Késő éjszaka van, de én szokás szerint nem tudok aludni. Mint a háború vége óta szinte minden éjjel, jönnek a rémálmok, aztán a fetrengés, de csak nem jön az álom. Nem akarom Ront felébreszteni, ezért inkább felkelek, le akarok menni a konyhába, inni egy teát, hátha segít. Ahogy azonban megyek lefele a lépcsőn, beszélgetést hallok kiszűrődni a konyhából. Először vissza akarok fordulni, hisz valószínűleg nem tartozik rám a dolog, de végül a kíváncsiságom győz. Mrs. Weasley hangját hallom először.

- Remus, hidd el, hogy Tonks szeret téged!

- Molly, én elhiszem, nem ezzel van a baj! De tudnia kell, hogy nem lehet köztünk semmi!

- Nem lehetsz ennyire makacs öszvér!

- Ez nem a makacsságról szól, Molly!

- Hanem miről? Nagyon jól tudod, hogy őt nem érdekli, hogy vérfarkas vagy, ahogy a barátaid közül senkit sem.

- De engem igen. Úgyhogy sokadszor és utoljára szeretnélek megkérni, hogy ne nyaggassatok! És kérlek, hogy ne add alá a lovat! Nem kell naiv ábrándokkal teletömni a fejét, minél inkább beleéli magát, annál jobban fog szenvedni, és én ezt nem akarom. És elegem van abból, hogy állandóan össze akarsz hozni minket. Felnőtt emberek vagyunk, el tudjuk dönteni, hogy mit akarunk, és én már eldöntöttem.

Remus hangja határozott volt, olyan, amilyennek csak ritkán hallottam eddig. Ebből arra következtetek, hogy valóban túlcsordult neki az a bizonyos pohár. Pedig ő az esetek többségében békés és csendes, de ezek szerint, ha a háta mögött szervezkednek, attól még ő is kiakad.

- De Remus, én csak jót akarok!

- Nekem ne akarjatok jót! Egyikőtök sem! El tudom dönteni, hogy nekem mi a jó. És most, ha megbocsátasz, mennék lefeküdni.

Ezzel Remus kijött a konyhából, de ahelyett, hogy felfele indult volna a lépcsőn, ahol álltam, és hirtelen nem tudtam, hova bújjak el, a szalon fele indult. Hallom, ahogy a konyhában Mrs. Weasley lehuppan az egyik székre, ezért gyorsan elosonok a konyhaajtó előtt, hogy ne vegyen észre. Megvárom, míg ő is kijön, és felmegy az emeletre.

Valami arra késztet, hogy Remus után menjek a szalonba. Belépek, halkan becsukom az ajtót magam mögött. A kandalló párkányára támaszkodik, és a lángokba bámul. Láthatóan el van merülve a gondolataiban, mikor odalépek hozzá.

- Remus, mi a baj? – kérdezem, és a vállára teszem a kezem. Lassan felemeli a fejét, és rám néz.

- Nincs semmi baj, Harry – próbál egy megnyugtató mosolyt erőltetni az arcára, de kevés sikerrel jár. - Menj csak fel, és aludj. Megint rosszat álmodtál?

- El sem tudtam aludni. Csak inni akartam egy teát, hátha segít, és hallottam, hogy Mrs. Weasleyvel beszélgettek.

Nagy levegőt vesz. – Gyere, üljünk le.

Letelepszünk a kanapéra, ahogy ránézek, látom a tanácstalanságot a szemén. Nem tudja, hogy mit mondhat el nekem. Így inkább kérdezek, hátha úgy könnyebb.

- Tonks tényleg szeret téged?

Megint sóhajt. – Igen – vallja be végül. – És ez a legrosszabb.

- De hát miért? Tonks aranyos lány, igaz, hogy kicsit… szétszórt, de…

- Figyelj, Harry… én kedvelem Tonksot, nincs vele semmi bajom, de… nem vagyok belé szerelmes. De ezt így nem akartam neki megmondani… nem mertem. Próbáltam valahogy kibújni a dologból, mondván nem köthetem magamhoz őt… többre méltó, mint egy nyomorult vérfarkas.

- De ezek szerint más okod van. Vagy más okod is.

- Igen. Én… valaki mást szeretek – nehezen mondja ki, és megértem. Nem szokott az érzéseiről beszélni, ahogy én sem. De a kíváncsiságom megint erőt vesz rajtam.

- Elárulod, ki az?

- Nem, Harry. Nem tehetem. Jobb ez így. Jobb, ha az illető sem tudja meg. Sosem… várnék viszonzást az érzéseimre, és tudom, hogy ő nem érez irántam többet, mint barátság.

- De hát honnan vagy ilyen biztos benne, ha nem beszéltél vele erről?

- Egyszerűen csak tudom. És nem akarok neki sem kellemetlen perceket szerezni azzal, hogy feltárom az érzéseimet. Tudom, hogy csak zavarba hoznám vele, és nem akarom elrontani a barátságunkat. És amúgy is… egyáltalán nem lenne szabad ezt éreznem… iránta. Ez nem… helyes. Ő sem értené meg.

- De nem lehetsz ennyire biztos benne, hogy ő nem… - simogatom meg gyengéden a karját. Annyira szeretnék segíteni neki. Tudom, milyen nehéz az élete, és úgy szeretném egy kicsit boldognak látni.

- Harry, ez nem ilyen egyszerű – fogja meg a kezem. – Tudom, hogy segíteni szeretnél… de… még ha valami csoda folytán az illető is érezne irántam valamit… amiben egyáltalán nem hiszek… akkor sem engedhetném közel magamhoz.

- De így csak szenvedsz.

- Annyira talán nem. A közelében lehetek… minden nap láthatom, néha talán még meg is érinthetem. De nem mondhatom el neki… talán tényleg meg sem értené… talán elfordulna tőlem teljesen. És az még sokkal rosszabb lenne.

Ahogy ezt mondja, lesüti a szemét, és elengedi a kezem. Elgondolkodom, és lassan sok minden értelmet nyer. Borostyán szemének átható pillantása, amit gyakran elkapok, hogy rajtam felejti. Az állandó segítsége, hogy mindig számíthatok rá. A kedvessége, a megértése, hogy mindig próbál megvédeni a többiek nyaggatásától, a hülye kérdésektől, az állandó zaklatástól. Az a szótlan, csendes, de biztos és erős támasz, amit ő jelent nekem. Az, hogy mindig tudja, hogy mire van szükségem, és azt meg is adja.

Valahogy mintha megérezné, hogy a helyes irányban tapogatózom, de úgy tűnik, nem akar többet megosztani velem az érzéseiből, a gondolataiból.

- De most már késő van, Harry – mondja. – Ideje visszamenned aludni, és nekem is ideje lenne ágyba kerülni.

- De…

- Nincs de! Indíts! – szól rám határozottan, és én végül is szót fogadok neki. Lassan felállok, de mielőtt ott hagynám, még halványan rámosolygok.

- Azért én akkor is azt mondom, próbálj beszélni az illetővel. Nem szabad elszalasztanod egy lehetőséget arra, hogy boldog legyél. Olyan kevés esélyünk van rá az életben. Meg kellene próbálnod…

Szomorúan visszamosolyog. – Talán… talán majd egyszer… de… túl kockázatos. Túl sokat veszíthetek barátságával. Most menj! És próbálj meg aludni. Jó éjt!

Kimegyek a szobából, és felmegyek az emeletre. Lassan, töprengve befekszem az ágyamba, de nem mennek ki a fejemből Remus szavai. Vajon helyes irányban tapogatózom? Jól érzem, hogy azért titkolózik előttem ennyire, mert rólam beszél? Ahogy visszagondolok az előző időszakra, egyre inkább igazolódni látom a gyanúmat. Eszembe jut egy pár nappal ezelőtti jelenet, mikor magamba roskadva talált rám az emeleti szalonban. Azért bújtam oda, mert nem akartam, hogy bárki rám találjon és nyaggasson. Csendre vágytam, békére, nyugalomra. De ő megtalált. Odaült mellém a fotel karfájára, egy szó nélkül átölelt egy kis időre, majd utána hozott nekem egy bögre teát, és csendben magamra hagyott. Akkor hihetetlenül sokat segített nekem ez a gesztus. Segített visszarántani a valóságba. Akkor még csak egy baráti segítségnek gondoltam, de most, hogy belegondolok, az az ölelés több volt annál. Gyengéd volt, tele érzésekkel. Vagy csak belemagyarázom? Mindenesetre, bármi volt benne, nekem jólesett.

Elmosolyodok erre a gondolatra. Vajon miért gondolja, hogy akit szeret, nem érezhet iránta semmit? Még akkor sem szabadna ilyen pesszimistának lennie, ha esetleg tényleg engem szeret. Bár így hirtelen nem tudom, mit kezdenék vele, ha egyszer csak elém állna, és bevallaná. Kedvelem őt, nagyon fontos nekem, és jólesik a közelsége, azok a röpke, óvatos érintések, ahogy a vállamra teszi a kezét, vagy bíztatón megszorítja a karom… Merlin… minderre most döbbentem rá. Vajon hova jutnék el, ha mondjuk reggelig töprengenék rajta?

Nem tudom, mindenesetre folytatom a gondolkodást.

Végiggondolom, milyen embernek ismerem Remust. Egészen úgy, mintha elfogadnám lehetséges társamul. Mindig is kedveltem őt. Már akkor, mikor harmadikban tanított. Felnéztem rá, csodáltam a tudását, magával ragadott a stílusa. Az a könnyedség, amivel tanított minket a legsötétebb varázslatok ellen védekezni. Olyan mintha csak tegnap lett volna. Bár nem is volt régen. Még csak négy éve. Azóta sok kemény csatát megvívtunk együtt, és a végső csatában is mellettem volt. Tudom, hogy egy olyan ember, akire a végsőkig számíthatok. De azon kívül is végtelenül szimpatikus. Kedves, csendes, visszahúzódó. Sok mindenben olyan, mint én. Talán ezért is találjuk meg mindig a közös hangot. Ritkán mosolyog, pedig most így belegondolva eszméletlenül jól áll neki. De tudom, hogy a szeme akkor is szomorú, mikor mosolyog. Olyan őszintén ritkán láttam nevetni, hogy a szeme is nevessen.

Igyekszik távol tartani magát a világtól… vagy a világot magától? Nem is tudom. Időnként az a kényszerképzete, hogy meg kell mentenie a világot magától. Egy vérfarkastól, akit nem tart méltónak semmire. Pedig sokkal többre méltó, mint a legtöbb úgymond normális ember, de ezt nem látja. Vagy nem akarja látni. Tudom, sokan, sokszor próbálták meggyőzni az ellenkezőjéről, most éppen Tonks a soros, de nem hiszem, hogy ő sikerrel járna egy olyan úton, ahol eddig senki.

A gondolataim közepén elnyom az álom.

Másnap reggel reménytelen, szürke esőre ébredünk. Úgy tűnik, senki nem maradt a házban, csak Remus és én. Mióta véget ért a háború, gyakran van így. A Rend szétszéledt, csak mi, akik nem tudtunk hova menni, maradtunk itt. És Ron, akinek egyszerűbb innen bejárni minden nap Hermionéhoz a kórházba. Szegény lány hetekig volt kómában a végső csata után, nem olyan régen tért magához, de még így is sok idő lesz, míg talpra áll. Én is sokszor bemegyek hozzá, de általában úgy érzem, hogy csak felesleges harmadik vagyok, így általában gyorsan elköszönök, és hazajövök.

Szóval megint ketten maradtunk Remusszal. Lemegyek a földszintre, és a konyha fele indulok. Remus egy bögre teával ül az asztalnál, de már az illatokon érzem, hogy kész a reggeli. Leülök vele szemben, látom, hogy álmos, valószínűleg ébren töltötte az éjszakát.

- Jó reggelt! Tudtál egy kicsit aludni?

- Egy kicsit igen.

- Nem úgy tűnsz. Nem akarsz beszélni róla?

- Harry… figyelj… azt hiszem, így is többet mondtam, mint kellett volna. Csak az este túlságosan kiborított Molly rámenőssége. Mindig kihoz a sodromból, ha a hátam mögött akarnak dönteni az életemről. Nem kellett volna a saját gondjaimmal terheljelek. Felejtsd el az egészet.

- Ugyan, Remus. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Bármikor meghallgatlak. És ha szeretnél erről beszélni, keress meg! Bármikor.

Tekintetünk egy pillanatra összeakad, majd lesüti a szemét. Néhány pillanat után inkább feláll, és tálalja a reggelit. Szinte érzem, hogy zavarban van, de azt is, hogy szeretne mondani valamit, csak nem meri. Nem akarom erőltetni, pedig tudom, hogy neki is könnyebb lenne. Bár, hogy nekem… azt nem tudom. Mindenesetre most, ahogy a tűzhelynél szöszmötöl, szívesen odalépnék hozzá, és megölelném. Merlin… már nekem is elment az eszem? Nagyon úgy tűnik.

Néma csendben fogyasztjuk el a reggelinket, még csak fel sem nézünk, csak amikor befejeztük.

- Köszönöm, Remus – mondom végül. – Ez finom volt.

- Ugyan, Harry. Minden második nap ezt esszük.

Nagyon sóhajtok. Hát így próbálja meg az ember felvidítani? Le van törve, mint annak a bizonyos bilinek a füle, és lassan már kezd bűntudatom lenni miatta. Úgy szeretnék néha legalább egy röpke mosolyt csalni az arcára, de mindig ilyen cinikusan reagál. Felállok az asztaltól, el akarom takarítani a romokat, de nem engedi.

- Hagyd csak, Harry – mondja, és megfogja a karom. – Majd én.

Az érintésére végigfut rajtam valami, és megint összeakad a tekintetünk, de ő kikapja a tányért a kezemből, és gyorsan a mosogatóhoz lép vele.

- Tudod, hogy szívesen segítek – szólok utána.

- Tudom, de neked lassan indulnod kell dolgozni. Nem vetne rád jó fényt, ha már az első időkben is elkésel. Én egész nap ráérek elmosogatni.

Már megint itt tartunk… haszontalannak és feleslegesnek érzi magát. Ez a legnagyobb baja. Úgy utálom azokat az embereket, akik csak azért rúgják ki, mert vérfarkas. Szerintem nála jobb munkaerőt keresve sem lehetne találni. De a büszkeségét, a tartását újra és újra aláássa egy-egy holdtölte utáni elbocsátás. A háború alatt egy kicsit jobb volt a helyzet. Volt célja, volt miért küzdenie, volt valami, ami kitöltötte a gondolatait. De mostanában megint csak próbál munkát keresni, és szembenézni az emberek előítéleteivel.

- Tudod, hogy felajánlottam, hogy keresek neked valami munkát.

- Nem, Harry. Nem akarom, hogy még te is bajba kerülj miattam. Majd keresek valamit magamnak.

- Makacs egy öszvér vagy, ezt már észrevettem. Mindenben, de ebben aztán nagyon.

- Harry, ez nem egy olyan dolog, amit könnyen lehetne venni.

- Tudom. Ne haragudj, nem akartam könnyen venni. Csak szeretnék segíteni – mondom békítően, közben odalépek hozzá, és gyengéden a karjára teszem a kezem. – Nagyon rossz látni, ahogy gyötröd magad.

- Tudom, hogy segíteni akarsz, de… ez nem ilyen egyszerű. Az emberek szemlélete nem fog megváltozni attól, mert te mellém állsz. Legfeljebb magadnak ártasz vele – mondja csüggedten, miközben a még mindig a karján nyugvó kezemre teszi a kezét, és alig észrevehetően megsimogatja. – Most menj. Nem szeretném, ha tényleg elkésnél.

Megcsóválom a fejem, de sajnos tényleg indulnom kell.

- Rendben leszel? – nézek rá aggódva.

- Persze – mondja egy vállrándítással, és visszalép az asztalhoz a többi tányérért.

- Jól van, este sietek haza – ígérem neki, és lassan elindulok dolgozni.

Este persze meleg vacsorával vár. Eszméletlenül jólesik, hogy gondoskodik rólam, nem tudok eléggé hálás lenni neki. Próbálom felhozni a témát újra és újra, de mindig ügyesen eltereli róla a szót. Ugyanakkor látom, hogy nyomja a szívét, de ha ennyire nem akar beszélni róla, akkor nem erőltetem. Egyelőre.

~~ o ~~

Pár nappal később, mikor hazaérek, a szalonban találok rá, ahogy teljesen a gondolataiba merülve bámul a kandalló lángjaiba. Pár percig figyelem az ajtóból, de tudom, akár egy óráig is itt lehetnék, akkor sem venne észre. Az egész tartásából árad a szomorúság. Mindig is ilyen volt, hogy a fenébe nem vettem ezt eddig észre? Mindig olyan természetes volt, hogy mellettem van, a támogatása, a segítsége… a barátomnak tartottam… de azt mégsem vettem észre soha, hogy neki magának is mennyire szüksége lenne a segítségre. Most megszakad érte a szívem. Szeretnék odamenni hozzá, és átölelni jó szorosan. De ezzel csak megijeszteném, azt hiszem. Jobb lesz, ha csak egészen apró lépésenként próbálok közeledni felé.

Odalépek hozzá, és a vállára teszem a kezem. Egy kicsit megriad, majd felnéz rám. Próbálja eltűntetni az arcáról az érzéseit, de kevés sikerrel jár. Ott van minden bánata, minden magánya.

Leülök mellé, átkarolom a vállát. Egy pillanatra mintha belesimulna ebbe az óvatos ölelésbe, de aztán erőt vesz magán, és kissé elhúzódik.

- Remus... sokkal könnyebb lenne minden, ha feltárnád az érzéseid. Miért nem mered elmondani neki? Mitől félsz? - nem akarom kínozni, de legalább valami támpontot kell kapnom, hogy jó irányban tapogatózom-e. Azért egy kicsit tartok attól, hogy tévúton járok.

- Ez…

- Nem ilyen egyszerű… tudom. Ezt már mondtad. De ha magadba zárkózol a… kétségeiddel, azzal, hogy lekicsinyled saját magad…

- Harry! Harry… figyelj rám… a fenébe, butaság volt beszélni veled erről már akkor este is. Nem kell aggódnod értem! Rendben leszek!

- És ha nem csak magadat fosztod meg ezzel a makacsságoddal a boldogságtól, hanem azt is, akit szeretsz?

- Ugyan, hogy lehetne valaki mellettem boldog? Főleg ő…

- Nem értelek, Remus. Te egy nagyon jó ember vagy. Bárkit választasz, büszke lehet rád.

- Mire, Harry? Egy nyomorult, mindenhonnan kitaszított vérfarkasra?

- Nem, Remus. Egy olyan vérfarkasra, aki szembenézett saját magával, és képes volt talpon maradni. Egy olyan vérfarkasra, aki mindkét háborúban küzdött a varázsvilágért, és kockáztatta az életét mindannyiunkért. És egy olyan férfira, aki őszinte és igaz barát. Egy olyan férfira, aki egyenes, becsületes… és végeredményben nem is olyan rossz pasi.

A fenébe… ennyire kihozott a sodromból, hogy ilyeneket mondok neki? De nem bírom nézni, ahogy lealacsonyítja saját magát. Ő ennél sokkal több. És… tényleg nem rossz pasi. Bár a szemében fájdalom és fáradtság csillog, és a hajába már sok ősz szál vegyül… ettől még van benne valami, ami első látásra megfog. De most a hangja visszaránt a jelenbe.

- Harry… ez… nagyon… jólesik, hogy ezt mondod. De, még ha lenne is egy árnyalatnyi esélyem… nem tehetném ki annak, ahogy mások reagálnának… annak, amit miattam kapna.

- Mikor érted meg végre? Sokkal fontosabb az, hogy boldog legyél, mint az, hogy mások mit gondolnak! Csak azoknak az embereknek számít a véleménye, akik közel állnak hozzád.

Lehajtja a fejét, a tenyerébe temeti az arcát. Tudom, hogy szenved, hogy őrlődik a saját érzései között. Újra gyengéden átkarolom a vállát.

- Remus, hidd el nekem, hogy lehet téged szeretni. És lehet melletted boldog valaki.

Felemeli a fejét, de nem néz rám. Nem tudom, mi ütött belém, de szeretném egyszerűen csak magam felé fordítani, és megcsókolni. Lecsókolni a könnyeket az arcáról, amik lassan csorognak lefelé.

- Nem, Harry. Ő többet érdemel nálam – mondja, és minden további nélkül felpattan, és otthagyna, de halkan utánaszólok.

- Ne fuss el, Remus! – megtorpan, de nem fordul felém, így lassan felállok, odalépek mögé, és gyengéden megfogom a karját. – Nem kell elfutnod.

- Engedj el, Harry… kérlek! – annyi a kétségbeesés a hangjában, hogy ha tenger lenne, sok hajó süllyedhetne el benne.

- Nem, Remus. Ilyen könnyen nem.

- Hát nem érted? – fordul felém hirtelen. – Olyan rengeteg ok van, amiért nem lehet!

Felemelem a kezem, és megsimogatom az arcát. – Nem érdekelnek az okok, amiért nem lehet! Lásd végre azokat a dolgokat, amiért igen!

- Csak egyet mondj! – emeli fel kicsit a hangját, és sok mindent hallok benne. Kérést, hogy valóban mondjak egy okot, és a reménytelenséget, hogy úgysem fogok találni egyet sem. Miután pár másodpercig vár, végtelen szomorúsággal a szemében, és egy apró, de elmondhatatlanul önirónikus mosollyal az arcán csak ennyit mond – Na látod. Én is mindig erre jutok – ezzel elfordul, és magamra hagy.

- Remus, várj! – szólok utána, de mire megtalálom a hangom, már messze jár. Talán még hallja a hangom, ahogy megy fel a lépcsőn, de már nem jön vissza, én pedig lerogyok az egyik fotelba.

Basszus… most akkor mi van? Semmivel sem vagyok előbbre. Bár amit a szemében láttam legalább nyilvánvalóvá teszi, hogy engem szeret. Ez viszont arra késztet, hogy én magam elgondolkozzak, mit érzek iránta. Egyre inkább arra hajlok, hogy én sem csak barátként gondolok rá. Ez az előbbi érzés is… hogy úgy megcsókoltam volna… Merlin… nem vagyok normális. De vajon tényleg nem? Miért ne szerethetném őt? Miért keresek én is ellenérvet, mikor őt pont ezért toltam le pár perccel ezelőtt? Ő egy olyan férfi, akit igen is lehet szeretni. Nem csak őt próbálom meggyőzni erről folyamatosan már napok óta, de tényleg komolyan gondolom. Valami eddig ismeretlen melegség tölti el a szívem, ha rá gondolok. De vajon mit tudok vele kezdeni? Vajon Remust meg tudnám győzni arról, hogy adja fel a csigaházba visszavonulós stratégiáját? Hisz ahányszor csak komolyabb vizekre terelem a témát, elmenekül. De a végtelenségig nem futhat.

Megcsóválom a fejem, és felmegyek a szobámba.

Ron már alszik, mostanában mindig kifárasztják a Hermionéval töltött napok. Amíg szegény lány kómában volt, Ron szinte nem evett, nem aludt. Mióta felébredt, egy kicsit javult a helyzet, de még mindig minden erejére szüksége van, hogy úgy legyen mellette, hogy palástolja a fáradtságát, és azt a félelmet, amit az elmúlt hetekben érzett amiatt, hogy elveszítheti. Nem akarja Hermionét még ezzel is terhelni. Így amikor hazaesik, csak bezuhan az ágyba, hogy reggel korán már indulhasson vissza a kórházba. Nem vetem a szemére. Legalább van valaki, akit szeret, és aki szereti.