Az éj sötét egén csillagok húztak alá, a Hold fényesen ragyogott hamis fényében, hóropogás hallatszott a fagyott csöndben. A hatalmas, ősi fenyők büszkén meredtek felfelé, ünnepi fehér leplük súlya lehúzta ágaikat. A fjord egyik kijjebb eső részén világítótorony állt, örök magányában.
A szőke, alacsony férfi üres szemekkel figyelte a tájat, sűrű lélegzete fehér pamacsként kavargott arca előtt. Lábai előtt egy egyszemélyes piknik romjai húzódtak, amit mindig megtart, minden évben, minden január 14-én.
-Helló, Nor!- szól elméjében a megviselt hang, régi emlékek közül előmerészkedve, hogy szétcincálja őt. Minden annyira rendben levőnek tűnt, hogy már gyanúsnak kellett volna lenni, Densen az orra alá dörgöli az alárendeltségét, akkor anno miért nem tette?
-Miért?- kérdezte magától Lukas, szíve szögecsekkel kiverve dobog a mellkasában.- Eldobtál és megcsonkítottál, átokfajzat, miért?
Az azt megelőző évek épp eléggé feszültek voltak, és az egész családot megviselték.
-Hova mész?
Reccs.
Eltűnt a talpa alól a jég, s ő csak sodródott a rég elfelejtett érzésekkel, melyeknek csak a másolata maradt mára benne. A bizsergető mágia, a vérpezsdítő izgalma a harcoknak, az utána érzett émelyítő bűntudat. Mind csak megkopva maradt hátra...
-Nor...!- Kezek kaptak utána, kirángatva önundorából, önsajnálatából és mindabból a fertőből, amibe belemászott. A hatalmas tenyér csuklójára fonódott, határozottan markolva őt. Lukas hagyta, hogy a gyűlölt-imádott személy kirángassa őt a szárazföldre, ki a jéghideg vízből.- Mégis mit képzeltél, ha? Lehet, hogy ország vagy és kurvára nehéz megölni téged, de ne bántsd feleslegesen magad, bolond!- A szőke, össze-vissza meredő haj izzadtan tapadt rá a dán homlokára, azonban ajkai elkékültek a hidegtől. Norvégiának kellett párat pislognia, mire felfogta, hogy pont most nem akar találkozni ezzel a nagyképű köcsöggel, s ezért rögtön tett is pár lépést.
Engedte, hogy a dühös köd vékony folyama elöntse elméjét, keze megfájdult a pofontól, amit a másik arcára mért. A benne dolgozó alkohol zsibbadtan hagyta a környezetet, csak ő és Dánia voltak a középpontban.
-Mit keresel itt?- sziszegte fortyogva, lila íriszeit a sokktól tág kékekbe fúrva.
-Hát...- hebegett, de még mindig tartotta őt, hiába áztatta el vizes rongyaival a másikat is.- Swe mondta, hogy tegnap este óta nem voltál otthon...
Ez megakasztotta a kisebbet. Tegnap este? hisz ő csak reggel indult el, találkozott is a kicsi finnel, aki csipás szemekkel bambult a csicsás terítőre. Nem mondta volna Swenek, hogy elment intézni a dolgait? Nem nézi ki abból a naiv bolondból.
-Láttál már naptárat?- követeli halk hangon, reszketése összekoccantja fogait. Fázik, de ez is valamilyen érzelemnek minősül, nem? Valamelyik univerzumba biztos...
-Hát persze! Ma van január tizenne...- Lukas várja, hogy Christensen mikor fog felkiáltani, de csak egy csendes, el-elcsukló nevetést kap.
-Még mindig nem tetted túl rajta magad, lázadó szüzecske?- Christensen szemei rá szegeződnek, ahogy együttérzésből gúnyolódni kezd, nem bírna kedves lenni.
-Tudod, hogy nem...- Nem, nem akarja egyikre se érteni, ,mégis mindkettőt tagadja.
-Nem sajnállak.- mondja ki lényegre törően, végig simítva a fagyott ajkakon.- Majd egyszer elfelejted. Nem kell a múltban élned.
-Undorító vagy...- leheli Lukas, s fogaival a kíváncsi ujjra harap.
-És te épp ezért hiányolsz.- vigyorog a férfi, szemeiben fények villódznak. A kereszt kihull a fiatalabb hajából, elsüpped a finom hóban, egyikük se törődik vele.
-Utálj, kérlek!- sóhajt fel a norvég, s fagyott testébe várja a mindent hamuvá égető tüzet, mely olyan hideget hagy maga után, mint a jég alatti vizek a világ végén.