Tudjátok, én nem akartam, hogy ez legyen a végén.
Az elejét sem akartam. Az egészet nem akartam. Ha akartam volna… jó kérdés, hogy akkor mi lenne. Valószínűleg sosem történik, ami történt. De nem… arra esély sem volt. Mert ti így találtátok ki, ugye? Persze, hogy így találtátok ki. Utólag annyira nem is meglepő.
Tudjátok, én nem akartam, hogy ez legyen a végén.
Az ember úgyis összekaparja végül, ami maradt belőle, gondoltátok. Hogy majd én erős leszek. Hogy majd én kibírom. Ahhoz elég voltam, hogy idáig jussak. Örültök?
Tudjátok, én nem akartam, hogy ez legyen a végén.
Minden összetört ember néhány év múlva elgondolkozik… Mikor már majdnem ismét egész… Ha végül én voltam, aki megcsinálta, ha végül én voltam, aki így összehozta a végét, akkor mi történt pontosan? Hogy lehetséges, hogy nem léptem vissza időben? Hogy lehetséges, hogy nem jöttem rá, milyen banális átverés volt az egész… És akkor rájön, hogy néhány darabot abból, aki azelőtt volt, sosem szed össze. De eljátszhatja, hogy meggyógyult, éppen úgy, ahogy gyerekként háborút játszunk.
Tudjátok, én nem akartam, hogy ez legyen a végén.
De mi volt a vég, és mi volt a kezdet? Hol kellett volna megállni, hogy ne ide fusson az egész? Megállítható-e az áradás, vagy csak elakasztható, és a végén úgyis mindent elpusztít? Születik-e ember csak egy céllal? És mit érez a fegyver, mikor elsül? Mert én hiszem, hogy sajnálja azt, akire ráfogták.
Tudjátok, én nem akartam, hogy ez legyen a végén.
Összekapartam, ami maradt belőlem. Hibáztam… sosem értettem, hogy éppen ki ver át legjobban. Fegyver voltam, aki elsült… de tönkrement a lövésben. Folyó voltam, aki áttört minden gátat, és elöntötte a várost. Teljesültek a célok, dolgoztunk, és fizettünk. A világegyetem nem szereti a döntetleneket. Valamilyen áron meg kell nyerni minden játékot.
Tudom. Ti azt akartátok, hogy ez legyen a végén.
Game Over.