Prológus

Erőlködött. A steril fehérre meszelt szoba egyetlen, robosztus faszékét rángatta az ajtó felé. De az öt éves fiúcskának nagyon nehéz volt. Apró lábai megbotlottak, és székestül a földre zuhant. Beverte a térdét, de nem adta fel, nem adhatta fel. Imbolygó lábakkal felállt, és újból megragadta a bútordarabot, és megindult az ajtó felé.

Csak a ajtó melletti gombokat kellett elérnie, hisz tudta a kódot. Hamarabb megjegyezte, mint az anyja, akinek minden kézmozdulatát figyelte. Bár, hogy miért tettek belülre is nyitópanelt, nem lehetett tudni. De ez a tény a kisfiút nem is foglalkoztatta, hisz ott voltak.

Csak ment és ment előre. A szabadsága felé.

Délelőtt volt, de ő nem mehetett ki a házból. Nem értette, miért. Miért csak őt zárják be? A többi gyereket miért nem?

Egy döccenéssel az ajtó elé rakta a széket. Végre célnál volt.

Mosolygott.

A feladat első része sikerült.

Felmászott a székre, és apró ujjacskáival benyomta a megfelelő gombokat. Az ajtó engedett, majd egyet szisszenve félrecsusszant.

A gyerek egy ugrással az ajtón kívül termett.

Futott, futott és futott.

Szerencséje volt, mert gond nélkül kijutott a házból, és elindult a kapu felé.

Ismét elmosolyodott.

De hamar le is biggyedtek az apró ajkai, amikor meghallotta anyja hangját.

– Harry, azonnal gyere be! – kiáltotta a gyerek után Lily Piton.

– Nem!

– Harry!

Futó lépteket hallott, így hát ő is futott. Nem akarta, hogy utolérjék. Most az egyszer nem. Már látta a kaput, és azon túl a parkot, ahol gyerekek játszottak. Homokoztak, nevettek. Nem akart semmi mást, csak kimenni hozzájuk, hogy játszhasson, de sosem engedték. Csak „bérelt" barátai voltak, Ron és Hermione, akiket a szülei választottak ki, és a szüleiknek fizettek, hogy ne legyen egyedül, de ez nem volt jó. Saját barátokat akart. Játszani a többi gyerekkel a parkban.

Már majdnem célnál volt. Majdnem…

Aztán…

Csatt!

Egy hatalmas pofon égetett az arcán, és egy durva kéz ragadta meg.

– Idióta, kölyök! Menj vissza a szobádba! – rázta meg erőszakosan Lucius Malfoy.

– Neeeeeeeem!

Zihálva riadt föl. Csak egy álom volt. Egy régi szökési kísérletről. Szökni akart akkor is, és most is. Minden erejével. Ránézett az éjjeli szekrényén lévő órára. Még nem volt itt az idő, majd az őrségváltáskor, akkor lesz harminc perce. Addig van egy órája. Össze kellett szednie magát.

Egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Félt, hogy most sem sikerül, és örök fogságra ítéltetik. Félt a bezártságtól. Félt a magánytól.

Lassan, még az álom hatása alatt, remegő lábakkal felállt, és imbolyogva elindult a szobához tartozó fürdőszoba felé. Feloltotta a villanyt. Megengedte a hidegvizes csapot, és megmosta az arcát, majd megtámaszkodott a kagyló szélén, és megpróbált úrrá lenni remegésén.

Felemelte a fejét, és a tükörből egy sápadt, könnyes szemű, tizenhét éves fiú nézett vissza rá. Üres, magányos szemekkel. Mindig is egyedül volt, de változtatni fog ezen.

Ma sikerül leszakítania láncait, melyeket a szülei félelmei aggattak rá. Nem hagyták élni, nem hagyták embernek lenni. Csak egy védeni való tárgy volt. Csupán ennyi. Harry Perselus Piton, saját szülei és egy kopár, lelketlen ház foglya.

Hátat fordított a tükörnek, és határozott léptekkel hagyta ott a rémképet, a magányos fiúét.

Elindult az ágya felé, hogy az alatta lévő titkos rekeszből elővegye az összekészített holmikat, de az íróasztalánál megtorpant. Meglátta az odakészített papírt és tollat. Ez megakasztotta. Leült. Az édesanyjától el akart búcsúzni, méghozzá nem egy bepötyögött szöveges üzenettel, hanem egy kézzel írott levéllel.

Ez nagyon fontos volt, mert 2140-ben már szinte senki sem használt papírt semmihez, minden digitális volt. Írni is csak azért tudott, mert a szülei is tudtak, és nem akarták, hogy neki ne legyen meg ez a tudás. Ebben is különbözött egy átlaggyerektől.

Így akart hát elbúcsúzni attól az egyetlen személytől, aki egyszer megkísérelte elvinni innen, de nem ment. Mert ugyan ki járhatna túl Nagy-Britannia leghatalmasabb emberének, Perselus Pitonnak az eszén? Még a saját felesége és egyik legjobb beosztottja, Lily Piton sem.

Ezért gyűlölte az apját, aki annyira meg akarta védeni, hogy nem hagyta élni. Félt egy nyamvadt embertől, aki a világ ura akart lenni. És a félelme addig hajtotta, hogy rendőrállammá tette az egész közösséget, és béklyóban tartotta a saját fiát. Mert nem védelem volt ez, hanem egyenesen börtön. Ebből akart kitörni.

Ujjai hosszú percekig görcsösen szorították a tollat. Végül sikerült lenyugtatnia magát, és a szorítás is engedett. A papír fölé hajolt, és írni kezdett:

Kedves, anyu!

Sokat gondolkoztam, hogy mit írhatnék. De igazából, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm. Mindent köszönök. Sajnálom, hogy nem tudlak magammal vinni. Legszívesebben megtenném, de nem lehet.

Mennem kell, mert nem bírom itt tovább! Nem akarok örökre bezárva élni! Mert valószínűleg életem végéig bezárva élhetnék, mert apa soha sem lesz képes legyőzni Denemet! Soha!

Ne aggódj miattam! Mindent elterveztem.

Szeretlek:

Harry

Annyira elragadta írás közben a heves indulat, hogy a végére zihált. Kellett pár perc, mire lenyugodott. Az órára tévedt a tekintete. Hamarosan indulnia kellett.

Előszedte a cuccait az ágy alól, és akcióba lépett. Holokészülékén elindította a zavaró programot, majd rákapcsolódott a ház figyelőrendszerére, és mindenhol alaposan körülnézett. Most indult meg a váltás - mennie kellett. Felkapta a hátizsákját, és az ajtó melletti panelen beütötte a nyitókódot. Kinn, a fal mellett megállt, megnyomott pár gombot a készülékén, ami aktiválta az egyik elterelést. A ház másik szárnyában megszólalt a riasztó.

Nekiindult. A folyosó teljesen kihalt volt, a katonák bakancsos zaja messziről visszhangzott. Szapora léptei futásba váltottak. Átrohant az egész parkon, meg sem állva a kovácsoltvas kapuig. Ott aktiválta a második csapdát, majd egy chipkártyát csúsztatott az ajtó nyitószerkezetébe, és nekilátott a feltörésének. Sebesen siklottak az ujjai a panelen, ahogy dolgozott. Jó tíz perc múlva a kapu engedett.

Tétován lépett ki rajta. Egy pillanatra visszanézett gyermekkora börtönére, majd sarkon fordult.

Futásnak eredt. Átrohant a közeli parkba, ahol egy pillanatra megtorpant. Meglátta a játszóteret, ahová mindig szeretett volna eljutni. De most már többet akart, tovább kellett mennie. Búcsúzóul végigsimított az egyik fajátékon, majd ismét nekiiramodott.

Csak szaladt és szaladt, egészen át a liget fái közt, amíg el nem érte az utat. Ott egy autó várta.

– Te Ron ismerőse vagy, igaz? – szólt ki a volán mögül Kingsley Shacklebolt.

Harry tétován bólintott.

– Na, pattanj be hátra, és bújj a ponyva mögé! Londonig nem szeretnék semmilyen balhét!

– Igen, uram!

– Szólíts Kingsleynek, kölyök! Téged hogy hívnak?

– Harry.

A sofőr csak hümmögött, Harry pedig engedelmeskedett. A motor felbőgött, és végre elindultak egy új élet kezdete felé.