Épp kezdtek magukhoz térni, miután elbóbiskoltak. Hosszú volt és szenvedélyes, nem durva, nem állatias, nem sürgetett. Jóval éjfél után járt már az idő. Bár az égen sehol nem volt egyetlen felhő sem, Konoha sötét volt, mert a vékony holdsarló nem adhatott elég fényt. Sötét és néma, hisz a lakók már rég visszavonultak otthonaikba és az igazak álmát aludták. Sasuke, a nyitott ablak alatt lévő ágyon fekve szinte hallotta a csendet, ha eléggé odafigyelt. A levegő kellemesen hűvös volt, különösképp a nyári nap melegéhez képest.
Érezte, hogy Naruto mocorog mellette: jobb karja a fiú válla alatt már teljesen elzsibbadt, de egyáltalán nem bánta. A szőke megfordult és átvetette karját Sasuke testén, jelezve, hogy nem akar távolságot a testük között. Csókolgatták, harapdálták egymás ajkait, majd egyszerűen elvesztek egymás szemeiben.
- Tudod, Sasuke... – szólalt meg Naruto, szinte suttogva. – Már egy ideje meg akartam kérdezni, hogy... öö... szóval... miért én?
Sasuke nagy levegőt vett, mint aki rögtön válaszolni akar, de a levegő benn akadt a tüdejében, s ott is maradt pár hosszú másodpercig, hogy aztán hasonló súlyú sóhajként távozzon, ahogy hátára feküdt, bal kezét a feje alá téve, mintha a plafont bámulná. Valójában gyakorlatilag el se jutott az agyáig a szemei által látott – sötétség. Gondolatai mélyén járt, távol a szobától, távol Narutótól.
- Bo...bocsánat, nem...nem akarlak nyaggatni, csak... nem értem – magyarázta Naruto, zavartan pislogva figyelve szeretőjét. – Meg...megkaphatnál...akárkit. És eldobnák az agyukat...hogy veled legyenek, és-...
- Szóval azt mondod, te nem dobtad el? Egyszer se? – vetette közbe Sasuke, meghazudtolva saját elrévedő elméjét. Nem volt semmi rosszindulat, semmi hidegség a hangjában, csak őszinte érdeklődés.
- N...n-ne forgasd ki a szavaimat! – dadogta Naruto, fejét a másik fiú mellkasára hajtva, mintha az lenne a világ legkényelmesebb, legpuhább párnája. Az igazság persze, részben legalábbis, sokkal prózaibb volt: a legkisebb esélyt se akarta megadni Sasukének, hogy észrevegye az arcára kúszó pírt. Persze, hogy eldobta az agyát, mikor Sasuke őt választotta. Főleg, amikor az is kiderült, hogy nem egy egyéjszakás kalandról volt szó.
- Nem forgatom ki a szavaidat, Naruto –, mondta lejjebb hajolva, hogy megcsókolhassa a kócos szőke tincseket.
„A nevemen szólít... pedig nem is szex közben vagyunk..." gondolta Naruto, aki még mindig nem volt hozzászokva ehhez a bensőségességhez.
- Úgy értem, hogy... sz'al... Ismerlek már kábé... egy örökkévalóság óta. Nem úgy, hogy...tudom a nevedet és tudom, hogy nézel ki, és tudom mi történt a családoddal...
Sasuke ujjai szórakozottan játszadoztak Naruto hajával, de ezt egyikük se vette észre: tudatlan érintkezési formává vált kettejük között.
- ...és megjártuk a poklot és a mennyet is együtt... és annyiszor mentettük már meg egymás bőrét, hogy számolni se tudjuk...
Hirtelen mozgás támadt alatta, ahogy „párnája" felkönyökölt, majd ugyanazzal a lendülettel gyengéden a hátára fektette a szőkét, akinek szemeiben egyetlen nagy kérdőjel fénylett, ahogy Sasuke arca centikre volt az övé fölött.
- Látod – kezdte Sasuke, homlokon csókolva Narutót –, pontosan ezért – folytatta, most az ajkait csókolva –, te, és – újabb csók, ezúttal a jobb szemre – nem más – és még egy, a bal szemre. Arcuk között szinte nem volt távolság, mindketten érezték ajkaikon a másik meleg lehelletét.
- Te ismersz engem, Naruto – mondta, minden szót külön hangsúlyozva. – Mindent ami jó bennem, ami rossz bennem... A fényt és a sötétséget is... és bízhatok benned. Bízhatok abban, hogy nem okozol csalódást, akármi történik. Te vagy az egyetlen, aki mellett úgy érzem, élek. És nem kell amiatt aggódnom, hogy másnap reggel nem talállak... Bízhatok benned anélkül, hogy azt érezném: gyenge vagyok.
