1. fejezet - Ahová tartozunk
„Nikki kiejtette a kezéből a pisztolyt..."
Neeem.
„Nikki... egy erőteljes ütést irányított az állkapcsára..."
Ááá, még rosszabb.
„Nikki... levetette minden ruháját és ráugrott."
Várj, amíg ezt Kate meglátja.
Rick Castle a dolgozó szobájában ült, szemben a laptopjával, és megpróbált végezni a negyedik Nikki Heat könyvvel. Gina már kiadta a határidőt, és emiatt zaklatta is folyamatosan. Ő pedig küzdött, hogy kapjon egy kis ihletet, ami általában meg is történt, ha a múzsája a közelben volt, hogy segítő kezet nyújtson. Azonban mostanában Castle már nem nagyon kísérte el őt az őrsre, főként, mert már nem nagyon volt rá szüksége és persze a sok munka is megakadályozta ebben, amivel időre végeznie kellett. „Mrs. Castle, igazán szükségem lenne a szexi hátsódra itthon." – gondolta Castle, ahogy ránézett az órájára. 22:46 volt. Abban a pillanatban, ahogy a gondolat keresztülfutott az agyán, már hallotta is a bejárati ajtó nyílását, és elmosolyodott a hangra.
Kate fáradtan belépett az ajtón, levette a kabátját és ledobta a táskáját a konyhaszekrényre. Egy mély sóhaj hagyta el a szájét, és megdörzsölte a nyakát, hogy enyhítse a fájdalmat a vállaiban. Egy hosszú és hátborzongató napon volt túl, és szüksége volt a pihenésre. Biztos volt abban, hogy a férje mindent megtesz, hogy segítsen ebben neki. Abban is egészen biztos volt, hogy még nem alszik, és a dolgozószoba ajtaja alól kiszűrődő fény meg is erősítette ebben. Nagyon ritkán ment ágyba azelőtt, hogy Kate hazajött volna.
„Rick" – kiáltotta az ajtó felé sétálva.
„Itt vagyok bent" – hallatszódott a férfi válasza. Kate kinyitotta az ajtót, és meglátta Rick-et, amint a lábát az asztalon pihentetve, ölében a laptoppal dolgozni próbál. Egy sötét pólót és a kedvenc bokszerét viselte, amin a Tasmániai ördög díszelgett. De egy gameboy-t is látott az asztal tetején.
„Mint egy felnőtt gyerek" – gondolta Kate, és gyengéden elmosolyodott ezen a látványon. Annak ellenére, hogy Rick cukormániás 9 éves viselkedése kikezdte az idegeit, az esetek többségében, rendkívül édesnek, elragadónak és érthetetlen módon ellenállhatatlannak tartotta Rick Castle gyermeki oldalát.
De ma este többre volt szüksége, mint szórakoztatás és nevetés. Szüksége volt a férjére, hogy sírhasson a vállán, azután, amin ma keresztülment. Egy gyilkos is meglehetősen kemény dió, de egy gyermekgyilkos még annál is rosszabb.
„Hello, szexi." – köszöntötte Castle derűsen, miközben a szája széles mosolyra nyílt. Letette az asztalra a laptopot, felállt, és odasétált hozzá.
„Szia" – viszonozta a felesége egy halvány mosoly kíséretében. „Sajnálom, hogy késtem." – folytatta, miközben odabújt a férfihez, aki szorosan átölelte és adott neki egy hosszú és édes csókot.
„Ne aggódj, minden rendben van. Valakinek itt dolgoznia is kell, és nyilvánvalóan nem én vagyok ez az ember." – mondta egy újabb széles mosoly kíséretében. De látta a feszültséget Kate arcán, és a kimerültséget a szemében, aki még mindig a nap eseményeit próbálta feldolgozni. Rick tudta, hogy ez egy pokolian nehéz nap lehetett a felesége számára. Egy megerőszakolt, és brutálisan meggyilkolt, 10 éves kislány ügyén dolgoztak. Kate az ilyen, és ehhez hasonló ügyeket túlságosan is személyesen vette, így nem csoda, hogy ennyire megviselte.
„Hosszú nap?" - kérdezte homlokráncolva és némi aggódással a hangjában.
„Valami olyasmi" – válaszolta a nő, szemöldökét összehúzva. Elfordította a tekintetét és kibontakozott az ölelésből, leült a kanapéra. Úgy tűnt, hogy hazaért, azonban érezni lehetett, hogy a gondolatai kilométerekkel arrébb járnak. Rick leült mellé és rászegezte a tekintetét.
„Szóval... Hogy ment? Jutottatok ma valamire a gyilkossal kapcsolatban?" – kockáztatta meg óvatosan a kérdést, látva az arcára kiülő érzelmeket. Ismerte Kate Beckett-et (pontosabban most már Castle-t) jól, és mivel hosszú éveken át tanulmányozta, hogy a különböző érzelmek hogyan ülnek ki az arcára, egészen jól tudta, hogy egy-egy arckifejezés mit jelent. De ezt a mostanit nem látta túl gyakran. Talán csak azon ritka alkalmakkor, amikor az édesanyja gyilkossága került szóba.
„Elkaptuk a fickót..." – kezdte halkan, miközben a kávéasztalon lévő terítőre szegezte a tekintetét. Castle, annak ellenére, hogy néha nagyon könnyedén vett dolgokat és illetlen viccekkel dobálózott, tudta, hogy mikor maradjon csendben. Ez is egy ilyen pillanat volt.
„Az édesanya pasija volt." – folytatta Kate összeszorított ajkakkal és lehajtotta a fejét. A kezei ökölbe szorultak, amikor felidézte az édesanya reakcióját a szembesítésnél. Egy pillanatra a szemét is lehunyta, ahogy az emlékek feltörtek.
„Oh" – Rick csendesen csak ennyit mondott. Az ehhez hasonló ügyeket mindig nehéz feldolgozni, de ennek ellenére muszáj keménynek és tárgyilagosnak maradni. Kate ezekkel próbált megküzdeni.
„Tudod, néha annyira utálom ezt a munkát" – és felnézett a férjére könnyekkel a szemében. Castle ritkán látta őt ennyire sebezhetőnek, és ösztönösen közelebb húzódott hozzá, védelmezőn átölelve a vállát. Érezte, hogy a szíve majd' ezer darabra törik, látva a felesége szemében ülő bánatot.
„Katie... szörnyen sajnálom." – mondta gyengéden, miközben magához húzta és megpuszilta a fejét. Csak akkor szólította „Katie"-nek, amikor sebezhetőnek, szomorúnak érezte magát és vigasztalásra volt szüksége. Kate elengdte magát, és belesimult az ölébe, vett egy mély lélegzetet. Még mindig érezte halványan a férfi parfümjének az illatát. Érezte, hogy szertefoszlik a feszültség a testében, a helyét pedig az az ismerős érzés vette át, amit akkor érzett, amikor Vele volt. Biztonságban volt. Néhány percig csendben ültek, majd Kate felállt.
„Legalább elkaptuk az a szemetet... és hosszú évek elé néz." – mondta Kate, miközben a kezével a hajába túrt, a szemét pedig a kanapéra szegezte.
„Jó. Örülök. Tudod, az olyan ügyekben, mint ez, abszolút a halálbüntetés pártján állok." – mondta Castle grimaszolva, mielőtt a gondolataiba merült volna. „Hé, minden rendben van?" – gyengéden felemelte Kate állát és összeráncolta a szemöldökét, aggódással a tekintetében. Kate egy hosszú szünet után válaszolt.
„Igen.. jól." – egy apró mosoly csillant fel a szája szélén. „Itt vagy nekem te."
„Mmm... Szerencsés lány vagy." Kate felhúzta a szemöldökét erre a megjegyzésre, és érezte, hogy egy kis tréfálkozás következik.
„Ohh, igazán? És miért is, Mr. Castle?"
„Hát, Mrs. Castle, nem mondhatja el minden nő magáról, hogy hozzámentek egy eszméletlenül jóképű, mocskosan gazdag és hihetetlenül tehetséges íróhoz." –mondta, és felvillantotta a mosolyát, Kate pedig forgatta a szemeit, ahogy többnyire az ilyen megszólalásainál szokta.
„Örülök, hogy benned ez a fantázia él..." – mondta Kate, majd felállt.
„Köszönöm drágám. Pontosan így kellene egy nőnek a férjét támogatnia." – válaszolt Rick, a kezét a mellkasára téve, ál-felháborodást tettetve.
„Igen, igen. Gyerünk, Mr. Világhíres-Író, itt az ideje, hogy ágyba menjünk!" – mondta Kate és elindult kifelé az irodából.
„Oké, csak engedd, hogy ezt még..." – Rick felállt és felkapta az asztaláról a gameboy-t.
„Richard, még csak ne is gondolj arra, hogy magaddal hozod azt a gameboy-t az ágyunkba." – mondta Kate a válla fölül, miközben kiment a szobából. Rick ránézett ajakbiggyesztve, és vonakodva visszatette az asztalára.
„Ünneprontó." – morogta, majd követte a feleségét. „Miért kell mindig olyan szigorúnak lenned?"
Kate szembefordult vele, és kihívóan ennyit mondott:
„Mert szereted, mikor szigorú vagyok, Mr. Castle." Rick szemei elkerekedtek, még a lélegzete is elkadat.
„Elképzelésed sincsen, Mrs. Castle."
Megpróbálom a lehető leghitelesebben áthozni az eredeti írást, de nézzétek el néhol, hogy élek a fordítói szabadsággal! remélem élveztétek!
Várom a kritikákat!
A következő fejezettel próbálok minél hamarabb végezni, hiszen egy újabb aranyos történet! ;)