Állandó küzdés, fájó sebek, szenvedés. Egy nindzsa életének elhagyhatatlan részei. De az én történetem más. Nem vívok életre-halálra menő küzdelmeket, nincsenek vérző, maradandó nyomot hagyó sebeim, és nem szenvedek. Legalábbis úgy nem, mint egy konohai nindzsa. Nem, én más vagyok. Nem mintha nem lenne ugyanúgy két kezem vagy egy orrom – van. Csupán egy aprócska dologban térünk el: én nem teljesíthetem be a végzetem.
Ennek több oka is van, mégis, ezek közül, csak az egyik akadályoz meg ténylegesen; hogy hol élek. A sors vize, ugyanis, engem messzire vetett a parttól, az otthonomtól, és egy olyan helyen vagyok kénytelen élni, ahol létezésemnek nincs értelme. Nindzsa voltam valaha, de – létem értelmetlenné válásával – már helytelen lenne magam annak titulálni. Igen, valaha az voltam, ma mégsem tudok akként működni. Talán a sors akarta így, talán csak nem volt szerencsém; mindenesetre ez jutott nekem, ebben a szerepben kell boldogulnom.
Amikor 12 éves voltam, Konohából ide kellett költöznöm. Hogy hol van az az itt? Magyarországon élek, a fővárosban, Budapesten. Kissé nevetségesen hangzik, hogy a Tűz országának nindzsafalujából, Konohából, Budapestre költözöm, de a helyzet mégis ez. Hogy hogyan kerültem Budapestre? Most elmondom a nindzsavilág egyik legnagyobb titkát: két világ létezik egymással párhuzamosan. Meseszerű, de igaz. Van egy világ, amit a nindzsák világának neveznek és van egy világ, amely a „rendes" világ. Egyetlen út van, amin keresztül közlekedni lehet a két világ között, de erről sajnos csak annyit tudok, hogy telihold szükséges annak megnyitásához. Nem emlékszem pontosan hogyan kerültem ide. Fáradt és kába voltam, nem éreztem a lábaimat, majd mikor magamhoz tértem, már egyedül voltam egy sötét, ismeretlen szobában. Attól a naptól kezdve élek itt, Budapesten, egy átlagos magyar család gyermekeként. Nagyon kedvesek velem, van egy apuka és egy anyuka, még egy kistestvér is. Egy teljesen természetes jelenség vagyok számukra. Elképzelésem sincs róla, hogyan nem veszik észre, hogy valójában csak 12 éves koromban kerültem ide.
Egyelőre nincs sok emlékem az „előző" életemből, de ezt nem fogom annyiban hagyni. Érzem, hogy nem tartozom ide, tudom, hogy a végzetem nem itt kell keresnem.
Akkor mégis hol máshol? Semmi használható sincs a fejemben, és már 13 éves vagyok. Habár ebben sem vagyok teljesen biztos, valamiért úgy emlékszem, hogy az itt megünnepelt születésnapom dátuma nem egyezik az eredeti születésnapoméval. De egyelőre nem tudom, merre induljak. Talán jobb lenne, ha várnék még egy kicsit? Vagy inkább teljes erőbedobással bele kellene vetnem magam a kutatásba? A probléma az, hogy nem tudom, hol induljak el, nincsenek nyomaim, emlékeim, vagy akárcsak egy fotó, amiről valami eszembe juthatna. De nem fogom feladni; nem hiszem, hogy a sors akarta így. Nem hiszem el és nem is fogom. Viszont ezzel nem jutok egyről a kettőre, csak panaszkodom. Nos, akkor valahogy el kell kezdenem a keresést!
Ki vagyok én? A válasz: nem tudom. Ebben az – általam még félig ismeretlen – világban Hanna a nevem. Várjunk; igazából nem is ez az én nevem! Akkor mi? Nem jut eszembe! Megőrülök ettől a tehetetlenségtől, megőrülök attól, hogy használhatatlan vagyok mások és a magam számára is. Mit tegyek? Valaki, kérem segítsen!