szabdalják fel. Ám ennek tetőpontja sem félelmetes, sem veszélyes nem volt, de egy mindent elsöprő szökőárral ért fel, melynek lecsengése is hasonló hosszú volt. S amelynek végén a kalózkapitány ráborította a takarót, és a vállának támasztott fejjel aludt el.

*: Deshima azaz egyetlen sziget Nagasaki mellett, melyen a kínai és holland kereskedelmi hajók kiköthettek az 1614-es bezárkózástól egészen a 1854-es nyitásig (ez utóbbiról lesz még szó.)

**: Nihon azért „hívja" Kirklandnek Iggyt, mert azt hiszi, hogy ez a keresztneve, és szándékosan akar vele udvariatlan lenni – még ha valójában sehol nem is mondja ki a nevét. (Ezt azért jegyzem meg, mert sehová nem írtam bele a ficbe ezt a „tévedést". xD)

***: Lavandin: a levendula angol fajtája, amely egy francia, és egy másik faj hibridje, tehát nagy valószínűséggel ekkortájt még nemigen létezik, de megtetszett neve, így ezt használom.

A magyarázatokon kívüli háttérinfókat a blogomon találjátok: www. never-marauders-land. blogpsot. hu