- Omoc, minden rendben? – kérdezte halkan. A másik férfi felkapta a fejét, és gyorsan körülnézett, de csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy a paraván gondosan eltakarja őket a többiek elől. Narim azonban értett a pillantásból, elhúzta a kezét, és leült a másik mellé az asztalhoz.
- Jól vagy? – próbálkozott újra, mire Omoc egy sóhajjal megrázta a fejét.
- Nem igazán – ismerte be. Narim hálás volt ezért az őszinteségért, jól tudta, hogy Omoc kevés emberben bízik meg annyira, hogy nyíltan felvállalja az érzéseit. Örült, hogy ezek közé tartozhat, sőt, ő lehet az egyetlen, aki előtt Omoc igazán meg tud nyílni.
- Segíthetek valahogy?
- Nem, Narim, most nem tudsz – rázta meg a fejét az idősebb férfi. – Tudom, hogy szeretnél… de most magam sem tudom, mit kellene tennünk.
- Nem adhatod fel! – győzködte Narim Omocot.
- Ugyan miért nem? – fordult Omoc égszínkék szeme a másik felé.
- Mert eddig is voltunk nehéz helyzetekben… ennél sokkal nehezebben is… és te mindig tudtad a megoldást! Most is meg fogod találni! – bíztatta Narim, és gyengéden a másik kezére tette a kezét.
Omoc egy pillanatra a kezükre sandított, de aztán megrázta a fejét.
- Tudom, hogy hiszel bennem, Narim, de most tehetetlen vagyok. Valóban sok nehéz helyzetet megoldottunk már… és a legnehezebbet is… megmentettük a népünket… De eddig mindig olyan tisztán láttam az utat, amire lépnünk kell… bármilyen nehéz volt is a helyzet, tudtam, mit kell tennünk… most azonban nem látok mást, csak homályt és ködöt mindenfelé. És a homály minden irányban csak veszélyeket rejt. Nekünk, és másoknak is. Bármerre indulnánk is el…
- Akkor talán… várnunk kell. Lehet, hogy ez a megoldás.
- Mégis mire?
- Talán az igazi megoldás még nem bukkant fel… csak várnunk kell türelemmel.
- A te töretlen optimizmusod – tűnt fel egy alig látható félmosoly Omoc arcán.
- Talán mindkettőnk helyett optimistának kell lennem – szorította meg Omoc kezét Narim.
- Vagy talán valami különleges okod van az optimizmusra – sütötte le a szemét Omoc, és végül elhúzta a kezét.
- Miről beszélsz? – nézett rá meglepetten Narim.
- Tetszik neked ez a világ.
- Ez? – nézett körül Narim a sivár betonhelyiségben, ami ki tudja hány méterrel a föld alatt rideg volt és sötét. Omoc azonban nem reagált erre, csak felnézett rá, és mint mindig Narim úgy érezte, a férfi a veséjébe lát. – Miből jöttél rá? – hajtotta le a fejét bűntudatosan.
- Sosem tudtál hazudni nekem – mondta szomorúan Omoc. – Másnak sem nagyon, de nekem egyáltalán. Mindig bántott, ha nem mondtad meg az igazat, és ez ott van a szemedben. Szóval? Milyen a felszín?
- Gyönyörű szép – sóhajtott elmerengve Narim. – Az egész bolygó tele van állatokkal.
- Ki tudja, még meddig… - csóválta meg a fejét rezignáltan Omoc.
- Omoc… meg kell próbálnunk bízni bennük! Adnunk kellene nekik egy esélyt!
- Esélyt? Mégis mire? Hogy ők is tűztengerbe borítsák az egész világukat? Hogy megsemmisíthessék mindazt a szépet, amit odakint láttál? Ezt te sem akarhatod!
- Tudod, hogy nem. De… kitalálnak valamit, hogy elmehessünk.
- Persze – sóhajtott minden meggyőződés nélkül Omoc.
- Nem szabad így hozzáállnod! – győzködte tovább Narim.
- Narim, te is tudod, hogy milyen messze vagyunk a Tollanától… Ismered a becsléseimet. Bár pontos számokat nem tudok, de végtelen távol vagyunk a célunktól. Ezek képtelenek minket eljuttatni odáig. Még a bolygójuk holdjáig is alig képesek eljutni, nem elhagyni ezt a naprendszert.
- Tudom. De ott a csillagkapu – reménykedett Omoc.
- És mire megyünk vele? A Tollanán nincs kapu, te is tudod.
- Talán találhatunk egy olyan bolygót, ahol segíthetnek.
- Nem hinném, hogy felfedeztek olyan bolygót, aminek a fejlettsége elegendő lenne a mi számunkra.
- Akkor? Mit teszünk? Itt maradunk?
- Talán nem is bánnád annyira – kapta fel a fejét Omoc, mire Narim gyorsan lesütötte a szemét.
- Omoc… én sosem mondtam ilyet…
- Ismerlek, Narim – sóhajtott Omoc. – Nem kellenek kimondott szavak ahhoz, hogy tudjam, mit gondolsz.
Narim lehajtotta a fejét, és csak reménykedett magában, hogy Omoc mégsem ismeri minden gondolatát. Saját maga is végtelenül össze volt zavarodva, de a gondolat, hogy Omoc tudja, mi zajlik le benne, még ijesztőbb volt. Ezzel valami olyannak az elvesztését kockáztatná, ami az elmúlt tíz évben az élete alapját képezte.
- Ideje nyugovóra térnünk – vett végül egy nagy levegőt Omoc. – Talán holnapra felsejlik előttünk az út.
- Rendben – adta meg magát a másik. – Omoc… - fogta meg újra a férfi kezét.
- Narim, pillanatnyilag nem tehetünk semmit.
- Tudom – sóhajtott Narim. – De érted is aggódom.
- Tudom – szorította meg Narim kezét Omoc. – Jól vagyok – biztosította a másikat, de Narim tudta, hogy a férfi ez alkalommal hozzá sem őszinte. Ez jobban aggasztotta, mint a kérdés, hogy hazajutnak-e, és hogyan.
- Biztos?
- Igen – próbálta megnyugtatni Omoc Narimot, de nem járt túl sok sikerrel. Látta, ahogy a fiatalabb férfi is körülnéz, ahogy korábban ő tette, majd halványan elmosolyodott, mikor látta Narim szemében a következtetést, hogy nem láthatja őket senki. Végül mégis megcsóválta a fejét.
- Narim…
- Ha végül itt ragadunk, már úgysem számít, nem? – sandított rá Narim, és adott egy gyors puszit a szájára.
- Te romantikus bolond – tűnt fel egy újabb halvány mosoly Omoc arcán. – Azért még nem adtam fel a reményt.
- Ezt akartam hallani – mosolyodott el Narim, majd még megszorította a másik kezét, és elsétált.
Omoc szomorú szívvel nézett utána, és ez alkalommal őt sem csak a hazajutásuk gondjai aggasztották. Tudta, érezte, van esély arra, hogy elveszítse a férfit, aki oly sokat jelentett neki az elmúlt tíz évben. Érezte benne a változást, érezte, hogy Narimot nem csak a Föld gyönyörű felszíne ejtette rabul, hanem valami más is. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ha így van, nem tehet ellene semmit. Az elmúlt tíz évben próbált megadni mindent a másiknak, amit csak tudott, mégis tisztában volt azzal, hogy a bujkálásuk, az állandó titkolózás, a lopva együtt töltött esték némi keserű felhangot adnak a kapcsolatuknak. Sosem beszéltek róla, de Omoc mégis tisztában volt vele, hogy mindketten érzik ezt. Mindketten arra vágytak, hogy egyszer végre felszabadultan, szabadon szerethessék egymást, de tisztában voltak azzal, hogy Omoc pozíciója, a küldetéstudata, és a tollanok konvencionális gondolkodása ezt nem teszi lehetővé.
Nem sokkal később a paraván másik oldaláról meghallotta Carter százados hangját. Mindenki más ártalmatlan beszélgetésnek tartotta volna, ami közte és Narim közt kezdődött, de Omoc kihallott belőle valami mást is. A bensőséges hangnemet, az odafigyelést a másikra, a gondoskodást, kedvességet. Egy ideig csak a féltékenység gyötörte a férfit, de ahogy a másik kettő tudományos területre kalandozott, úgy érezte, ideje közbelépni.
Ahogy felbukkant mellettük, észrevehetően fagyott meg a levegő, és Narim bűntudatosan lesütötte a szemét. A nő is észrevehetett valamit a köztük lévő feszültségből, mert gyorsan elköszönt, és lelépett.
- Nem mondtam neki semmit – sandított Narim Omocra, de az csak egy átható pillantással válaszolt, és magára hagyta Narimot.
Narim nehéz szívvel nézett utána. Tisztában volt vele, hogy Omocot nem az, vagy legalábbis nem csak az bántja, hogy kis híján kikotyogott valamit Samanthának, amit nem kellett volna, sokkal inkább az, ami előtte zajlott köztük. Csak cirógatta a macskát, amit még mindig a karjában tartott, és sóhajtva letelepedett az ágya szélére. Aggódott Omoc miatt, de a gondolataiba lassan visszaszivárgott a nő képe, a kedvessége, a mosolya. Annak a néhány percnek az emléke, amit kettesben töltöttek a felszínen. A nő csilingelő nevetése, miközben ő rácsodálkozott a repülő állatra. A szerényen lesütött szeme, mikor megállapította, hogy nem csak gyönyörű, hanem még kitűnő tudós is.
Félig elfeküdt az ágyán, letette maga mellé Schrödingert, és a kezébe vett egyet a Samanthától kapott könyvek közül, és belelapozott. Nem volt elég türelme, hogy olvasson is, bár a berendezései minden gond nélkül azonnal fordították volna neki az írást, de ő egyelőre megelégedett azzal, hogy a gyönyörű képeket nézegesse, miközben a macska jólesően dorombolt mellette.
Omoc eközben a kis elkerített kuckójában elmerült a saját gondolataiba. Nem tudta, mit hoz a számára a következő nap, de minden félelme és fájdalma ellenére próbált felülemelkedni a saját önző érzésein, és úgy nézni a dolgokat, hogy Narimnak jó legyen. Nem volt könnyű. Minden viszontagsága ellenére a kapcsolatuk volt számára a menedék, ami megnyugvást hozott a hosszú, küzdelmes napok végén.
Olyannyira szüksége volt rá, mint az éltető levegőre. Így volt ez a kezdetek óta. A munkája nem volt könnyű, sokszor kellett szembe mennie a kúriával, hogy megőrizhesse mindazt az értéket, ami a tollan lét lényegét jelentette, s ebbe belefáradva sokszor csak Narim karjaiban találta meg a békét, amiből új erőt meríthetett. Persze sokszor gyötörte a bűntudat is, hogy nem lenne szabad ezt tennie a férfival. Hisz olyan sok mindentől fosztja meg, olyan sok mindent nem tud megadni neki. De mégis, amikor meglátta, amikor csak a közelében volt, csak arra tudott gondolni, hogy szüksége van rá, és hogy nélküle nem boldogulna a mindennapos küzdelemben.
És most épp ez a veszély fenyegette, hogy elveszíti a szerelmét. Megértette, hogy Narimot csábítja a lehetőség. A lehetőség, hogy egy gyönyörű nővel igazi családja legyen, hogy ne kelljen többé bujkálnia, hazudoznia senkinek. Omoc tudta, mindez milyen terhet jelent, éppen ezért megfogadta, hogy nem befolyásolja Narimot a döntésében. Nem volt könnyű, de tudta, hogy így tisztességes.
Végül lassan elfeküdt a kényelmetlen, hideg ágyon, és próbálta visszakényszeríteni az agyát a súlyosabb problémájukra. Tudta, hogy hét emberének sorsa, hogy valahogy sértetlenül hazavigye őket, sokkal fontosabb, mint az, hogy az ő élete esetleg mindezek után milyen fordulatokat vesz. Sokáig töprengett még azon, mit tehetne, de semmi használható ötlet nem jutott eszébe, így késő éjszaka végül nagy nehezen álomba merült.
~~ o ~~
- Ki kell jutnunk innen! – lépett elő másnap késő délután Omoc, és szigorúan végignézett az emberein.
- Miért? – kapta fel a fejét Narim.
- Mert szeretném pontosan tudni, hogy hol vagyunk. Enélkül nincs értelme bármiféle terven törni a fejünket.
- Attól, hogy ismerjük a pontos távolságot, nem sokkal leszünk előbbre.
- Narim! – nézett rá szigorúan Omoc, mire a férfi fejet hajtott. – Menjünk!
A többiek kérdés nélkül engedelmeskedtek, aktiválva a karjukon lévő fáziseltolódást előidéző berendezést átsétáltak a falon. Narim azonban hátra maradt Omoccal.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
- Nem rosszabb annál, mint ölbe tett kézzel várni a csodát – pillantott rá Omoc, majd követte a többieket. Narim még vett egy mély levegőt, aztán ő is utánuk ment.
Néhány perc elegendő volt a számukra, hogy elhagyják a bázist, és kijussanak a szabadba. Tudták, jó időbe belekerül majd, míg felfedezik az eltűnésüket, így kényelmes tempóban indultak fel a hegyre.
Közben nem igazán beszélgettek, alaposan szemügyre vették a környezetüket. Omocnak be kellett látnia, hogy Narim nem túlzott, a környezet tényleg szép, az erdő, ami körülvette őket még az ő tetszését is megnyerte. Az apró neszek a fák közül azt mutatták, hogy Narimnak igaza van, mindenfelé apró állatok veszik körül őket. Furcsa, szokatlan érzés volt ez a számára, hisz a Tollanon nem voltak már állatok nagyon hosszú ideje, de azért úgy érezte, meg tudná szokni. Ennek ellenére az előttük álló feladatra koncentrált, ahogy felértek a hegytetőre, előszedték a műszereiket, és nekiláttak a számításoknak.
Végül kénytelenek voltak belátni, hogy Omoc becslése nem túlzott, tényleg elképzelhetetlenül messze vannak otthonról, és hogyha valami isteni csoda folytán nem jutnak űrhajóhoz, esélyük sem lesz hazatértni.
- És most? – nézett végül Narim Omocra.
- Várunk.
- Mégis mire? – kérdezte Narim, de Omoc nem válaszolt egy kis ideig, csak fülelt a távolba. Az erdő fái közül kutyaugatás hallatszott, ami egyre közelebb ért.
- Azt hiszem, erre – sóhajtott Omoc, és csak csüggedten megrázta a fejét, ahogy a tucatnyi fegyveres körbevette őket.
~~ o ~~
- Mire volt ez jó? – lépett oda Narim Omochoz jó két órával később. A katonák visszakísérték őket a bázisra, O'Neill hepciáskodott velük egy keveset, de aztán magukra hagyták őket újra. A csapat nagy része letelepedett egy asztal köré, és csüggedten beszélgettek, Narim azonban Omoc után ment, aki messzebb vonult tőlük. Valahogy nem értette a történteket, nem vallott Omocra, hogy meggondolatlanul cselekedjen, vagy ok nélkül provokáljon erőszakos fellépésre bárkit is.
- Tudni akartam, hol vagyunk – nézett fel Omoc, aki az ágya szélén ült, és a tenyerébe temette az arcát.
- Nem ez volt a fő célod – sétált közelebb hozzá Narim.
- Csak azt akartam, hogy lásd…
- Mit? – kérdezte végül megenyhülve Narim, és leült Omoc mellé.
- Hogy ők nem olyanok, amilyennek hiszed őket.
- Omoc… tudom, hogy a földiek nem olyan fejlettek, mint mi. Tudom, hogy a gondolkodásuk még elmarad a miénktől. De ettől még nem rossz emberek. Sokukban megvan a lehetőség, hogy lássák az igazán fontos dolgokat. Sokan képesek már rá, hogy felismerjék a helyes utat.
- Igen, ezért rontottak ránk fegyverrel.
- Azért tették, mert félnek – győzködte Narim a másikat. - A szökésünk fenyegetőnek tűnhetett. Számukra az, hogy… egyszerűen átsétáltunk a falon… rémisztő lehet. Valami olyan, ami ellentmond az általuk ismert fizika minden törvényének. Fenyegetőnek érezhetik, és egyszerűen csak megpróbálnak védekezni, ahogy tudnak.
- Bárcsak igazad lenne – csóválta meg a fejét Omoc.
- Én azt hiszem, igazam van.
- Biztos vagy benne, hogy képes vagy racionálisan szemlélni őket? – fürkészte Omoc kék szeme a másikat.
- Omoc… én… - kezdett volna mentegetőzni Narim.
- Nem számít, Narim – rázta meg a fejét az idősebb férfi, és csüggedten sóhajtott.
- De igen, számít!
- Amennyiben?
- Rájuk vagyunk utalva.
- Épp ez az, ami aggaszt – biztosította Omoc.
- Segíteni akarnak, hidd el! Lehet, hogy nem mindannyian, de vannak, akikre számíthatunk.
- Nem tehetnek semmit, Narim. Pont azoknak van legjobban megkötve a kezük, akik segítenének. Ha bármit tennének, a saját népükkel találnák szembe magukat.
- Legalább fontoljuk meg, ha ajánlanak valamit.
- Narim, a bolygók, amiket ajánlanak, még náluk is fejletlenebbek! Mit kezdenénk egy olyan világban? Nem beszélve arról, hogy őket még nagyobb veszélybe sodornánk, ha megszereznének tőlünk valami technológiát!
- Talán van olyan világ, ami közelebb áll hozzánk fejlettségben.
- Ez az egyetlen reményem – sóhajtott Omoc. – De az esély rá oly kevés. Mindegy. Ma már nem tehetünk semmit. Talán majd holnap.
- Talán – bólintott rá Narim. - Minden rendbe jön, hidd el!
- Nem tudom, lehet-e még valaha minden rendben – csóválta meg a fejét a férfi.
- Ne mondd ezt, kérlek!
- Holnap talán többet látunk – vett egy nagy levegőt Omoc is. – Most… térjünk nyugovóra.
- Rendben – bólintott rá Narim, de a másik látta, hogy a lelkében milyen viharok dúlnak.
- Pihenj, Narim! Tudom, hogy… van mit… átgondolnod… de hidd el, fáradtan még nehezebb mérlegelni és… döntést hozni.
- Omoc, én…
- Ne! – szakította félbe az idősebb férfi. – Nem nekem kell érvelned… csupán önmagadnak. És most menj, és pihenj!
- Megyek – hajtott fejet Narim, és ezúttal tényleg magára hagyta a másikat. Abban ugyan nem volt biztos, hogy tud majd pihenni, abban pedig még kevésbé, hogy tud racionálisan gondolkodni, és bármiféle döntést hozni.