Bárcsak…
Bárcsak mondana valamit.
Bárcsak mesélne nekem, ahogy régen, olyan történetekről, amelyekben azt ecsetelte, hogy hogyan szerzett meg nőket, aztán hogyan járt pórul. Végül nevetne saját magán, és aggódva figyelné, ahogy én is kuncogni próbálok rajta.
Nem bízik bennem. Nem bízik benne, hogy túlélem a következő kacajt. Azt hiszi, hogy a következő levegővétel is kárt tehet bennem. Még, ha így is van, én nem ilyen életre vágyom. Ha nem beszél velem, ha nem nevet velem, a lényeg elúszott. Mi értelme így?
De helyette ott ül az ágyam mellett és azzal a komor, lemondó tekintettel illet, amikor azt hiszi, hogy alszom. Talán még azt is tudja, hogy tettetem. Hogy már napok óta képtelen vagyok álomba merülni a kínzó fájdalomtól, de ő ott ül velem továbbra is, mint egy vigyázó őrangyal, aki csak annyit tehet, hogy nem hagy egyedül meghalni és csendben megőrzi az emlékemet.
Nem így akarok meghalni. Ha választhatnék, inkább fulladjak bele a vérbe és a nevetésbe. Inkább vidáman, Kyoraku hangjának emlékével hagyjam itt ezt a világot. Ne a szoba kongó üressége visszhangozzon a füleimben, ne a szeme üres sötétje legyen az utolsó dolog, amit láthatok magam előtt, hanem az élettel teli fény az íriszeiben, a mosolyra kunkorodó ajkai, a rázkódó vállai, az erős karjai, amelyekkel gesztikulál beszéd közben! Látni akarom, ahogy a számára „izgalmasabb" részekhez érve előrehajol, mintha hatalmas titkokat osztana meg velem. Hallani akarom, ahogy szinte suttogva, csibészesen beszél, hátha valaki meghallja, és megrója érte. Nevetni szeretnék mindezen. Nevetni teljes szívemből és újra kellemes perceket együtt tölteni vele, ahogy régen. Nem arra gondolni, hogy a betegségem vajon melyik pillanatban emészt el, melyik másodperc lesz az utolsó. Hogy mennyi mindent nem mondtam még el neki, de mi lesz, ha már nem is tudom, mert nem jutok el a mondatom végére, hiszen elfogy a levegőm, elszáll a lelkem.
Félek.
Úgy hagyom itt őt, ahogy sosem szerettem volna. Nem úgy válunk el, mint két örök barát, hanem mint „a beteg és a barát". Hiszen a jelenlegi állapotom csak árnyéka régi önmagamnak. Nem tudok támaszt nyújtani Kyorakunak, nem tudok a barátja lenni. Csak fekhetek itt és azt kívánom, bár képes lennék legalább hosszas beszélgetésekre. Ha ez az ára, halljak meg holnap, többé ne kelhessek fel ebből az ágyból, ne tudjam megmozdítani a végtagjaimat, de hadd beszélhessek vele. Legyünk olyanok, mint régen. Még egyszer. Még utoljára.
- Hé, Ukitake – hallottam meg mély hangját kedvesen búgni hirtelen. A sötét ürességben a hanghatásoktól elszokott füleim számára szinte visszhangoztak a szavak. – Meséljek neked valamit?
