„The love, that dare not speak its name"

- Szeretlek - suttogta Harry, és még jobban magához szorította szerelmét.

- Pont ez a baj - sóhajtott a másik, de belebújt az ölelésbe.

- Ssssh - hallgattatta el Harry, és mutatóujját a vékony ajkakhoz érintette. - Ne rontsd el az utolsó esténket.

- Utálom - felelte csendesen Draco, és szomorúan nézett bele a smaragd szemekbe. - Utálom, Harry!

- Igen, tudom, szerelmem. De ne aggódj, nem engedlek el. A karjaimban tartalak, ameddig csak bírlak... - mondta Harry, majd lágy csókot nyomott Draco szájára.

- Meg fognak ölni, ha itt találnak.

- Érted ezerszer is meghalnék, te is tudod...

- Bíztam benne, hogy ez a nap sosem jön el. Óh, Harry, miért pont mi? - nyögte Draco kétségbeesetten.

Harry csak keserűen elmosolyodott.

- Így jár az, aki a Kis Túlélőbe szeret bele... Sosem volt jövőnk, Draco, te is tudod.

- Ne mondj ilyen! Sose mondj ilyet. Szeretlek, teljes szívemből! És nem érdekel, hogy milyen tiszta vér lüktet az ereimben, nem érdekel, hogy ki a családom. A családom elfordult tőlem, és nem értette meg azt, ami nekem a legfontosabb a világon. Nem értették a szerelmünket... Apám sosem ismert szeretetet, csak kötelességek léteztek számára. El kellett vennie anyámat, ágyba kellett őt vinnie, és ezzel be is teljesítette minden ilyesfajta feladatát. Nyugodtan koncentrálhat már a Halálfaló ügyekre... És az anyám! Ó, mit is vártam? Kihordott, és megszült, majd eldobott, mint egy ócska játékot. A házimanókra és a szolgákra voltam bízva. Anyám bálokra járt, fenntartotta a családunk hírnevét. Bájolgott annak, akinek kellett, és eladta magát annak, akinek szükségét érezte. Felnéztem a szüleimre, tiszteltem, és imádtam apámat, és szerettem az anyámat. De a Roxfortban már nem voltak velem. És most... Most megtudtam, mi is az igazi szeretet - sóhajtott fel, és elhelyezkedett Harry ölében. - Döntöttem, Harry, te is tudod. Mindketten választhattunk volna mást...

- Én téged akartalak, Draco, senki mást. Nem érdekel, ha holnap meghalok, ha tudom, hogy szeretsz engem. Ha boldogan hagyom el ezt az átkozott világot! Az édes halál... Mindannyiunkért eljön egyszer.

- De nem most! Nem itt! - kiáltott fel Draco.

- Döntöttem, Draco, nem emlékszel? Téged választottalak, talán az életem helyett. De te sokkal többet jelentesz nekem annál.

- Talán az lett volna a legjobb, ha elválnak útjaink. Ha az első esténk után visszatérünk a régi életünkbe.

- Ezt szeretnéd? - kérdezte Harry szomorúan. - Ha újra választhatnál, ezt választanád? Engem választanál? Megtennéd újra, akkor is, ha tudnád, hogy hibázol?

- Féltem az életed...

- Hahh! Ezt mondd Voldemortnak is. Az én életem már rég kárhozatra lett ítélve. Csatákra és csalódásokra, veszteségekre. Elvesztettem a szüleimet, és csalódtam a barátaimban. Nem maradt más, csak a szerelmed. A szerelmünk. Hát mit választanál?

- Téged, Harry. Bármi áron! - felelte elszántan Draco, majd kisöpört egy tincset Harry homlokából. Lágyan végigsimította az égő, vörös heget. Harry felszisszent, de engedett az érintésnek. Draco közelebb hajolt hozzá, és egy csókot nyomott a villámra.

- Szeretlek, Harry!

- Én is szeretlek, Draco... - suttogta, és magához ölelte szerelmét.

Hirtelen hatalmas robaj támadt. Pukkanások sokasága hallatszódott, majd kivágódott az ajtó. Vagy húsz fekete csuklyás alak tört rá a szerelmesekre. Mindketten tudták, mi következik. Csak egymáshoz bújtak, és lehunyták szemüket. Nem akarták látni a véget, a kísérteties zöld fényt. Csak egymáséi voltak, mindörökre. Nem hallhatták már Voldemort kacaját, nem láthatták Lucius elszörnyedt arcát. Vége volt mindennek. Egymás karjaiban haltak meg, és távoztak egy másik, egy szebb világra.

Örökre egymás mellett nyugodhattak, a Malfoyok ősi kriptájában. Elismerték, és megbecsülték szerelmüket, de már késő volt. Nem volt bocsánat, csak két megtört, szerelmes lélek. Nem maradt más...