Már egy hónapja vége a háborúnak. Harry, bár senki nem hitt benne igazán, végül legyőzte a Sötét Nagyurat, és egy hosszú-hosszú ideje ismeretlen béke szállt a világra. Legalábbis rajta és rajtam kívül mindenkire, aki túlélhette a borzalmakat.
Az első napokban szinte tapintható volt a tanácstalanság, ahogy az emberek nem tudtak mint kezdeni a rájuk törő szabadsággal. Egy ideig próbálták a Kis Túlélőt is bevonni az ünneplésbe, de aztán, mikor belátták, hogy nem sok eredményt tudnak elérni, feladták a próbálkozásaikat, és engedték Harrynek, hogy a maga útját járja.
Harry… nem is emlékszem, mikor szólítottam először a keresztnevén. Illetve dehogynem… de erről majd később.
A végső csata utáni napok az eszmélés jegyében teltek mindannyiunknak. Hosszú idő kellett, hogy felfogjuk, vége van. Sőt, állítom, néhányan vagyunk, akik a mai napig nem fogtuk fel igazán. Belevetettük magunkat a helyreállításba, csak, hogy ne kelljen gondolkodnunk. Embertelenül sok munka volt, hisz a falu és a kastély is romokban állt. Roxmortsban kezdtük, hisz az embereknek lakniuk kellett valahol, és a legtöbb ház alaposan megrongálódott a harcok alatt.
A kastélyt is életveszélyesnek nyilvánítottuk, így senki nem léphetett a birtokra, csak mi, a tanári kar, akik vállaltuk, hogy rendbe hozzuk az épületet, mire szeptemberben visszatérnek a diákok, és Harry, aki ragaszkodott hozzá, hogy segít nekünk. Mindannyian sejtettük, hogy a buzgóságának több oka is van, de leginkább a feledkezés, így McGalagony beleegyezett a dologba, és a fiú elszánt erővel vetette magát a munkába. Több mint két hét kellett ahhoz, hogy legalább mi bent merjünk maradni éjszakára, és ne kelljen attól rettegnünk, hogy a fejünkre borul az egész kőhalom.
Ez idő alatt többször is dolgoztam Harryvel, és csodák csodájára nem lett belőle világháború. Csendben, nyugodtan tudtunk együtt dolgozni… keveset beszéltünk, akkor is inkább arról, amivel éppen foglalkoztunk. Ennek ellenére láttam a szemében a tomboló érzéseket, azt, hogy szántszándékkal dolgozik, mint egy megszállott, hogy este olyan holtfáradtan zuhanhasson ágyba, hogy öntudatlanul feküdjön egész éjjel, és ne kelljen a történteken gondolkodnia. Sokszor rajta felejtettem a pillantásom, azon töprengve, hogy vajon mi lesz vele, ha végzünk a munkálatokkal, de aztán inkább visszatértem a munkához, és segítettem neki.
Engem annyira azért nem viselt meg a kemény munka, hogy átsegítet volna az álmatlan éjszakáimon, hisz ennél keményebb fizikai és szellemi igénybevételhez voltam szokva az elmúlt években. Ugyan hol ér fel az egész napos építkezés, főleg mágiával, egy tucat crutiatus átokkal, ami a Nagyúr kedvenc szórakozása volt? Így esténként, mikor már elcsendesedett a kastély kevés lakója, magányos sétára indultam a birtokra, és a Rengetegbe. Régen is mindig ez volt az egyetlen, ami némi vigaszt nyújtott az én zaklatott lelkemnek is. Az éjszaka simogató csendje, az alvó világ pillanatnyi békessége.
Aznap is épp egy ilyen sétáról tértem vissza, mikor megláttam Harryt kilépni a nagykapun. Ezek szerint mégsem üti ki magát annyira, hogy tudjon pihenni? Vagy valami más lehet a dolog mögött? Valami számomra is megmagyarázhatatlan ok miatt aggódni kezdek érte, így inkább megpróbálok észrevétlenül a nyomába szegődni. Nem szokott ő éjjelente a birtokon bolyongani, így nem tartom jó jelnek, hogy most ezt teszi. Főleg így egyedül, titokban. Hát még, amikor egy idő után realizálódik bennem, hogy a csillagvizsgáló torony fele tart.
Időnként lassít, szinte kézzelfoghatóan érzem, hogy minden idegszálával figyel a környezetére, mintha megérezte volna, hogy nincs egyedül. Hát igen… tőlem tanult, ezt nem tagadhatja egyikünk sem. De hát én sem ma kezdtem a rejtőzködést, így esélye sincs észrevenni. Lassan eljutunk a toronyig, és közben alaposan megfigyelem a fiút. Nem úgy tűnik, mint aki mondjuk elszántan véget akar vetni az életének, mégis érzek benne valami végtelen szomorúságot, valami reménytelenséget, aminek semmi keresnivalója nem lenne egy alig tizennyolc éves fiú lelkében.
Lassan eljutunk a torony bejáratához, de nem lépek be azonnal utána. Tudom, ezzel nagy kockázatot vállalok, hisz ha tévednék, és mégis azzal a célzattal jött ide, hogy véget vessen az életének, nem tudnék időben feljutni utána, hogy megakadályozhassam. De valamiért bízom abban, hogy nem ez a célja. Mikor körülbelül a torony feléig juthatott, óvatosan én is belépek az ajtón. Lassan, csendben osonok utána, mint egy macska, aki éjjel vadászni indul. Valamiért nem akarom, hogy idő előtt észrevegye, hogy én is itt vagyok. Valószínűleg, ha rosszul választanám meg a pillanatot, csak összekapnánk, ahogy régen nap mint nap tettük, és az most nem lenne túl jó. Fáradtak, megviseltek, összetörtek vagyunk mindketten, a legkevésbé sem az hiányzik nekünk, hogy egymásnak essünk.
Mikor felérek mögötte az égbe nyúló torony tetejére, némi megkönnyebbüléssel látom, hogy nem a perem szélén áll azon gondolkodva, hogy a következő pillanatban levesse-e magát a mélybe. A torony mellvédje úgy egy méter széles lehet, és a fiú a belső szélén ül, ahonnan talán még akkor sem eshetne le, ha esetleg megszédülne.
Ennek ellenére érzem a benne kavargó érzéseket, és egy pillanatra sem jut eszembe, hogy magára hagyjam. Ez a tény biztosan megdöbbentené, ha tudná, de most ez sem érdekel.
Odasétálok hozzá. Hallhatja a lépteimet, de még így is óvatos vagyok, nem akarom megriasztani, így csak halkan szólok hozzá.
- Harry… - hát igen. Itt szólítottam először a keresztnevén. Nem tudom miért, talán a helyzet így kívánta. Egy pillanatra rám néz, majd a tekintetét visszafordítja a koromsötét horizontra, mintha csak a csillagokat kémlelné a látómező határán. – Csatlakozhatok hozzád?
Egy gáláns mozdulattal jelzi, hogy üljek csak le, elég nagy a torony mindkettőnknek. Pár héttel ezelőtt még ő sem tett volna ilyet, ahogy valószínűleg én sem jöttem volna utána. De most itt vagyok, és lassan én is letelepszem a kőre, Harry mellé. Lenézek egy pillanatra a szédítő mélységbe, és tudom, nem gondolja komolyan, de azért megfordult a fejében, hogy véget vethetne minden gondjának azzal, ha leugrik.
- Mit akar? – kérdezi halkan, de semmi ellenségeskedés nincs a hangjában. Csupán nem érti, hogy mi a fenét keresek itt mellette, ahelyett, hogy békésen aludnék az ágyamban. Aztán talán rádöbben, hogy az alapvető problémánk igazából ugyanaz… nevezetesen, hogy a múlt árnyai nem hagynak minket aludni. Utánunk nyúlnak, akár ébren virrasztva bámuljuk a plafont, és várjuk a reggelt, ami sosem akar eljönni, akár felszínes álomba merülünk, amiből rövid idő után üvöltve ébredünk fel.
- Mondjuk beszélgetni?
- Maga? Velem? – néz rám megint egy pillanatra, és a hold halvány fényében csodálkozást látok megvillanni azokban a smaragdzöld szemekben.
- Én. Veled. Megengeded?
- Felőlem – vonja meg a vállát, és a tekintete újra a távolba réved.
Megint az jut eszembe, ami az előbb. Nevezetesen, hogy néhány héttel ezelőtt még ez sem lett volna lehetséges. A találkozásunk jobb esetben is kimerült volna néhány mondatban, amiben én le arrogáns hülyézem, mire ő közli, hogy egy mocskos halálfaló vagyok. És most mégis itt ülünk egymás mellett, és tudjuk, hogy rengeteg minden megváltozott. Ő tudja rólam az igazat, így emberi mértékkel kezelhető fokra hűlt a gyűlölete irántam, engem pedig valahogy megnyugtat az a tény, hogy már mindent tud. Nem kell titkolóznom, nem kell hazudoznom, nem kell állandóan ugrásra készen állnom… és főleg nem kell magyarázkodnom, mentegetőznöm a tetteimért. Ez rengeteget segít.
Elgondolkodom, hogy mit mondjak, hisz még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e, ha lerohannám, és azonnal a saját bajairól kezdeném faggatni. Valószínűleg jól elküldene melegebb éghajlatra, így inkább másról kezdek beszélni.
- Az emlékek még mindig összeszorítják a szívem, ha eszembe jut ez a hely – mondom halkan. Sokszor láttam már megdöbbenést az arcán, de ez a mostani mindenen túltesz, ahogy rám néz. Nem tudom eldönteni, hogy mi lepi meg jobban. Hogy van szívem, hogy képes fájni, vagy hogy képes vagyok ezt kimondani, és pont neki? Magam is meglepődöm ezeken. Talán mindegyiken, de most nincs időm a saját gondolataimmal foglalkozni.
- Hogy volt képes megtenni? Úgy értem… honnan volt ereje még ehhez is?
- Tudom, hogy érted. Az egyetlen dolog segítet, ami mindig is az elmúlt húsz évben. Az okklumencia.
- Lezárta magát?
- Igen.
- És most?
- Próbálom lassan elengedni, különben maga alá temet.
- Tudja, hogy csodálom magát? – néz rám megint egy pillanatra, és én hiába keresem a gúnyt a pillantásában, ezúttal nem találom. A szemében a szomorúság mélységes mély kútja, és az alján valamiféle megértés, amit még nem tudok hova tenni. - Az erejét… a… nem is tudom… hogy ezt kibírta… hogy mindent megtett, még akkor is, amikor magára maradt… és nem adta fel… nem menekült el. Én nem tudtam volna egyedül végigcsinálni.
- Dehogynem. Erősebb vagy, mint hinnéd, ezt már bebizonyítottad.
- Csak szerencsém volt, mint mindig.
- Azért ez most nem volt olyan egyértelmű. Ahhoz, hogy szembenézz azzal, amivel szembenéztél… a halállal… Voldemorttal… kellett bátorság… és erő.
- Egy szart – mondja cinikusan. – Egy valami kellett hozzá… reménytelenség, és lemondás. Az, hogy feladjam az egészet a francba… mindenki azt hiszi, amit maga… pedig egyszerűen megadtam magam a halálnak. Ennyi történt.
Erre nem tudok mit mondani. Igen, tisztában voltam vele, hogy fél lábbal odaát járt, és visszajött. Ez is nehezen emészthető, még egy felnőtt embernek is az lenne, nem hogy neki, aki kora szerint még majdnem gyerek.
- Miért jött utánam? – teszi fel a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatja. Most én vagyok, aki a távoli sötétségbe fúrja a szemét, és megint elgondolkodom, hogy mit felelhetnék. – Attól félt, hogy meg akarok halni? – kérdezi halkan, és ezt már nem hagyhatom válasz nélkül.
- Megfordult a fejemben – mondom sóhajtva.
- Nekem is – hajtja le a fejét. – Tudja... – már majdnem belekezd, amikor valamiért tudatosodik benne, hogy én ülök mellette, és rám néz. – De érdekli is ez magát… sosem érdekelte, hogy mi van velem, most miért érdekelné?
- Ha el akarod mondani, akkor érdekel – mondom neki, és szinte látom, ahogy gondolatban vállat von, és úgy dönt, hogy akkor végül is, miért is ne? Ugyan ki másnak beszélhetne róla? Ki más lenne az, aki csak egy kicsit is megérti?
- Tudja, nem sok értelmét látom, hogy itt maradjak. Nincs már semmi, ami ideköt. A szeretteim… a barátaim mind meghaltak. Reggelig sorolhatnám a listát, és nem érnék a végére. A szüleim, Sirius, a barátaim, a tanítóim közül is sokan, a lány, akit szerettem… mindenki, akinek csak egy kis köze volt hozzám… aki csak egy kicsit is közel került hozzám. Mind meghaltak… mind itt hagytak – mondja, de közben nem sír. Nem sír, csak a szemében van két könnycsepp, amit nem akar szabadon engedni. Csacsi gyerek… nem kellene… nem lenne szabad így tartania magát. Nem fojthatja el az érzéseit. Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen sokat árt magának ezzel. Ha magába fojtja, időről időre előtörnek, és maguk alá temetik, ahogy velem is megtörténik időnként.
Megfogom a kezét. Érzem végigfutni rajta a döbbenetet, de azért becsületére legyen mondva, hogy meg sem rezdül. Nem tudja, mit akarok, és így még nem tudja eldönteni, hogy mit reagáljon.
- Jönnek majd mások… akiket szerethetsz, Harry – mondom halkan, és tudom, hogy ez most sovány vigasz neki. Még hosszú ideig nem tud a jövő fele nézni, csak vissza, a múltba, a fájdalmaiba. Nem képes reményeket látni, csak a veszteségeit. A következő szavaival meg is erősíti ezt az elgondolásomat.
- De nem tudom, hogy… hogy akarom-e, hogy így legyen. Én már megtettem mindent, amit meg kellett tennem. Már nincs itt… semmi dolgom… semmi keresnivalóm.
- Megtettél mindent, igen… mindent, amit mások vártak tőled… most itt az ideje, hogy megtegyél mindent, amit te szeretnél.
Egy kis időre rajtam felejti a pillantását, ami még a hold fényében is elképzelhetetlenül zöld, majd megrázza a fejét, és a tekintete visszatér a mélységbe.
- Tényleg nincs semmi, amit szeretnél? Amit megtennél most, hogy senki nem köti meg a kezed?
- Rengeteg minden van… - mondja rezzenéstelen tekintettel. - De nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Én sosem… sosem élhettem úgy, ahogy akarok. Életem első önálló döntése lenne, ha most szépen leugranék innen.
És egyben az utolsó is, mondom magamban, de neki inkább nem szólok, mert csak felbosszantanám.
- Harry… tudom, hogy lassan húsz éve vágysz… édesanyád ölelésére… a mosolyára… tudom, hogy most képes lennél ezért eldobni az életed… De hidd el nekem, ő nem ezt szeretné. Biztos vagyok benne, hogy te is nagyon hiányzol neki… hogy szeretne magához ölelni… de nem akarja, hogy idő előtt térj meg hozzá. Hidd el nekem, azt szeretné, várd meg, míg eljön az időd…
- Honnan a fenéből tudja, hogy anyám mit szeretne? – csattan fel, és az, hogy már legalább valami indulatot ki tudok hozni belőle, jó jel. Azt jelenti, hogy ha csak egy kicsit is, de sikerült kizökkentenem a fásultságából.
- Ismertem Lilyt, ne feledd!
- És szerette, igen, tudom – mondja némileg lecsillapodva. - Önnek is hiányzik?
- Igen. Mindig is hiányzott – mondom lehajtva a fejem, de mielőtt még én is belesüllyednék a depresszióba, inkább másra terelem a szót. – Mondasz egy dolgot abból a rengetegből, amit szeretnél?
- Hogy mit szeretnék? Találni valakit, aki megért… csak egy kicsit… de ugyan hol találhatnék ilyen embert? Hisz aki megértett, mind halott…
- Hinned kellene…
- Ugyan miben? Hogy van még egy ilyen szerencsétlen a varázsvilágban, mint én? Mert ugyan ki másnak a nyakába sózhatnám a saját bajom? Kinek a jókedvét, kinek a megkönnyebbülését, az örömét ronthatnám el a saját nyomorommal? Nap mint nap tízen kérdezik, hogy én miért nem örülök velük? Nem tudják… nem értik… és miért is kéne? Nincs jogom… még csak arra sem, hogy megpróbáljam nekik megmagyarázni, hogy mit érzek. Nekik örülniük kell… élni végre egy szabad életet.
- Miért gondolod, hogy nincs senki, aki megért? Miért gondolod, hogy nincs senki, aki ugyanazt érzi, amit te? Aki megjárta ugyanazt a poklot, amit te?
Rám néz, és szinte látom a megvilágosodást a szemében, majd újra elcsügged.
- Nem hinném, hogy magát tényleg érdekli, mi van velem. Most csak azon izgul, hogy le ne vessem magam a mélybe.
- Miért gondolod, hogy így van? Miért gondolod, hogy én nem érezhetem ugyanazt, amit te? Céltalanságot… reménytelenséget… magányt…
Elhallgatok, és most az én pillantásom is a mélybe vándorol egy időre. Szédítő a mélység, és időnként nagyon hívogató tud lenni. Olyan könnyű lenne… olyan egyszerű. – Azt hiszed – mondom halkan -, hogy nekem sosem fordult meg a fejemben az elmúlt húsz évben, hogy milyen könnyen véget lehetne vetni ennek a rémálomnak?
- És mi tartotta vissza? – néz rám őszinte kíváncsisággal.
- Parancsok… és az ígéretek. Ígéretek, amiket tettem. Dumbledorenak... édesanyádnak... Narcissa Malfoynak... talán még magamnak is tettem néhányat. Sőt… talán magamnak tettem a legtöbbet.
- És be tudta tartani őket?
- Megtettem, amit tudtam. Sokszor nem rajtam múlt, hogy nem tehettem többet. Bár ez most utólag nem nyugtatja meg a lelkiismeretemet. Sokszor kellett alárendelnem a saját érzéseimet, a saját lelkiismeretemet a felsőbb jónak… vagy valahogy így szokta Dumbledore mondani.
- Igen, ezt velem is így szokta. Annak idején sokszor gyűlöltem ezért. Meg azért, mert semmit nem mondott el.
- Senkinek nem mondott semmit. Senkiben nem bízott igazán. Megvoltak a saját tervei, és elvárta mindenkitől, hogy szó nélkül végrehajtsa a parancsait. Mindegy. Utólag nincs jogunk semmit a szemére vetni.
- Nem is akartam. Csak…
- Még mindig feszít a harag mélyen belül?
- Igen.
- Tudom. Időnként engem is. Bár én sokszor inkább saját magamra vagy mérhetetlenül dühös.
- Nem lenne szabad…
- Ezt pont te mondod? – kérdezem megütközve. – Édesanyád miattam halt meg.
- Nem. Vagy legalábbis csak részben. Nagyon sok mindennek kellett úgy összejátszania, hogy úgy történjenek az események, ahogy végül is történtek. De ennyi év távlatából ne vádolja magát.
- Ugyan, miért ne? Mi jogosítana fel rá, hogy megbocsássak magamnak? De mindegy, nem számít… nem rólam volt szó, hanem rólad.
- Mindkettőnkről szó van. Önnek ugyanúgy fáj ez az egész, mint nekem.
- Neked akkor is sokkal nehezebb... még gyerek vagy, nem volt lehetőséged felkészülni erre.
- Sosem voltam gyerek. De ha nem hagyjuk abba az egymásra licitálást, úgy össze fogunk veszni, mint régen.
- Igazad van.
- Ezt mondja még egyszer - kéri, miközben hosszú idő óta először egy halvány mosoly tűnik fel a sápadt arcán.
- Eszemben sincs! - tiltakozom megrázva a fejem.
Egy pillanatig még tovább mosolyog, és bár tudom, hogy hülyeség, de ez a mosoly valamiféle melegséggel tölt el. Majd újra elkomolyodik. - És mi az, amit ön szeretne megtenni, most, hogy lehetősége van rá?
- Én már csak békét szeretnék és nyugalmat.
- Ezért tért vissza a kastélyba?
- Igen. Itt az időtlen falak között talán van esélyem megtalálni.
- És szeretne újra tanítani?
- Sok értelmét nem látom a dolognak…
- De szeretné, igaz?
- Igen, azt hiszem – mondom, aztán visszaadom neki a kérdést. – És te? Hogy képzeled el a jövőt?
Az arcán újra feltűnik az alig néhány percre eltűnt reménytelenség. Amíg az én problémámmal volt elfoglalva, addig egy kicsit elfeledkezett a sajátjáról, de most minden újra eszébe jutott.
- Leugrom.
Ugrasz a fenét, gondolom magamban, ha kell, saját kezűleg foglak innen lecibálni.
- És az aurorság? Régen az volt minden álmod.
Rám néz, de csak egy pillanatra, majd nemet int a fejével. Kedvem lenne megrázni, mint egy hisztis gyereket, de a jelen pillanatban nem tudom, mennyire használna neki.
- Az emberek mélységesen csalódnának a hősükben, ha a halálba menekülne.
- Kit érdekelnek az emberek? – kapja fel a fejét, és a szemében megvillanó dac már valamivel jobban tetszik, mint a pár pillanattal ezelőtti lemondás. De még gyenge, még erőtlen… idő kell neki, míg elég lesz ahhoz, hogy átsegítse a nehézségeken.
- Akkor mi érdekel?
- Nem tudom! – fakad ki. – Higgye már el, hogy nem tudom! Egy rohadt dolgot nem tudnék mondani, ami értelmet adna az életemnek!
Összefacsarodik a szívem, ahogy most ránézek. Miért kellett ezt csinálni ebből a gyerekből? Egy roncs, aki talán sosem fogja újra meglátni az élet értelmét. Annyira szeretnék most valahogy segíteni neki… csak magamhoz ölelni… csak megsúgni neki, hogy nincs egyedül… Vajon hogy reagálna… Merlin… de hogy máshogy segíthetnék neki?
- Harry…
- Nem hagyna békén? – fordítana hátat, de nem engedem neki. Keményen megfogom a karját, mire rám néz.
- Nem, nem hagynálak békén.
- De miért? – kérdezi megtörten, és én elengedem a karját, és gyengéden megfogom a kezét.
- Mert egyedül butaságot csinálnál, és azt nem szeretném.
- Miért érdekli az magát?
- Mert én már rájöttem valamire, amire te még nem. Azt hiszem.
- Hidegen hagy, hogy mire jött rá. Mitől lenne nekem ettől bármi is jobb?
- Talán… nem, erre magadnak kell rájönnöd. Úgysem hinnél nekem, ahogy sohasem hittél.
- Mindig hinnem kellett volna. Talán maga volt az egyetlen, akinek hinnem kellett volna. Maga volt az egyetlen, aki mindig is kíméletlenül őszinte volt hozzám, de én sosem értettem meg. Hülye voltam, és nem akartam megérteni – hajtja le a fejét, és én érzem a bűntudatot a hangjában. Lassan megfogom a kezét, mire rám néz, és én a szabad kezemmel megcirógatom az arcát. Az egyik kósza könnycsepp, amit eddig olyan kitartóan őrzött, most elszabadul a szeméből, és én gyengéden letörölöm az arcáról.
Végül lassan, nagyon lassan közelebb hajolok hozzá, és óvatosan megcsókolom. Ahogy ajkaink összeérnek, érzem a döbbenetét, majd egy erőtlenül tiltakozó kezet a mellkasomon. De, ahogy igazából vártam is, mindez nem tart tovább néhány másodpercnél. Pattanásig feszült izmai lassan, egyenként elernyednek, és megadja magát a gyengéd csóknak. Lassan, védelmezőn átkarolom a derekát, és közben elmélyítem a csókot. Még egy egészen kis idő, és bátortalanul visszacsókol. Nekem ez elég, hogy tudjam, jó úton indultam el. Jó érzés csókolni ezt a fiút, még a bizonytalansága, és a saját bizonytalanságom ellenére is. Hosszú ideje már, hogy nem kerültem, nem kerülhettem ilyen helyzetbe, és azt hiszem, akkor sem volt benne túl sok gyengédség. Nem úgy, mint most. Érzem, ahogy Harry lassan teljesen elengedi magát, én pedig próbálom olyan gyengéden csókolni, amennyire csak képes vagyok.
Mikor végül szétválnak ajkaink, egy ideig még nem engedem el a tekintetét. Tudom, most azt hiszi, olvasni akarok a gondolataiban, de nekem eszemben sincs. Csupán a szeméből szeretném kiolvasni, hogy most mit gondol. Végül megtöröm a szemkontaktust, és inkább érzem, mint hallom azt a sóhajt, ami felszakad belőle.
- Miért… csináltad ezt? – félve tegez vissza, de nem bánom. Máskor, más körülmények között biztosan jól leteremteném érte, de most nem. Még egy kicsit nem válaszolok, csak fürkészem a reakcióját. – Azért, hogy megalázz? Hogy még te is rúgj belém kettőt, mikor már úgyis a földön vagyok? Még mindig ez a cél? Gratulálok, sikerült elérned – húzza el a kezét, amit még mindig fogtam. A tenyerébe temeti az arcát, mire csak megcsóválom a fejem.
- Csupán szerettem volna meggyőződni valamiről.
- Miről? – néz fel újra. - Hogy egy akkora szerencsétlen vagyok, hogy bárkinek alárendelném magam, akitől csak egy cseppnyi gyengédséget, vagy szeretetet remélhetek? És sikerült meggyőződnöd róla? Igazi mardekáros… Remélem, most boldog vagy!
- Nem, nem vagyok boldog.
- Pedig mindig ez volt a célod… hogy bosszút állj minden vélt vagy valós sérelmedért. Hogy bosszút állj minden megaláztatásért, amit apámtól kaptál. Most sikerült. Ezzel most megadtad a kegyelemdöfést.
- Miért hiszed, hogy ez volt a célom?
- Ugyan mi más lehetett volna?
- Mondtam… szerettem volna meggyőződni valamiről – mondom komolyan, és úgy tűnik, végre hisz nekem.
- El… elmondod?
Csak megrázom a fejem. – Erre magadnak kell rájönnöd. És most ideje visszamennünk a kastélyba. Ha holnap rendesen akarunk dolgozni, legalább néhány órát aludnunk kell.
Sóhajt, és végül nagy nehezen rábólint, így felállok a párkányról, és felé nyújtom a kezem. Megfogja, de csak addig, amíg felsegítem. Végül engedem, hogy elhúzza a kezét, pedig megkísért a gondolat, hogy nem engedem el. Szó nélkül indulunk le a megszámlálhatatlanul sok lépcsőn, és amikor a torony alján kilépünk a szabadba, Harry egy pillanatra megáll, és felnéz.
- Nélküled talán tényleg leugrottam volna – mondja halkan.
- Dehogy. Csak ott ért volna a reggel, és nem aludtál volna semmit – simogatom meg a karját, de azért nem vagyok száz százalékig biztos abban, amit mondok.
Némán fojtatjuk az utunkat a nagykapu felé, és amikor belépünk, én vagyok, aki megállok egy pillanatra.
- Lejössz hozzám még egy kicsit beszélgetni? – kérdezem, de ahogy meglátom a felbukkanó bizonytalanságot a szemében, tudom, hogy ezt még jobb, ha nem erőltetem. – Semmi baj. Menj, és próbálj pihenni!
Csak sóhajt, és bólint, de nehezen akar elindulni. A vállára teszem a kezem, mire felnéz a szemembe. – Menj, Harry! Holnap találkozunk.
- Persze… és megint levegőnek nézel…
- Nem foglak. Ígérem. De most pihenned kell! – mondom neki szigorúan, mire újra bólint, és végül elfordul, és bizonytalanul elindul a szobája felé.
Nézek utána, míg el nem tűnik a lépcsőfordulóban, majd egy sóhajjal én is elindulok a pincebeli lakosztályom felé. Útközben sem megy ki a fejemből a fiú, a beszélgetésünk, és az a csók. Elgondolkodom rajta. Felteszem magamnak én is a kérdést, amit nem sokkal ezelőtt Harry is feltett. Nevezetesen, hogy miért is csináltam? Beleszerettem volna? Nem tudom… most erre a kérdésre nem tudok választ adni, és mivel a jóslástan az a mágiaág, amiben sosem hittem, nem is próbálok. Viszont határozottan látok esélyt arra, hogy a közeljövőben megtörténjen a dolog. De ez még rengeteg mindentől függ.
Lassan visszaérek a szobámba. Töltök magamnak egy pohár bort, fellobbantom a lángot a kandallóban, odaintem a fotelt, és letelepszem. Bőven van mit átgondolnom. Hogy hogyan tovább, és hogy van-e értelme egyáltalán az egésznek. És hogy vajon mit gondol minderről Harry? Mert hát ugye ez is elég lényeges tényező. Bár az öntudatlan reakciója a csókomra elég sok mindent elárul. Azt viszont nem szeretném, ha csak a reménytelensége sodorná hozzám, hisz az egyikünknek sem lenne jó. Nem, nem küldeném el ebben az esetben sem, csak jobb azt előre tudni, hogy mire számítsak. Talán majd idővel tudunk erről is beszélgetni.
Egymást kergetik a fejemben a gondolatok, és valahogy semmivel nem tudok dűlőre jutni. A múltban mindig sokkal határozottabb voltam, de most valahogy nem megy. Túl sok a nyitott kérdés, túl sok a bizonytalanság mindenütt. És a legbizonytalanabb pont maga Harry.
Épp idáig jutok a gondolataimban, mikor valaki kopogtat az ajtómon. Az órára pillantok, éjfél jócskán elmúlt. Nappal sem szívesen jön hozzám senki, hát még ilyen késői órán. Azért lassan felállok, és odasétálok az ajtóhoz. Nem is igazán lepődök meg azon, hogy Harry a váratlan látogatóm. Elég csak egy pillantást vetnem rá, hogy lássam kiborult. Valószínűleg ezt a bő egy órát, mióta elváltunk, végigsírta a szobájában. Ideje volt… nagyon szüksége volt rá. Szó nélkül nyújtom felé a kezem, mire megfogja, hozzám bújik, és érzem, nem sok tartja vissza attól, hogy újra sírva fakadjon.
Kicsit hirtelen nekem ez a reakció, de hagyom. Egy nonverbális varázslattal becsukom az ajtót, majd lassan a kanapéhoz vezetem Harryt, és leültetem. Újra magába roskad, majd a térdére könyökölve a tenyerébe hajtja az arcát. Nem akarja, hogy lássam, hogy sír. Valóban nem díjazom, ha egy meglett férfi sírva fakad, én magam sem tettem már egészen kisgyerekkorom óta… de neki most mindennél jobban szüksége van rá.
Leülök mellé, és átkarolom. Aztán lassan hátradőlök a kanapén, és magamhoz húzom. Lassan engedelmeskedik, a vállamra hajtja a fejét, és végül újra szivárogni kezdenek a könnyei. Hosszú ideig ülünk így, és Harry megállíthatatlanul sír, nem is akarom megzavarni. Elüti a toronyóra a kettőt, mire valamelyest lecsillapodik.
- Jobb egy kicsit? – simogatom meg a vállát, mire egy sóhajjal bólint.
- Ne haragudj, hogy így rád törtem!
- Nem haragszom.
- Képzelem… - mosolyodik el némi keserű felhanggal. – Éjnek évadján betörök hozzád, nem hagylak aludni, hanem itt rinyálok neked…
- Harry! – szakítom félbe szigorúan. – Én hívtalak, nem emlékszel?
- De gondolom nem azért, hogy sírjak a válladon.
- Erre volt szükséged. Most pedig arra, hogy tényleg próbálj meg pihenni. Menj vissza a szobádba, és próbálj aludni. Holnap egy kicsit jobb lesz. De mielőtt elmész… szeretnék kérdezni tőled valamit. De ne most válaszolj, van időd meggondolni. Rendben? – egy pillanatra furcsán néz rám, hogy mit akarok ezzel, de végül bólint. – Szeretném tudni… hogy mit vársz tőlem… hogy mit szeretnél tőlem?
Egy pillanatig még állja a tekintetem, majd lesüti a szemét. – Nem tudom.
- Tudom – fogom meg a kezét. – Ezért kértem, hogy ne most válaszolj. És nem kell holnap, vagy holnapután. Majd… egyszer… ha úgy érzed, tudsz válaszolni. Őszintén.
- És búcsút mondhatok a fejemnek, igaz? – kérdezi egy alig látható mosollyal. Más talán észre sem venné, de én most tökéletesen látom.
- Nem, Harry… bármit mondhatsz.
- Visszakérdezhetek? Hogy te mit szeretnél tőlem?
- Az nem számít.
- De igen, számít, Perselus. Nekem számít – mondja, és most ő fogja meg a kezem, ami azzal a hangsúllyal együtt, amivel kimondta a nevem, megremegteti a lelkem.
- Hidd el, hogy nem! Bármit válaszolsz… megkapod. Megadom neked. Most menj! És ne ma éjjel akarj választ találni erre a kérdésre. Most pihenj! Rád fér.
- Köszönöm, Perselus! – mondja egy másodpercnyi hallgatás után.
- Ugyan mit?
- Hogy vagy… nekem.
- Menj! Tűnj a szemem elől! – mondom neki halkan, és ő nem veszi magára. Tudja, hogy csupán annyi történt, hogy számomra már túl érzelgős vizekre eveztünk, és jobb, ha ezt nem erőlteti tovább.
- Megyek – mondja, és lassan tényleg feláll. – Te is próbálj pihenni. Holnap… ma… sok munka vár ránk.
Az ajtóban még megáll, és visszafordul. – Mik a lehetőségeink?
Elgondolkodom, próbálok őszintén válaszolni neki. – Itt hagyhatod a kastélyt, és akkor örökre elválnak útjaink… maradhatsz, és lehetünk kollégák… vagy barátok… vagy lehet köztünk valami több, amit talán még én sem látok pontosan, hogy mi lehetne.
Komolyan bólint, egy pillanatig még néz a szemembe, majd elfordul, és kimegy az ajtón.
