Keserű valóság
Prológus
Valahol egy messzi-messzi falucskában élt egyszer egy… Kezdődhetne így is, mint egy mese a történet, de amit leírni készülök, híján van a „boldogan éltek, míg meg nem"- eknek. Ha szépségre vagy tökéletes boldogságra vágysz, akkor már most abbahagyhatod az olvasást. Ez az életem története, így ne várj semmi jót vagy varázslatost. Figyelmeztettelek! Bár a Sors útjai kifürkészhetetlenek, de én sosem éreztem úgy, hogy a Sors kegyeltje lennék. Ez már régóta bizonyított tény. Hiszen minden egy csendes novemberi éjjel kezdődött...
Az éjszaka csöndjét csak néha zavarta meg egy-egy elhaladó autó, ami gyorsan elszáguldott az ablak előtt, majd nemsokára elhalt a hangja is. A Hold kedvtelve kukucskált be a csukott ablakon, sugaraival végig cirógatva az asztalon álló virágok szirmait. Hiába a nyugodt éjjel, a szoba lakója nem tudott elaludni. Álmatlanul forgolódott az ágyában, egyre azt várva, hogy elmúljon az a szorongató érzés a szívében. Először nem is tudta, hogy mi ez a furcsa súly, ami ránehezedik, majd felismerte, hogy fél. De ez nem az a fajta félelem volt, ami elmúlik, ha magához szorít valamit, még az sem segített volna, ha felkapcsolja a villanyt. Nem. Ez a félelem rosszabb volt minden eddigi érzésnél, mert tudta, hogy van oka rá, és ez a tudás szinte égette belülről. Érezte, hogy valami történni fog, valami, ami látatlanul is iszonyattal töltötte el. Próbálta lenyelni a torokszorító érzést. Bevackolta magát a takarója alá, magához szorította a plüss farkasát és igyekezett elaludni. Persze nem sikerült, mert az agya örült sebességgel pörgött. Tikk-takk. A vekker továbbra is nyugodt ütemben járt az éjjeliszekrényen, ahogy szokott.
– Minden olyan, mint mindig. Akkor meg mi zavar? – kérdezte magától, miközben szorosabban ölelte a plüssállatot. – Briannek igaza van. Túl sok hülyeséget olvasok mostanában, biztos ezért gondolok mindig rosszra.
Lehunyta zöldesbarna szemeit, és valami nyugodt helyre koncentrált, hátha az megnyugtatja. Talán egy óra is eltelt, talán csak percek, de az ábránd nem segített. Sóhajtva a hátára fordult, és magára húzta nagymamája takaróját. Hirtelen pukkanások zavarták meg, és ijedten felpillantott. A holdfény megcsillant az egyik alak porcelán maszkján, mire a lány szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Halálfalók! – futott át az agyán, majd a takarót elérte a halálos zöld sugár.
Auu! Mi a franc van velem? Rohadtul fáj mindenem! Fel kéne ébrednem, mert ez az álom nem túl kellemes…
– Az áldozat Anne Stevens, 17 éves mugli lány. Avada Kedavra – darálta egy monoton női hang. – A külsérelmi nyomokból ítélve többször is megerőszakolták. – A penna szorgalmasan továbbírt, míg az auror tüzetesebben megvizsgálta a testet. – De csak miután megölték – csuklott el egy pillanatra a hangja.
Anne Stevens? De hát az én vagyok! Hahó nem haltam meg! Vagyis nem tudom… Ki kéne nyitnom a szemem…
– Kingsley! – kiáltotta az előbbi monoton hang. – Jöjjön gyorsan!
Futó léptek, még egy égető szempár. Mégis mi folyik itt? Ideje megnéznem. Csak ne menne olyan nehezen…
A lány lassan felnyitotta a szemeit, és szembetalálta magát két döbbent arccal. Anne a taláros alakok láttán teljesen megdermedt, nem bírt egy hangot sem kiadni, sem elfordítani rettegő tekintetét.
Végül az idősebb auror mozdult, rádobta a takarót a fekvő lányra, aki erre összerezzent és lepillantott. Ekkor vette észre, hogy alul nem takarja más csak a rengeteg rászáradt vér. Arckifejezése elárulta, hogy lassan kezdi felfogni a vele történteket, majd kibuggyant az első könnycsepp, amit sok másik követett.
– Miss. Stevens – szólalt meg a férfi egy idő után –, Kingsley Shacklebolt vagyok, ő itt pedig a társam Nymphadora…
– Tonks – fejezte be színtelen hangon Anne az auror helyett.
A felnőttek meglepődve néztek rá, de a lány újra megszólalt.
– Hol van anya és Brian? Maguk mit keresnek itt? Ugye csak álmodom?
A férfi erre tapintatosan arrébb vonult, és elővett egy oda-vissza tükröt, míg Tonks közelebb lépett az ágyhoz, és leült elé.
– Anne – kezdte, de látva a lány védekező reakcióit, inkább nem fogta meg a kezét –, sajnálom de ők meghaltak.
– Varázslók voltak, igaz? – kérdezte sírástól elcsukló hangon.
– Minden jel arra mutat.
A lány némán zokogott, így hallani lehetett Kingsley hangját is.
–… Igen, ő az és életben van.
– Máris ott vagyok – válaszolt egy idős hang, majd az auror elrakta a tükröt, és visszafordult a lányhoz.
Anne egy pukkanást hallva a sarokig hátrált, szorosan magához szorította a plüss farkasát, és próbált láthatatlanná válni, de a félelme alaptalannak bizonyult.
– Dumbledore? – kérdezte bizonytalanul a lány, ahogy jobban megnézte az újonnan érkezőt.
A professzor bólintott, majd rögtön a tárgyra tért.
– Miss. Stevens, nem maradhat itt. – Mikor a lány nem reagált folytatta. – Magunkkal visszük egy biztonságos helyre.
Semmi válasz nem érkezett, mire az öreg előhúzott két fiolát a zsebéből.
– Ez egy fájdalomcsillapító, ez pedig egy enyhe altató. Idd meg őket! – nyújtotta a lány felé az üvegcséket.
Anne-nek talán egy pillanatra megfordult a fejében, hogy meg akarják mérgezni, de aztán egy „nekem már mindegy" mozdulattal kiitta a fiolákat.
Még érezte, hogy a takarójába csavarják és felemelik. Hallott valami motoszkálást is, ahogy a tárgyak a túrazsákjába repülnek, és hogy Dumbledore utasításokat osztogat.
– Anne eltűnt, a többit tudják…
Majd belesüppedt a fájdalommentes feketeségbe.