Prológus

Messze, a mindenen túl egy mindenki által elfeledett vidéken csillagos éjszaka volt. Az ég nem is fekete volt, hanem tenger- és türkizkék a megannyi csillagtól, ami bevilágította a hegyekkel csipkézett, tiszta vízű folyókkal szabdalt tájat. A tájat, ami vad volt. Lakóinak kilétét az idő elmosta, senki sem emlékezett rájuk. Csupán a mesékben élhettek tovább, de azokban is csak addig, amíg a gyermeki lélek hitt bennük. Ám egy harcokkal teli világban a gyermek korábban nő fel, mint gondolnánk.

Semmi sem mozdult. Még a szél sem. A hatalmas ezüstlevelű fenyők néma őrként álltak a a füstölgő hegyek lábánál. Melyek néha felizzottak a tűzben, majd ismét kihunytak. Mintha maga a táj szíve lüktetett volna bennük. Olyan rejtett világ volt ez, amitől, aki nem látta fél. Akik már látták és ismerik, azok szeretik, de tisztelik. Tisztelik az erőt, ami megalkotta, az erőt, amely védelmezi, s ami a mai napig figyeli az élet alakulását.

Ám nem mindig figyelt eléggé. Az éjszaka mozdulatlanságát és csendjét szárnyak csapkodása és ideges zihálás törte meg.

- Siess! – hallatszódott egy határozott hang - Ne maradj le – mondta szigorúan hátrafordulva az egyik köpenyes alak. A csukja csak az arcát rejtette, csak az enyhén és kecsesen hátraívelt szarva kandikált ki. A hátából kiálló erős, fekete hártyás szárnyakat pedig még a köpenye sem fedhette el.

- De Úrnőm… - szólt a másik, de az elől levő keményen félbeszakította.

- Vállaltad a feladatot és a kockázatot. Vagy esetleg meggondoltad magad, Icor? – sziszegte.

- Nem. Dehogy. De ha az apja rájön… - érte be a férfi lihegve.

- Éppen ezért kell mielőbb kijutnunk innen… Ez az egyetlen esélyünk, és te felesküdtél, hogy követsz és engedelmeskedsz nekem – villant ki két sárga szeme a csukja alól a hölgy.

- A világ végére is követném… - hajtott fejet a férfi.

- Nem Icor… Mi vagyunk a világ végén – csapott párat idegesen a szárnyával – Mindenki elfeledett minket… Kizártak. Én nem akarok úgy élni, hogy nem láttam a világot… - egy pillanat múlva már ismét sebesen szelte a levegőt.

- A világot? – kérdezte a férfi miközben keserves csapkodással próbálta beérni villámként repülő úrnőjét – De a világ hatalmas…

- Éppen ezért kell valahol elkezdeni – válaszolt most már vidáman, aztán a hangja megint megtelt szomorúsággal – Tudom, hogy az apám sosem engedett volna el…

- Csak meg akarja óvni – próbált a lelkére beszélni a férfi.

- Jaj, Icor… - sóhajtott a hölgy – Ő itt mindenkit meg akar védeni… De én nem nézem tétlenül, ahogy a népünket elfeledik!

Már egészen közel jártak. Érezte. A szíve hevesen vert, a bőre szinte bizsergett ahogy egyre közelebb értek a mágikus energiával átitatott helyhez. Egy pillanatra felnézett az égre. A csillagok ezer vigyázó tekintetként követték őt. Vajon hova menjen? Annyi hely van, ami gyönyörű, annyi hely van, amit látni kell. És nem csak a poros könyvek lapjai leírása alapján ismerni. Ő tudni akarta mi van a határaikon túl? Hogy élnek az elfek, akiknek a szépségének csodálatával nem tudnak betelni a mesélők. Az asgardiak? Akiknek, a csatáit zengi minden könyv. És a törpök? Az emberek? Az óriások? Vajon emlékszik rájuk valaki? Ott meddig él egy történet? Nem tudta elhinni, hogy ezeken a helyeken csupán csak a mesékben léteznek. Nem bírta elképzelni, hogy már csak egy-két gyermekriogató mondatban él az emlékük… Ha nem viselkedsz rendesen, kisfiam, akkor elvisz a Démonkirály! A Démonkirály… Nemcsak a nevét fedte már többszáz vagy többezeréves homály hanem azt is hogy milyen is valójában… Erre a gondolatra mérhetetlen szomorúság tört rá. De a mélabús gondolatokból egy, a földet is megrengető üvöltés szakította ki. Beleremegett a föld. Mintha az ő nevét hívta volna… Az ereiben megfagyott a vér.

- Úrnőm! – ragadta karon a férfi. Az ő arca is halálsápadttá vált, ezt jól látta a csukja alatt is. Légzése nem csak a repülés miatt volt gyors és szaggatott – Az apja… Az apja tudja…

A hölgy hátrafordult. Látta a füstölgő hegyeket. Látta ahogy haragosan felizzanak. Egy pillanat alatt döntést kellett hoznia. De nem bizonytalanodott el, visszakapta előre a tekintetét, és már látta is megcsillanni az átjáró varázslatos fényét.

- Induljunk! Gyorsan! – mondta és úgy érezte soha nem repült még ilyen gyorsan egész életében. Amikor már csak egy karnyújtásnyira voltak a kaputól még hallotta a hangot.

Katharina!

Behunyta a szemét és az utolsó pillanatban kimondta a helyet, ami először eszébe jutott.

- Asgardba!

Az átjáró szivárványszín fénye végül elnyelte mindkettőjüket.