Hivatalosan is munkaszüneti nap
A tiszta, mélykék, csillagokkal pettyezett eget személve azon gondolkodott, hogy mégis mikor és hol hagyta el a józan ítélőképességét. Crocodile az alabasta-i dolgozószobájában, az íróasztalánál ült, lámpafénynél, még jó pár aláírásra, és tüzetes átböngészésre váró szerződés mellett. Jól tudta, hogy ha még éjfél előtt nem adja fel a szignózott szerződéseket postán, akkor nem fog odaérni a levele időben ahová kellene. Tudta, hogy szorít az idő, és megpróbálta kényszeíteni magát arra, hogy végigolvassa a szerződéseket. De minden próbálkozása hiábavaló volt. Ugyanis az első három mondatnál egyszer sem jutott messzebb. Gondolatai a kövekező mondat legelején elkalandoztak a szövegtől, és a végén ott találta magát az íróasztalánál, ahogyan a messzi csillagos eget nézi a nyitott ablakán keresztül, és már megint azzal gyötri magát, hogy hol rontotta el. Eddig ötször futott neki a szövegnek, minduttalan sikertelenül. Úgy döntött, tesz még egy próbát, és ahogyan nagy nehezen elszakította a tekintetét, az éjszakai ég végtleneségétől, hogy figyelmét visszaterelje a munkájára, megszokásból egy futó pillantást vetett a faliórára. Fél kettő lesz öt perc múlva. Amint tudatosult benne a pontos idő, egy nagy sóhaj kíséretében letette a tollát, a félkész szerződésekkel egyetemben arrébb tolta azt, egy hanyag mozdulattal meglazította a nyakkendőjét és inkább rágyújtott.
Ez is miatta van. Rohadt madár. Ha nem is közvetlenül, de közvetve cáfolhatatlanul. Az elmúlt pár órában Crocodile gondolatai egyre csak a szőke körül forogtak. Doflamingo körül. Azon gondolkodott, hogy mit csinálhat éppen a másik férfi? Vajon már alszik? Vagy van akkora időeltolódás a két sziget között, hogy talán még ott a nap sem ment le? Crocodile nem tudta. Egyszer már biztosan kiszámolta, de azóta elfelejtette. Elképzelhető, hogy éppen Ő is a másikra gondol? Egyátalán eszébe jutott Mingo-nak? Talán neki is hiányzik?
Nem. Erre ösztönösen tudta a valászt. Doflamingo nem olyan típus, aki sokáig emésztené magát valami vagy valaki miatt, még akkor sem, ha az a személy történetesen Ő. Éli továbbra is szertelenül a kis világát Dressrosa-n, mintha mi sem történt volna. Ellenben a szőke shichibukai-al, Crocodile kissé nehezebb eset. Nem tud olyan könnyen továbblépni. És pont a természete miatt emészti még most is magát azzal, hogy mi lett volna ha...
Érezte, hogy abba kéne hagynia ezt a lehetetlen gondolatmenetet. Csak hagyni, hogy végleg elvesszen valahol ez az emlék is, mint olyan sok másik, hogy végre elfelejtse. Hiszen így csak saját magát kínozza. Csak ül itt, és valami olyasmin rágódik, amit már rég le kellett volna zárnia magában. Immár majdnem egy fél éve. Pontosan tudta, hogy akkor meghozott egy döntést. Még azt is tudta, hogy, helyesen döntött. Összegezve a tényeket, azt tette, amit a helyzet megkívánt tőle, mint kalóztól, és mint a Baroque Works vezetőjétől, végig szem előtt tartva, hogy rajta kívül senki se sérüljön. Ám, ezeket mind észben tartva sem fért a fejébe, hogy akkor mégis miért gyötrődik még mindig. Talán be kellene látnia lassan, hogy az érzelmeket nem lehet csak úgy kapcsolóval ki-be kapcsolni. Sőt van olyan vágy, ami annyira hevesen ég, hogy még fél évnyi távolság sem olthatja ki.
Ponotsan emlékezett arra a napra, amikor végre meg tudta nevezni a lelkében dúló vihart. Amikor, úgymond, helyesen döntött. Akkor is éppen hajnal felé járt az idő. Bár akkor sokkal közelebb voltak a napfelkeltéhez, mint az éjfélhez. Dressrosa-n voltak Doflamingo szobájában. Éppen kártyáztak és az egyik számtalan parti végéhez közeledtek. Bár Crocodile utált kártyázni, személy szerint sokkal jobban kedvelte a sakkot, mégis beleegyezett a századik újabb körbe is Doflamingo kedvéért. A hosszú idő alatt már összecsiszolódtak. Amikor Doflamingo-nál voltak azt játszottak, amit Ő szeretett volna, amikor Alabasta-ban pedig Crocodile személyes kedvence következett. A magával hozott iratok, amiket meg kellett volna vitatniuk Dressrosa urával érintetlenül hevertek az íróasztalon. Már rég nem azért találkozgattak, az úgynevezett üzleti összejöveteleiken, hogy tényleges kereskedelemről tárgyaljanak. Az első ilyen alkalmakkor csak véltelenül elbeszélgették az időt. Később aztán mind a ketten ostobaságnak tartották ezt a kifogást, és inkább nem hazudtak sem egymásnak sem saját maguknak ezzel kapcsolatban. Azért találkoztak minden egyes hónapban néha kétszer-háromszor is, hogy élvezzék egymás társaságát. Bár a külvilágnak a kapcsolatuk szigorúan üzleti jellegű volt, Ők maguk barátokként ketintettek egymásra. Vagy még annál is többként...
A menetrend a gyűléseken szinte mindig ugyanaz volt. Doflamingo ravasz és kétértelmű megjegyzéseket tett, Crocodile pedig felgmán válaszolgatott rájuk. Persze, nem is olyan hosszú idő után mind a ketten átláttak a másik szófodulatain és pontosan tudták, hogy mit akar valójában mondani a társuk egy-egy gúnyos félmondatával. Sajátságos nyelv alakult ki köztük, amit gyakran a legközelebbi alárendeltjeik sem értettek. Beszélgetéseik közben vagy Dressrosa-n vagy Alabasta-n bóklásztak vagy éppen játszottak valamit. Például kártyáztak, mint akkor is.
Crocodile szépen sorban kiterítette utolsó négy kártyáját az asztalon Doflamingo orra előtt, majd hátradölt a kanapén és így szólt:
- Azt hiszem nyertem - mondta, már félig mosolyogva, miközben Mingo döbbent arckifejezését figyelte. Doflamingo először a letett kártyákat nézte, majd azt a tizet, amit a kezében szorongatott. Majd újra az asztalon lévőket, és ismét a sajátjait. Csalódott képpel ismerte el a vereségét.
- Nem ér! Feladom! - nyávogta panaszosan a szőke férfi, miközben feldobta a kártáyit a levegőbe, és hagyta, hogy azok közül némelyik a hajára meg rózsaszín tollas köpenyére hulljon vissza, és ott nyugodjon meg. - Azt mondod, hogy nem szeretsz kártáyzni, aztán meg rommá versz... Hol igazságos ez, Wani-yaro?
- Az, hogy nem szeretek kártáyzni, nem jelenti azt, hogy nem is tudok - magyarázta Crocodile miközben fáradtan rágyújtott az egyik szivarjára. - Egyébként, ez hanyadik kör is volt?
- Nem tudom - ásította Doflamingo, miközben feltápászkodott a székéből, hogy végül lehuppanjon Crocodile mellé, és álmosan elterüljön a kanapén. - Be kell vallanom, hogy az ötvenedik után elvesztettem a fonalat. De, őszintén, kit érdekel? A lényeg, hogy ilyen remekül rég szórakoztam. Mondd csak, te is hasonlóan érzel, Wani-yaro?
- Engem érdekel - mosolygott tovább Crocodile a nyújtózkodó Mingo-t figyelve. - ugyanis jelentősen befolyásolja a nyereményemet, hogy pontosan hány partit nyertem meg.
- Ehh?! Most komolyan a nyereményed miatt izgulsz? - lökte meg Mingo a térdével az idősebb férfi térdét, majd a lábát kinyújtva hagyta, hogy a combjaik továbbra is összeérjenek. - Ne aggódj, majd kárpótollak valamivel, csak válaszolj a kérdésre.
- Még szép, hogy jól szórakoztam. Téged, mindig öröm megverni kártyában... - mondta Crocodile miközben egy nagy füstfelhőt fújt a kristálycsillár irányába.
- Ezt akartam hallani - lehelte Mingo két ásítás között. Egy darabig a szobában teljes csend volt. Csak az óra halk keytegése, és az abalakon beszűrődő tengermorajlás töltötte ki a szoba légüres csendjét. Crocodile lehunyta a cigarettafüsttől égő szemeit. Pár pillanatkép jelent meg lezárt szemei előtt a mai nap emlékeiként, Ő pedig akaratlanul is mosolyra húzta a száját. Már majdnem elaludt ott, Doflamingo kanapéján a hullámtörést és a másik egyenletes szuszogásá hallgavta, amikor eszébe jutott, hogy talán haza kellene mennie.
- Hány óra? - kérdezte álmosan, miközben elnyomta a hamutartóban a szivarját, és fáradtan a szemeit dörgölte.
- Hmmm? - nyögte álmosan Mingo. Crocodile úgy tippelte, Ő tényleg elaludthatott az előbb. Majd amikor félálomban összerakta a kérdést, az órára pillantva, felelt is rá: - Vicces, de hajlani négy múlt.
- Nos, - kezdett bele Crocodile miközben ültében kihúzta magát és szemével már a köpenyét kereste, amit valahol a szobában szórt el a nap folyamán. - a legénységem nem fog örülni, hogy ilyenkor felkeltem őket, de ideje távoznom.
- Mi?! Ne mááár! - kapta fel erre a kijelentésre a fejét Doflamingo, és még mielőtt Crocodile fel tudott volna állni a kanapéról hosszú karjaival átfogta az idősebb férfi vállait, és teljes hosszában, akárcsak egy zsák, végigdőlt a kanapén, ezzel fekvő pozícióba kényszerítve a másik férfit is. - Ne csináld ezt velem, Wani-yaro! Aludj ma nálam! - nyavalyogta Doflamingo szinte már kérlelve az idősebb férfit.
Crocodile kissé morcos képpel nézett vissza az esdeklő Doflamingo-ra, a kikényszerített és hirtelen testhelyzet váltás miatt. Az idősebb férfit már egyáltalán nem lepte meg vagy késztette méltatlankodásra Mingo általános gyerekes viselkedése, és már kész volt beadni a derekát a szőke férfinak, egy "Csak abban az esetben, ha lezuhanyozhatok." válasszal, amikor is Mingo merő véltelneségből, csupán azért, hogy a sebhelyes férfi le ne essen a keskeny kanapéról pár centivel közelebb húzta magához. És éppen az a pár centi hiányzott ahhoz, hogy az orruk összeérjen, és olyan közel legyenek egymáshoz, mint eddig ezelőtt egyszer sem. Crocodile Mingo félrecsúszott napszemüvege mögül előbukkanó szemeibe fúrta a tekintetét. Doflamingo szintén elveszett a másik tekintetében. A szőke férfi lehelete perzselő hőként érte el az arcát, ellenben Crocodile még levegőt venni sem mert, és mégis érezte a másik férfi kellemes, fűszeres illatát. Az este alatt elfogyasztott pohár bor egyáltalán nem kellett volna, hogy megártson neki, Crocodile most mégis úgy szédült, mintha részeg lett volna. Egy évezrednek tűnt, amíg egymás tekintetének rabjai voltak. A közöttük feszülő kis távolság szinte sercegett, minthogyha legalább is apró elektromos kisülések keletkeztek volna attól, hogy ennyire közel kerültek egymáshoz. Aztán egyszer csak Doflamingo tekintete lejjebb siklott, és az idősebb férfi ajkain állapodott meg. Crocodile nyelt egy nagyot, majd ösztönösen behunyta a szemét. Tudta, legalább is tudnia kellett volna, hogy mire számíthat. Mégis, az utolsó pillantban, amikor Doflamingo ajkai már majdnem az övéit surolták valami, akárcsak egy gomb, kar vagy kallantyű egy gépezetben, valami átkattant benne, Ő pedig viharos gyorsasággal felült. A szíve olyan rémisztő gyorsasággal vert, mintha legalább is az előbb körbe futotta volna az egész szigetet. A tenyere nyirkos volt az izzadságtól, a karjai és a lábai pedig reszkettek a felgyülemlett feszültségtől. Crocodile minden egyes képzeletbeli vészjelzője pirosan égett, és azt ordította felé az elképzelhető összes módon, hogy: Állj!
A háta mögül Doflamingo mocorgását meghallva még gyorsabban álllt fel, mint ahogyan az előbb felült. Azonnal tett is pár imbolygó lépést, miközben szemeivel a köpenyét kutatta, hogy azt felkapva a lehető legrövidebb úton elhagyhassa Dressrosa-t.
- Most...most már tényleg indulnom kell...Viszlát! - motyogott valami hasonlót, miközben végre megtalálta a kabátját. Persze az is lehet, hogy nem mondott semmit, és csak gondolta, hogy valahogyan így kellene kimentenie magát a szorult helyzetéből. Még hallotta, hogy Doflamingo a nevén szólítja, az igazi nevén, és még mond valamit. Szinte biztos volt benne, hogy próbálja megakadályozni, hogy elmenjen, de, ha hallotta is a szőke férfi szavait még szíve vad zakatolásán keresztül, biztos, hogy nem fogott fel belőlük semmit. De az is könnyen megeshet, hogy semmi ehhez hasonlót nem mondott. Ki tudja? Ő már sohasem fogja megtudni. Nem törődve a zavart Doflamingo-val magyarázat nélkül, szinte futva, mint akit üldöznek, sietett ki a dressrosa-i palotából.
Hála a késői, vagy éppen korai időpontnak, senki sem volt Dressrosa utcáin. Crocodile egy darabig csak bolyongott a hatalmas város macskaköves utcáin, és csupán az érdekelte, hogy lehetőleg minél gyorsabban, és minél távolabb, kerüljön Doflamingo-tól. Hogy növekedjen közöttük a távolság, nehogy megint szikrázni kezdjen a levegő kettejük között. Végül a sebhelyes férfi egy kicsi és keskeny utcába jutott, ami akár sikátor is lehetett volna, ha piszkosabb. Még mindig reszketve támaszotta neki a hátát egy ház téglafalának, hogy végre levegőhöz jusson. Mélyeket lélegzett a hűs, hajnali levegőből, és bár a didergése abbamaradt, a gondolatain nem tudott urrá lenni. Zilált tudata, még kilométerekre is a dressrosa-i palotától, tovább zaklatta saját magát azzal, hogy arra kereste a választ, hogy miért csak az utolsó pillanatban visszakozott. Ha belegondolt abba, hogy simán partner lett volna Doflamingo bármiféle mocskos kis játékában, és még talán élvezte is volna...Mégis mi ütött belé, hogy egy hajszálon kellett múlnia annak, hogy hagyja, hogy Doflamingo ilyen közel kerüljön hozzá,...és igen, hogy majdnem megcsókolja. De legalább az utolsó pillantban észbe kapott. Szégyen, hogy emlékeztetnie kellet saját magát arra, hogy ki Ő, és legfőképpen, hogy ki az az ember valójában, ott mellette a keskeny heverőn. Ugyanis ez a tény parancsolt végül is megálljt neki. Az hogy felismerte, hogy milyen abszurd a helyzetük. Hogy mennyire tilos, az amit tenni készültek. Hogy milyen visszataszító, helytelen, szégyenteljes és reménytelen. Hogy sohasem, soha, soha, soha nem lehet. Sohasem szabad. Hogy teljeséggel lehetetlen is.
Ezekkel, és ezekehez hasonló gondolatokkal volt teli a feje végig a város kikötőjébe vezető hosszú úton. A legénysége, mint ahogy azt előre megjósolta, nem volt elragadtattva attól,hogy azonnal ki kell hajózniuk, de, mivel a kapitányuk parancsolta azonnal vitorlát bontottak és elindultak a nyílt tenger felé. Crocodile zaklatottsága, amit próbált valamennyire titkolni, a legénységéből egyes egyedül Miss All Sunday-nek szúrt szemet. Ám a nő volt annyira empatikus, hogy ezt nem tette szóvá a kapitánya előtt. Crocodile meghagyta a navigátorának, hogy a Dressorsa-tól a lehető legtávolabbi szigetig jussanak el napkeltéig, majd bezárkózott a kabinjába, és megparancsolta, hogy senki se zavarja, amíg ki nem kötnek. Ingre vetkőzött, és végigdőlt az ágyán. Tudta, hogy ezek után úgyis képtelen lesz akár egy másodpercre is lehunyi a szemét, de úgy gondolta legalább a látszatát fenntartja annak, hogy pihen. És ott az ágyán fekve, miközben agya szünetelenül azt szajkózta, hogy még éppen idejében, de helyesen döntött, észre kellett vennie, hogy ez a "helyes" döntés csupán keserű szájízt hagyott maga után. Úgy érezte magát, mint akinek egyszer csak kihúzták a lába alól a jól megszokott, biztosnak vélt talajt, és most egy teljesen ismeretlen helyen kellene talpon maradnia. Crocodile hosszú óráknak érezte azt az időt, ami alatt összerakta az teljes képet. A kis részletekből, miszerint miért csak az utolsó pillantban volt képes dönteni, hogy miért érzi annak ellenére is rettenetesen furán magát, hogy helyes döntést hozott, miközben csupán undorodnia kellene, és haragudnia, és örökre meggyűlölnie Doflamingo-t. Hogy mégis miért találkoztak havonta többször is, hogy miért várta annyira a találkozókat, hogy miért adta teljeséggel önmagát Doflamingo mellett, hogy minek kártyázott és beszélgetett a szőkével szinte bármiről, amiről akart. Hogy annak ellenére, hogy mi történt miért töpreng azon, hogy a másik mit érezhet ebben a fenekestül felfordult helyzetben, és hogy miért is hiányzik neki már most az a hülye madár.
Igazából már meg sem lepte a felismerés. Lehet, hogy a lelke mélyén végig tudta, és csak a tudatalattia takargatta előle jól azt, ami egyértelmű. Merthogy Crocodile-nak rá kelett eszmélnie arra, hogy kedveli Mingo-t. De nem csupán baráti szinten. Sokkal erősebben kötődik a szőke férfihoz, mint eddig körülbelül bárkihez is széles e tengeren.Érzelmileg, ambíciók szintjén, a múltjuk terén, a gondolkodásmódjukban, szinte mindehogy.
Az egyenlet egyszerű: tehát életében először igazán szerelmes. Nevetnie kellett a sors iróniáján, hogy az első igazinak ilyen szinten reménytelennek kell lennie. Merthogy ez, amit érez reménytelen. Mindennél jobban az. Nincs ember, akitől a köztudat szerint jobban kéne tartani, mint Doflamingo-tól. Jelenleg alig van nála több olyan személy, aki, legalább annyira manipulatív, ravasz, befolyásos és kiszámíthatatlan, mint Ő. Nem is beszélve arról, hogy Crocodile sem jelentéktelen személyiség társadalmi szinten. Hiszen mind a ketten shichibukai-ok. Ha kiderülne, hogy két királyi kalóz összeszűrte a levet...Crocodile el sem tudta képzelni, hogy mi lenne akkor. De, talán ha nem hagynák, hogy napvilágra kerüljön... Jobban belegondolva Crocodile belátta, hogy felesleges hiú ábrándokat kergetnie egy titkos szeretői viszonyról. Hiszen még azt sem tudja, hogy Doflamingo vajon hasonlóan érez e iránta. A szobájában tanúsított viselkedésére nem lehet alapozni, hiszen azt bármi befolyásolhatta: a bor, a fáradtság, vagy éppen Doflamingo bármely szeszélye. Keserűen kellett belátnia ugyanis, hogy lehet másról sem volt szó ott, Dressrosa-n, csupán arról, hogy Doflamingo szórakozni akart vele, és az érzéseivel. Hogy át akarta verni, vagy csupán egy éjszaka kellett volna neki az idősebb férfiból. Elkeseredetté tette a tény, hogy olyanvalakibe szeretett bele, akiben ezen tulajdonságok ellenére is képes megbízni.
Sokáig bámulta a kabinja palfonját továbbra is azon agonizálva, hogy miért is nem működhetne egy ilyen "kapcsolat" . Egy hosszú sóhaj kíséretében határozta el, hogy pusztán egy dolog van, amit ebben a kilátástalan helyzetben tehet. Mégpedig az, hogy megpróbál felejteni. Továbbra is normálisan viselkedni Mingo-val szemben, az összejöveteleik számát minimalizálni, és megpróbálni olyan mélyre eltemetni az érzéseit a fiatalabb férfivel szemben, amilyen mélyre csak lehet. És teljes szívből remélni, hogy ebből a folyamatból senki sem vesz észre semmit, és Ő maga sem fog becsavarodni miatta. Nem beleroppanni ebbe az egészbe...hát, ez várt rá. Siralmasan érezte magát. Úgy, mint aki nagyon beteg, vagy érzi, hogy hamarosan az lesz. Crocodile komor hangulata és a hajnalig taró kártyázás megtette a hatását. Valójában már napfelkelte előtt elnyomta az álom, és Miss All Sunday közbenjárásával mégiscsak délig hagyta aludni a legénysége.
Sztóikus lelki állapotából az ajtón belépő Miss All Snday rémisztette fel. A nő kezében egy csiptetős táblával jelent meg az ajtóban, és meglepetten nézett a még ebben az időpontban is az íróasztala mellett ülő főnökére.
- Oh, elnézést, nem tudtam, hogy még ébren van - mondta a nő, és már hátrált is kifelé az ajtóból, de Crocodile megállította:
- Semmi gond, nem tudhatta... - mondta még mindig szórakozottana férfi. - Mit szeretne?
- Csupán le szerettem volna adni a tíz első csoport tartozkodási ívét a a munkaszüneti napokra vonatkozóan.
- Munkaszüneti napok? - kérdezett vissza Crocodile és az asztalán álló naptárjára sandított.
- Igen, Uram - válaszolta Miss All Sunday elnéző mosollyal az arcán - Holnaptól kezdve a következő hét elejéig tart a Baroque Works hivatalos szünideje. Gondolom, emlékszik...
- Persze, mostmár igen... - motyogta Crocodile elgondolkodva azon, hogy korábban hogyan döntött, mégis mi lesz az úticélja - Megnézhetném?
- Természetesen - nyújtotta át a nő a névsort.
Crocodile jó pár percig vizsgálgatta már a tartozkódási ívet, amikor is feltűnt neki, hogy a szervezetéből mindenki ugyanarra a szigetre megy, eltölteni a szabadidejét. Ugyanarra, ahová Ő is.
- Mindenki,hm...ugyanoda szándékozik menni? - kérdezte végül lassan. A nő bólintott, és ártatlannak szánt mosoly ült ki az arcára.
- Igen, kissé furcsa, - vallotta be maga is - , hogy mindenki azt a bizonyos szigetet választotta pihenőhelyként. De biztosíthatom, hogy ez teljesen a véletlen műve... - kuncogott a nő - Bár, a többiek nevében is remélem, hogy ez nem jelent gondot Önnek.
- Nem - intett nemet a fejével lassan Crocodile, miközben tekintete ismét a csillagos égre tévedt - Miért is jelentene?
Miss All Sunday pár percig szótlanul figyelte a főnökét, majd összeszedve bátorságát, rákérdezett:
- Mostanában kissé furcsán viselkedik, Uram - állapította meg, majd egy pillantra megállt, hogy esélyt adhasson a férfinak a válaszra, vagy a közbevágásra. De mivel ez nem következett be, folytatta: - Hogy úgy mondjam, talán valamivel szétszortabb, mint általában. Csak nincs valami baja, Uram?
- Nem, nem - ellenkezett hevesen a férfi - Köszönöm jól vagyok, nincsen semmi problémám - Crocodile magában gyorsan emlékeztette magát arra, hogy legközelebb óvatosabbnak kell lennie. Nem szabad hagynia, hogy az érzelmei ennyire felszínre kerüljenek.
- Biztosan?
- Persze.
- Mondja, Uram, Ön boldog? - kérdezte a nő fürkésző tekintettel.
Crocodile nagyot sóhajtott. Bármit is csinálhat, ez a nő akkor is átlát majd rajta. A legelső naptól kezdve, amikor is megjelent zavartan hajnalok hajnalán a hajó fedélzetén Miss All Sunday azóta árgus szemmel figyelte minden mozdulatát.
- Nem - nyomta el a félig leégett szivarját Crocodile a hamutartóban. - Nem éppen.
Miss All Sunday csupán pár pillanatig hallgatott, majd folytatta:
- Uram, nem lehet, hogy ennek az érzésnek az oka az, hogy, nos, már rég nem találkozott személyesen Doflamingo-val?
Crocodile a név hallatán némán összerezzent. Majd fékezve az érzelmeit nem válaszolt azonnal, de amikor visszakérdezett, megpróbált a lehető legösszeszedettebbnek tűnni.
- Mégis milyen kérdés ez, Miss All Sunday? - kérdezte, de nem nézett a nőre. - Miért feltételezi azt, hogy annak, hogy mit érzek bármi köze is lehetne Donquixote Doflamingo-hoz? Kérem, még csak ne is gondoljon ilyesmire.
- Elnézést - válaszolta kimérten a nő, majd miután kölcsönösen jó éjszakát kívántak egymásnak, hátrahagyva a feszüt helyzetet, távozott.
Másnap reggel egészen tíz óráig kellett várni, mire mindenki felébredt, és összekészülődött, és természetesen mire Crocodile számára kiderült, hogy nemcsakhogy kénytelen a legénységével együtt tölteni a szabadidejét, de még utazni is egyazon hajón kényszerül velük. A kis, téli sziget, hová készültek, elérése hajóval maximum hat-hét órát vett volna igénybe. A Baroque Works hajója mégis csupán este tizenegy óra fele futott be a sziget apró kikötőjébe. Ugyanis nem kevesebbszer, mint háromszor tévedtek el, pontosabban fordultak folyamatosan az egyik jelzőbolyánál rossz irányba, hála Bon Clay csapnivaló navigációs készségeinek. Negyedjére is eltévedtek volna, ha Crocodile nem elégeli meg legénysége hozzá nem értését, és áll személyesen a kormány mögé.
Egyszóval, mire elérték a szigeten a szállásukként kiválasztott hotelt, már senkinek sem volt semmihez kedve (talán kivéve Bon Clay-t), csak hogy aludjon egy jót. Crocodile is hasonlóan érzett. Már nagyon rég navigált akkora hajót, mint a Baroque Works-é, ráadásul egész délután kormányoznia kellett. Igaz, elszokott már az efféle munkától, de abból a szempontból tökéletes elfoglaltságnak bizonyult, hogy addig sem gondolt Doflamingo-ra. Nem futotta végig ugyanazokat a köröket gondolatban a szőke férfival kapcsolatban, nem is volt rá lehetősége, a kormányzás és a térkép olvasás lekötötte minden gondolatát. Ezt kisebb sikerként könyvelte el, és azzal az elhatározással aludt el, hogy az elkövetkező napokban is találni fog magának valami olyan elfoglaltságot a szigeten, ami távol tartja Őt a Mingo-val kapcsolatos emlékektől és hasonlóktól.
Talán pont ezért nem is lepődött meg rajta, hogy éjszaka Doflamingo-val álmodott. Természetesen már korábban is szereplet a szőke férfi az álamiban, sőt az incidenst követően szinte rendszeres szereplőjük volt, de ez az álom most különbözött a többitől. Olyan valóságos volt, mint eddig egyik sem, pedig maga, a fiatalabb férfi fel sem tűnt benne. Csupán rózsaszín tollas kabátja. Crocodile az álmában is az idegen, szállodai szobájának ágyában feküdt. Éppen felébredt valamiféle zajra, és amint kinyitotta a szemeit Doflamingo jellegzetes tollas köpenyével találta szemben magát. Pont ebből tudta, hogy csupán álmodik, hiszen mit is keresne Doflamingo ezen az eldugott, apró, téli szigeten, amikor világéletében ki nem állhatta a hideget és a havat. Pár másodpercig fáradtan méregette az ominózus kabátot. Közben hangokat hallott, mintha valakik odakint, a szobáján kívül beszélgettek volna, villanyok és kislámpák kapcsolódtak fel és le, valaki megeresztett egy vízcsapot egy másik szobában. A köpeny Crocodile számára hívogatóan puhának, kényelmesnek és melegnek tetszett. Rövid habozás után kinyújtotta érte jó kezét, és magához húzta. Erősen magához szorította, még az arcát is belefúrta,hogy érezhesse a férfi finom fűszeres illatát. Érezte, hogy lassan megnyugszik. Mintha felengedett volna valami csomó a mellkasában, megszüntetve ezzel a folyamatos fájdalmat. Ha már a való életben nem mutathatja ki, hogy mit is érez igazán, akkor legalább az álmában, amit senki sem lát rajta kívül, hagy legyen, ha nem is boldog, de legalább valami ahhoz hasonló. Csupán most az egyszer. Először és utoljára. Bár már most sejtette, hogy reggel meg fogja bánni ezt a túlzott szentimentalitást, mégis a rózsaszín tollas köpennyel a karjaiban aludt el ismét.
Reggel az elhúzott függöny résein keresztül a szobába jutott napfény csupán sávnyi világossága keltette fel. Természetesen Mingo ominózus tollas kabátja sehol sem volt, ezzel ellentétben a mardosó önutálatból jócskán kijutott Crocodile-nak. Pont ahogyan még éjszaka megjósolta, a feje még reggel is tele volt az álmából itt ragadt gondolatokkal. Ilyenkor ki nem állhatta saját magát. Ugyanis a gyengeség jelének tartotta, azt, hogy még mindig nem tudott tovább lépni, és ilyen lehetetlen álmodozásokkal nyugtatja saját háborgó lelkét. Undorodott ettől a teljeséggel felesleges és eltúlzott érzelgősségtől, ám, akkor mégis miért nem volt még mindig képes elhagyni ezt?
Hogy lemossa magáról az idegen hely, és az álom mocskát, valamint, hogy végre újra tiszta fejjel tudjon gondolkodni lezhanyozott a szobájához tartozó fürdőben. Kissé jobb színben látta már a világot, és az előtte álló szünnapot, amikor köntösbe burkolózva kilépett a fürdőből, és elhúzta az ablakot takaró drapériát. Odakint, most kivételesen nem tombolt a hóvihar, az égen, ahelyett, hogy szürke fellegek terpeszkedtek volna csupán a fényes napkorong foglalt helyet. A lehullott hó, és jég mint apró tükrök verték vissza szikrázóan a nap sugarait, fénnyel töltve meg a sebhelyes férfi hotelszobáját is. Crocodile elégedettéggel állapította meg, hogy amíg zuhanyzott a szálloda személyzete a szobája közepén trónoló íróasztalra szállította számára az aznapi újságot, és egy bögre forró kávét.
Szabadság ide vagy oda, Crocodile úgy gondolta, hogy muszáj értesülnie a világban zajló eseményekről, még itt, ezen a kis eldugott, Isten háta mögötti szigeten is, így a forró kávét lassan kortyolgatva, le sem ülve az asztalhoz teljesen elmerült a napi sajtóban. Már jó pár cikket végigböngészett, amikor is valami zajt hallott a háta mögül, közvetlenül az ágy irányából. Crocodile nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, azt hitte, csak a szél zörgeti kívülrő az ablaktáblákat. Ám, a következő pillanatban a sebhelyes férfi teljesen váratlanul megdermedt. De nem szabad akaratából, valami, valami, amit Crocodile nem láthatott, tartotta szorosan, a padlóhoz szögezve a lábait, nem eresztve a csípőjét és a felső testét, és karjait enyhén az odala mellé kényszerítve. Gondolkoznia sem maradt ideje azon, hogy mégis micsoda, vagy kicsoda űzi vele ezt az igen kellemetlen tréfát, a láthatatlan erő hirtelen megpördítette a tengelye körül, úgy, hogy a kávéval teli bögre kiesett a kezéből, és durván az asztal széléhez vágta. Crocodile a hátát ért ütéstől halkan felszisszent, majd amikor ismét felnézett egy színes napszemüveggel, és a hozzá tartozó arccal találta szemben magát.
- Hopsz! Ez egy hangyányit erősebbre sikerült, mint terveztem... De azért, nincs harag, ugye? - Doflamingo állt előtte teljes valójában. Pontosabban inkább tornyosult fölé, mert a még mindig az asztal szélének támaszkodó és mozgásképtelen Crocodile derekát átkarolva Mingo az asztal lapján támaszkodott, és ismét illetlenül közel volt a másik férfihoz.
A sebhelyes férfi először azt hitte, hogy csupán tovább folytatódik az éjszaka látott álma, pontosabban még be sem fejeződött, és a szőke sichibukai valójában nincs is előtte. De a még mindig sajgó háta ráébresztette, kénytelen lesz elhinni, hogy ez a valóság. Az a valóság, amelyben csupán pár centi választotta el Doflamingo-tól, neki pedig el kellett volna hátrálnia, de valamiért még sem akart. Nem is tette. Még csak nem is próbálkozott. Micsoda szégyen...Hasított bele ismét a felismerés, és most már egyértelműen meg tudta válaszolni magának a másodpercekkel ezelőtt feltett kérdését, miszerint örül-e annak, hogy a szőke férfi valamilyen csoda folytán egy hotelszobában tartózkodik vele.
Pár másodperc hosszú csönd, és kínos torokköszörülés után végre meg is tudott szólalni:
- Doflamingo! Mégis mit keresel Te itt?! - szegezte a másik férfinek a kérdést indulatosan, éppen annyira mutatva ki a dühét, hogy Mingo immár márkajelzésévé vált mosolya lanyhadjon egy kissé.
- Megáll az ész, olyan hosszú-hosszú ideje nem találkoztunk már személyesen, és Te rögtön azzal jössz, hogy mégis miért vagyok itt...A helyett, hogy szimplán örülnél annak, hogy újra láthatod egy régi jó barátodat...Szörnyű, így nekem ugrani, pedig még nem is tettem semmit. Még, fufufufu ~ - akadékoskodott Doflamingo folytonosan Crocodile tekintetét keresve a napszemüvegének lencséin keresztül. - Legalább annyit mondhattál volna, hogy szia, mielőtt nekiállsz módszeresen kikérdezni engem... - Crocodile Mingo szavainak hallatán kissé szégyenkezve félrenézett. Már rég ismerte Doflamingo ügyes kis trükkjét. A módszere egyszerű volt, addig csűrte csavarta a szavakat, teremtve ezzel egy olyan lehetetlen helyzetet, amiben az ember saját magát nem kezdte el kegyetlennek érezni azért, amiért valójában jogosan neheztelhetne a férfira, egy-egy elkövetett disznóságáért. Az idősebb férfi tapasztalata ellenére, Doflamingo kissé megbántottnak hangzó szavai mégis eljutottak hozzá.
- Hello... - tette valamilyen ismeretlen okból kifolyólag Crocodile ismét azt, amit a szőke férfi kívánt Tőle. Természetesen Doflamingo-nak csak ennyi kellett, hogy ismét teljes legyen a mosolya, és fullasztó ölelésbe zárja a másik férfit.
- Szavakba önteni is nehéz, hogy mennyire hiányoztál! - duruzsolta a szőke férfi. Crocodile ezek hallatán cinikusan megjegyezte magának, hogy neki bezzeg sikerülne... - Borzalmas, legalább egy fél éve nem láttalak, el tudod ezt képzelni? - fűzte tovább a szót Mingo, miközben lassan engedte levegőhöz jutni a sebhelyes férfit, és ismét felvette kényelmes, asztalnak támaszkodó pozícióját. Bár Crocodile-nak úgy rémlett hogy a homlokuk közelebb volt egymáshoz, mint pár másodperccel ezelőtt.
- Rendben, most, hogy túl vagyunk ezen, elmondanád, hogy miért vagy itt? És megtennéd, hogy végre elenegedsz?! Mégis mi szükség van erre?! - kérdezte Crocodile egyre hangosabban. Ugyanis, ami még jelen pillantban is mozdulatlanul tartotta az idősebb férfit, az nem volt más, mint Doflamingo Démongyümölcs ereje. A szőke férfi pofátlanul kihasználta erőbeli fölényét, és még láthatólag élvezte is, ugyanis amikor válaszolt a hangjában egy szemernyi megbánás sem csendült.
- Mérhetetlenül bánt a dolog, de ezt az egyet nem tehetem meg, egyetlen aligátorom. Sajnos feltétlenül szükség van arra, hogy kissé megfékezzelek, ebben a, hmmm, felfokozott érzelmi állapotban - magyarázta Mingo szenvtelenül, kiélvezve szavainak kétértelműségét.
- Lehet, hogy szégyelnem kellene, de egy kissé tartok a kampódtól... - lépegetett végig hosszú ujjaival játékosan az előbb említett, és továbbra is mozdulatlan fegyveren. Crocodile kezdte egyre jobban kiszolgáltatottnak érezni magát, és ez egyáltalán nem tetszett neki. - Csupán abban bízhatok, hogy, ha egy harmadik ember is éppen a szobában tartózkodik, amikor, fufufu~ eleresztelek, az illem megakadályoz majd abban, hogy leszedd előtte a fejem.
- Én ezek után a helyedben nem bíznék a jóhiszeműségemben. Bármi megtörténhet - fenyegette meg az idősebb férfi Mingo-t, aki erre ismét csak gúnyos kuncogással válaszolt.
- Bármi? Fufufufufu~ Ez túl komolyan hangozott ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyhassam. Máris félek! Érezd ahogy reszketek? - kérdezte Mingo ravaszul, és ismét közelebb hajolva, Crocodile köntösének gallérjába temette az arcát. Csakhogy a gallér nem volt túl szorosan összefogva, ráadásul a hirtelen mozdulatok sem tettek jót neki, így egy kissé szétnyílt, ahogy Doflamingo megpihent rajta. És ezzel ismét ott voltak, ahol a part szakad. Szabad bőr felület ért bőrhöz, és az ismerős szikrák is visszatértek, hogy feszültséggel és hővel töltsék meg a szobát körülöttük. Crocodile érezte, ahogy kirázza a hideg. Egyszer, kétszer, háromszor. Mintha csak elektromos áram cikázott volna benne a feje búbjától a lábujjáig. Keserűen emlékeztette magát ismét arra, hogy ha a szervezete által adott jeleket nem tudja letagadni legalább szóban állíthatná az ellenkezőjét annak, amit most érez. Ezt kellene tennie. Mert ez a helyes. Mindenki ezt várná el tőle, és talán tenné a helyében. Valószínűleg még Doflamingo is rég azon csodálkozik magában, hogy miért várat magára olyan sokat a szitkok zuhataga és a heves ellenkezés. Mindezek ellenére sem szólt egy szót sem. Csak állt továbbra is mozdulatlanul és szótlanul, addig nyújtva a pillanatot amíg csak lehetséges, és közben azon elmélkedett, hogy mikor is lett mazoista.
Még Doflamingo is teljesen elnémult, ráadásul Crocodile egy kis elégtétellel vette tudomásul, hogy még a köntösén keresztül is érzi, hogy a fiatalabb férfi pulzusa is jelentősen felgyorsult. Pont emiatt érte váratlanul amikor a férfi egyszer csak megszólalt. Pedig Crocodile számíthatott volna rá, hogy a nyugalom csak addig tart, amíg Mingo újra ki nem nyitja a száját.
- Mondd, csak köntös van rajtad? - Crocodile-nak ekkor lett elege mindenféle ostoba játékból. Ha volt valami, amihez a szőke férfi kivételesen jól értette, az a hangulta rombolása volt.
- Na jó, most untalak meg. Lefelé - közölte hidegen a sebhelyes férfi, fáradt tekintettel meredve a semmibe.
- De nincs kedvem! - ellenkezett Mingo csak még szorosabban fonva karjait az idősebb férfi köré. - Itt nekem pont jó.
- Nem mondom még egyszer, Doflamingo, ha nem mászol le rólam azonnal, nem csak a fejedtől, de más testrészeidtől is kénytelen leszel megválni - adta Mingo tudatára a jelenlegi tényállást sztóikusan Crocodile.
- Félelmetes! Wani-yaro, hogy te milyen kegyetlen tudsz lenni... - motyogta a szőke férfi, miközben lassan és kelletlenül, de elengedte az idősebb férfit. Bár a Démongyümölcse hatalma alatt álló Crocodile-t, csak akkor engedte újra kedve szerint mozogni, amikor lehuppant az ágyra azaz, már úgy érezte biztonságos távolság van köztük.
Crocodile ellenállva annak a késztetésnek, hogy megdörzsölje fájó csuklóit, gyorsan megigazította a köntösét, és miközben szúros tekintettel figyelte Doflamingo-t rágyújtott, hogy egy kicsit lenyugtassa az idegeit.
- Elárulnád végre, hogy mégis mi a jó francot csinálsz Te itt egy gömbostűnyi szigeten távol Dressrosa-tól, pont ott, ahol én és a legénységem is tartózkodunk? - kérdezte lassan az utolsó pár szó mindegyikét kihangsúlyozva.
- Hmmmm - gondolkodott el Doflamingo a kérdésen, miközben végigfeküdt az ágyon és átölelt egy találomra kiválasztott párnát. - Nem, ezt túl összetett. Kérdezz kettőt és könnyebbet.
Crocodile nagyot sóhajtott:
- Mikor érkeztél? Ez már csak menni fog, nem? - jegyezte meg szúrósan. A sebhelyes férfinak addigra már mindegy volt. Csak meg akarta tudni, hogy mégis miért van itt ilyen vártlanul a szőke shichibukai, bármiáron.
- Éjszaka, olyan egy óra körül. Tudod, szörnyű utam volt. Tombolt a hóvihar, jég , meg ki tudja micsoda hullott az égből, és ráadásul folyamatosan eltévedtem ezen a naaaaagy azonnal elidnultam, ahogy megkaptam az infót, hogy ide készültök. Már kicsit több ideje örvendeztethetnélek meg a társaságommal, ha minden simán megy...De végül is mindegy, a lényeg, hogy most itt vagyok - regélte Doflamingo vidáman.
- Mégis ki árulta el neked, hogy a legénységemmel erre a szigetre utazunk? - kérdezte Crocodile próbálva leplezni a haragjáta hangjában azon bizonyos beosztottja iránt.
- Jajj, hát az a nagyon kedves hölgyemény, fekete hajjal, kék szemmekkel és rejtélyes mosollyal. Azt mondta, hogy Ő a társad.
- Miss All Sunday? - tette fel az egyértelmű kérdést kissé meglepve az idősebb férfi.
- Igen, ha jól emlékszem, ezen a néven mutatkozott be... - töprengett hangosan Mingo, miközben Crocodile gondolatban megjegyezte magának, hogy kerítenie kell egy alkalmas pillanatot, hogy négyszemközt elbeszélgethessen Nico Robin-nal a bizlamasan kezelendő információkról.
- Pompás... - jegyezte meg epésen. - És szabad megtudnom miért vagy pont az Én szobámban?
- Ez igazán egyértelmű, mert itt aludtam - jelentette ki egy ezer wattos mosoly kíséretében Doflamingo.
- Mi?
- Jól hallottad, itt aludtam melletted - érkezett a teljesen magától értetődő válasz. - Ha nem tudnád, akkor elárulom, hogy a legénységed miatt a szigeten álló egyetlen szállodának nem maradt üres szobája. Így kénytelenek voltak beosztani valaki mellé. Egyébként azt is Miss All Sunday javasolta, hogy aludjak nálad. Hogy milyen aranyos az a hölgy... Bár erről már nem tudtuk kikérni a véleményedet, mert mikor megérkeztem, Te már rég aludtál, és olyan békésnek tűntél, nem akartalak felébreszteni. Szóval csak ledobtam az ágyra a kabátom és elbattyogtam fürdeni.
Crocodile-ban a tollas köpeny említésére még az ütő is megállt egy pillanatra. Csak ebben a pillantban jutott eszébe jobban szemrevételezni váratlan vendégét egészen a kellemetlen találkozásuk óta. Elvörösödve volt kénytelen tudomásul venni, hogy Doflamingo-ról hiányzik a jól ismert rózsaszín tollas kabátja. Hirtelen az éjszakai álma egészen új megvilágításba került. Merthogy nem is álom volt. A fel és le kapcsolódó lámpák fénye valószínűleg a folyosóról szűrődött be, amikor Doflamingo megérkezett. A zubogó vízcsap csakis a fürdőszobában álló tusból jöhetett. A tollas kabát meg pont annyira volt valódi, mint jelen pillantban Crocodile zavara.
- Aztán meg, amikor visszajöttem - fűzte tovább a szót Doflamingo, teljesen ártatlanul, mint akinek fel sem tűnt, hogy vendéglátója színe jó pár árnyalattal vörösebb lett - már a kabátomba takarózva aludtál a másik oldaladon. Olyan aranyos látvány volt, ha lett volna nálam képrögzítő Den-den-mushi biztos, hogy megörökítem...sajna be kell érnem az emlékkel. Úgyhogy végül, akkor sem ébresztettelek fel, hogy üdvözöljelek, úgy gondoltam reggel bőven ráér a dolog. Most meg mi a baj, csak nem fáj a fejed? - kérdezte Mingo meglepetten, látva, hogy az idősebb férfi a tenyerébe temeti az arcát. Crocodile naívan azt gondolta, hogy abból igazán nem lehet baja, ha az álmait nem korlátozza teljesen Doflamingo-mentesekre. És most kiderült, hogy mégis. Ráadásul a fiatalabb férfi ott aludta egész éjszaka egy karnyújtásnyira tőle. És ha még ez nem lenne elég, még azt is látta, hogy mennyire...Nem nem mondja, ki, azzal is csak késlelteti még egy kicsit, hogy szembe kelljen néznie a szégyenteljes ténnyel, miszerint csúnyán rajtakapták. Minél előbb véget kell vetnie ennek az egész komédiának. Mert ha nem, a végén olyan slamasztikába kerül, amiből soha nem mászik ki. Ép ésszel biztosan nem. El kell takarítania innen Mingo-t, amilyen gyorsan csak lehet, annak ellenére, hogy szíve igancsak ellenezte az ötletet. Ha nem az eszére hallgat akkor már rég Doflamingo se gúnyolodásból mosolyogna és Ő sem azért lenne szótlan, mert fél bármint is kinyögni. Pár perccel később nagy nehezen, de végétére is összeszedte magát.
- Szabad tudnom, hogy mikor utazol tovább? Egy óra múlva, vagy kettő? - kérdezte a szivarjára fordítva a figyelmet Doflamingo helyett.
- Tessék? - volt most a szőke férfin az értetlenkedés sora.
- Gondolom nem nyaralni jöttél... Csak átutazóban vagy, nem? - tudakolta Crocodile egyre kevesebb meggyőződéssel a hangjában.
- Hát, ez most nem nyert, pedig általában helyesek a megérzéseid... - vigyorgott továbbra is a fiatalabb férfi. - Valójában Miss All Sunday meghívott engem is a Baroque Works kis kiruccanására. Én meg voltam olyan kedves, és elfogadtam a meghívást! Mindazok ellenére, hogy milyen szörnyű időben voltam kénytelen utazni, és hogy egy téli sziget volt a célállomás. Úgyhogy érezd magad megtisztelve. Csak miattad utaztam ennyit, hogy három teljes napot együtt tölthessünk. Ja, és néhol olyan vastag jég borítja a tengert, hogy itt hajók nem nagyon tudnak közelekedni ilyen időben, úgyhogy még csak ne is gondolj a szökésre - ült fel izgatottan Doflamingo még mindig kezében szorongatva a párnát, és egy olyan vad és bűnös mosolyra húzta a szját, amit még éppen nem szégyellt.
Crocodile szinte még hallotta is, hogyan a láthatatlan börtön ajtaja halk kattanással bezárul mögötte. Csapdában volt, de még milyen csapdában. Pontosan olyanban, amit saját maga, a szabadaságra ment józan esze, a szíve, a saját tikára, és egy nagy, szikrázóan jókedvű rózsaszín madár szőtt köré. Bár a sebhelyes férfi legszívesebben még az önhibájából keletkező szikrákat is a hibások közé sorolta volna...
Három teljes napot kell kibírnia Doflamingo mellett úgy, hogy teljesen hűvösnek, és közömbösnek kell tettnie magát a férfi iránt, pedig legszívesebben az érzelmeire és az ösztöneire hallagtna, amik mind a szőke shichibukai felé sodorják.
by: Macskabajusz
