Nem volt könnyű megtalálnom őt azon a délutánon. Minden lehetőséget és minden kapcsolatomat be kellett vetnem, ami csak létezett. Először a figyelőknél próbálkoztam, de ott csak annyit tudtam meg, hogy meghatározatlan időre szabadságot vett ki, és eltűnt a színről. Aggodalommal töltött el ez a tény, hisz gyanítottam, milyen lelkiállapotban lehet. Richie miatt… és MacLoad miatt is. Hisz Richie-t fiaként szerette, mióta csak bekerült a társaságba, Mac pedig még ennél is többet jelentett neki. A testvére volt, igaz barátja, és a szeméből néha azt olvastam ki, hogy talán még ennél is többet érez. A szívem összeszorult erre a gondolatra, két ok miatt is. Egyrészt biztosan tudom, hogy Mac sosem nézett rá úgy, mint férfira, és ezt Joe is tudta, ami csak fájdalmat okoz neki. Másrészt pedig, bármit megadtam volna azért, ha irántam érezne így, és bár tudom, butaság volt, de mardosott a féltékenység, hogy MacLeod könnyűszerrel megkaphatná azt, amiről akkor úgy éreztem, sosem lehet az enyém.

De akkor, azon a délutánon, mikor ott álltam, alig tíz méterrel Joe mögött, azon a huzatos sziklaszirten, nem ezek a gondolatok voltak a legfontosabbak. Egy nagyobb darab sziklának támaszkodva vártam, és figyeltem őt. Lehajtott fejjel állt, a botjára támaszkodva, beesett vállakkal, magába roskadtan. Nem csodálkoztam az állapotán. Két barátot is elvesztett, talán mind a kettőt örökre. Nem tudom, melyik fájt neki jobban. Egy fiú értelmetlen, váratlan, megmagyarázhatatlan halála, vagy a csalódás egy öröknek és megbízhatónak hitt barátban. Gyanítom, mindkettő ugyanúgy fájt. Ez a fájdalom hozta erre a kies, vad vidékre. A lelkének szüksége volt a végtelen térre, a csendre, ahol csak az óceán hullámainak bömbölése hallatszik a mélyből. Igen, a természet zabolázatlan vadsága ugyanúgy tombolt odalent, ahogy az érzések a lelkében.

Félnem kellett volna attól, hogy egy meggondolatlan döntés következtében egy laza mozdulattal leveti magát a mélybe, de csupán egy pillanatig fordult meg a fejemben a gondolat. Joe ennél sokkal keményebb dolgokat is túlélt már. Vietnámot… aztán húsz évet a figyelők között… Az élete sosem volt könnyű. Minden nap, minden perc kemény erőkifejtést követelt tőle. Erős… talán saját maga sem tudja, mennyire. Időnként még én sem értettem honnan, miből merít ennyi erőt, ennyi élni akarást. Mindig csodáltam őt ezért, amióta csak megismertem. Immár tíz éve.

Tíz éve, hogy kezdő figyelőként először találkoztam vele. Sokat tanultam tőle, és jólesett az a bizalom, amivel azonnal a barátságába fogadott. Időnként komoly bűntudatom volt, amiért hazudnom kellett neki.

Később a sors hosszabb-rövidebb időszakokra távolabb sodort minket egymástól, hisz figyelőként újabb és újabb feladatokat kaptunk a világ különböző részein, de még ilyenkor is gondoltam rá. Időnként felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy van, hogy halljam a hangját, és tudtam, hogy ő is örül, hogy hall felőlem.

Aztán felbukkant az életében egy új feladat, MacLeod képében, és sok minden megváltozott. Főleg azután, hogy Mac engem is megtalált. Sokszor áldottam, és sokszor átkoztam már azt a napot azóta, hogy Mac felbukkant az otthonomban. Barátokat találtam, hosszú idő után először én is képes voltam bízni valakiben, és ez őrjítően kettős érzés. Kimondhatatlanul jó tartozni valahova, az, hogy bármilyen rossz a helyzet, vannak olyan emberek, akikre számíthatok, viszont kimondhatatlanul fájdalmas életed minden percében rettegni a veszteségtől, ami előbb vagy utóbb elháríthatatlanul be fog következni. Ez volt az ok, amiért világéletemben próbáltam magam távol tartani mindenki mástól, de rendszerint csúfos kudarcot vallottam. Az érzés, hogy szeress valakit, és hogy szeressenek… túl csábító ahhoz, hogy ellent tudj neki állni. Még akkor is, ha már az első pillanatban tudod, hogy a vége tengernyi fájdalom.

Talán ez a sorsom… évszázadok óta beletörődtem már. Csendben tűrök, ahogy akkor is tűrtem, mikor láttam Joe szemében a ragyogást, ahogy Macre nézett. És tűrtem akkor is, mikor messziről, csendben próbáltam segíteni neki túljutni a felismerésen, mikor rájött, hogy Mac teljesen másképp szereti őt, mint ahogy szeretné. Lassan elcsitult benne ez az érzés, és jó barátok, testvérek lettek Duncannel, egészen addig, míg két nappal ez előtt meg nem hallotta, mi történt.

Menekült. A történtek elől, az érzései elől, önmaga elől. Eleve kudarcra ítélt kísérlet valamennyi. A sorsunk elől megpróbálhatunk elfutni, de előbb-utóbb utólér, és akkor maga alá temet bennünket. Ettől szerettem volna őt megóvni, hisz így is éppen elég volt neki, ami történt.

Csak néztem őt, és tudtam, a lelke teljesen máshol jár. Nem akartam megzavarni, úgy döntöttem, türelmesen megvárom, míg visszatér a jelenbe, és csak utána megyek oda hozzá. Tisztában voltam vele, hogy ez normál esetben akár órákig is eltarthatna, de az ő esetében, ha még vissza akar sétálni a kocsijához, legfeljebb egy órát maradhat.

Meg-megrázkódó vállán láttam, hogy sír, és majd megszakadt érte a szívem, de tisztában voltam vele, hogy hiába rohannék oda hozzá, hogy vigasztaljam, nem fogadná el. Ebben a pillanatban nem lennék több a számára, csak egy halhatatlan a sok közül. Egy azok közül, akik ezt a fájdalmat okozták neki. Elküldene a fenébe, és igaza is lenne. Türelmesnek kellett lennem.

Ahogy azt sejtettem, Joe egy óra múlva elfáradt, és felnézett. Nagyot sóhajtott, ahogy végignézett a tájon, majd lassan megfordult, hogy visszainduljon. Az arcán átfutó döbbenet, mikor észrevett, leírhatatlan volt. A következő pillanatban pedig már láttam a féktelen dühöt megvillanni a szemében.

- Mit keresel itt? – kérdezte mérgesen.

- Aggódtam érted – válaszoltam halkan, de meg sem mertem moccanni, nehogy még azt is fenyegetésnek érezze.

- Nincs szükségem rá! – vágta hozzám. – Hagyjatok békén! Tűnjetek el az életemből!

- Joe, hallgass meg, kérlek!

- Nem! Nem érdekelnek a kifogásaitok, az idióta játékotok… nem akarok tudni semmiről! Tűnj el! – bökött felém a botjával, de mivel egy órája ácsorgott már, a lába nem bírta tovább a terhelést, és megingott. Egy szempillantás alatt mellette termettem, és elkaptam, mielőtt elesett volna.

- Engedj el! – tiltakozott kétségbeesetten.

- Joe, hadd segítsek! – kértem. – Nem bántani akarlak.

- Érdekel is titeket, hogy mi van velem… hogy mi van bárkivel… senkire nem vagytok tekintettel!

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – engedtem el a karját, mert még mindig roppant feszült volt az érintésemtől.

- Akkor magyarázd meg nekem, hogy mi történt! – vetette oda dühösen.

- Nem tudom, Joe… hidd el, ugyanúgy nem értem, ahogy te! Nem tudom, mi történt, és miért. És azt hiszem, soha nem is fogjuk megtudni.

- És ennyi? Kész? Richie meghalt, Methos! Ez neked csak ennyit jelent? Hogy sosem tudjuk meg, mi történt? Vagy… egy lépéssel közelebb vagytok a jutalomhoz? Még talán javatokra is válik, igaz?

- Joe, hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem döbbenten, még akkor is, ha tudtam, csak a tehetetlen harag beszél belőle. – Richie nekem is a barátom volt. Köpök a jutalomra! Sosem arra pályáztam, és ezt te tudod a legjobban. Nekem is fáj, ami Richie-vel történt, de bármilyen kegyetlennek is tartasz ezért… neki már nem tudok segíteni. Neked talán tudnék, ha engeded.

- Minek? – vont vállat, és elfordult tőlem, vissza az óceán fele.

- Mert… a barátom vagy – mondtam lehajtott fejjel. A szívem összeszorult, annyira szerettem volna kimondani, mit jelent nekem, de nem tehettem. Éppen elég volt a baja az én hülyeségemen kívül is. – Mert fontos vagy nekem.

- Nektek senki sem fontos, csak a kardotok – csóválta meg a fejét.

Mögé léptem, és óvatosan megérintettem a két karját. – Ez nem igaz.

Joe lassan lehajtotta a fejét, és éreztem, ahogy pontról pontra megtörik az ellenállása, és lassan újra sírva fakad. Gyengéden magam fele fordítottam, és átöleltem. Néhány pillanatig még tiltakozott volna, de ahogy magamhoz húztam, végül engedett a szelíd erőszaknak. A vállamra hajtotta a fejét, és megállíthatatlanul zokogott. Ezen a délutánon már vagy századszor szakadt meg érte a szívem, és arra gondoltam, bárcsak más körülmények között kerülhettünk volna ilyen helyzetbe. Gyengéden cirógattam a hátát, remélve, hogy talán egy kis erőt merít a szelíd érintésből. Egy idő után éreztem, hogy megrogynak a lábai, így megsimogattam a haját, és egy picit elhúzódtam tőle.

- Mennünk kellene – súgtam neki, de csak megrázta a fejét. – Elfáradtál, Joe, le kellene ülnöd.

Az újabb tiltakozásra körülnéztem. – Legalább addig a szikláig gyere el velem – kértem halkan, ahogy azon a kődarabon állt meg a pillantásom, ahol én is ücsörögtem nem sokkal korábban.

Egy sóhajjal beleegyezett, és lassan elsétáltunk odáig, majd segítettem neki leülni. Ahogy letelepedtem mellé, elfordította a fejét, hogy elrejthesse a könnyeit.

- Joe, semmi baj! – karoltam át a vállát, majd magamhoz húztam. – Gyere ide!

Megrázta a fejét, és ezúttal próbálta erővel visszatartani a könnyeit, de a gyengéd érintésnek nem bírt ellenállni.

- Miért? – kérdezte, ahogy újra könnyek csíkozták az arcát. – Miért tette ezt? Richie a tanítványa volt… fiaként szerette. Miért?

- Nem tudom, Joe. Te is tudod, hogy Duncan mostanában nem volt önmaga. Valami történt vele, és én még csak találgatni sem merek, hogy mi – sóhajtottam, hisz én is sokat töprengtem azon, hogy mi válthatta ki ezt a végzetes tébolyt Macnél. Hisz soha nem bántott senkit, még ellenséget sem, ha nem volt muszáj, és most pont Richie-t… érthetetlen.

- De hogy volt képes…

- Nem tudom. Csupa olyan kérdés, amihez én kevés vagyok – simogattam meg a vállát. – Én ugyanúgy próbálok magyarázatot keresni, ahogy te.

- Beszéltél vele?

- Próbáltam – vallottam be töredelmesen, mert nem voltak jó emlékeim arról a találkozásról. – De nem tudtam. Nem lehet vele szót érteni.

- Hol van most? – nézett rám nagyot nyelve.

- Elment. És nem fog addig visszajönni, míg saját maga nem teszi helyre a dolgokat magában. Ő sincs jobb állapotban, mint akármelyikünk.

- Ne védd! – nézett rám újra dühtől szikrázó szemekkel.

- Nem védem, Joe! Csak láttam a szemét… mintha… egyik pillanatban gyűlölettől izzik, a másikban félelmet és értetlenséget láttam benne.

- Nem érdekel! És nem akarom látni! Remélem, addig nem jön vissza, míg én élek.

- Nem tudom, Joe – ráztam meg a fejem, és valóban elképzelésem sem volt arról, hogy mit tervez Mac, és hogy a következő néhány évtizedben tervezi-e, hogy visszatér.

- Ne, nem akarom… soha többé nem akarom látni! Ő már nem az, aki volt – tiltakozott újra sírva, mire megint átöleltem, és gyengéden ringattam, míg lassan sötétedni kezdett, és az idő is kezdett egyre hűvösebb lenni.

- Mennünk kellene, Joe – mondtam neki, de csak még szorosabban bújt hozzám. Magamhoz szorítottam, és azóta sem tudom miért, de adtam egy puszit a hajába. Éreztem, ahogy egy másodpercre megdermed, és ezúttal én voltam, aki elfordította a fejét. Ezt nem kellett volna. Hiba volt. Most el fog küldeni a fenébe, és örülhetek, ha még az életben szóba áll velem, gondoltam akkor.

Elhúzódott tőlem, és én nem mertem ránézni. Nem akartam a döbbenetet látni a szemében, inkább elfutottam volna a világ végére.

- Methos… - szólított halkan, de még mindig nem tudtam a szemébe nézni.

- Sajnálom, Joe – fordultam el tőle. – Ezt nem kellett volna. Felejtsd el! Gyere, hazaviszlek! – álltam fel, hogy meneküljek a helyzetből, de nem volt menekvés. Joe lassan felállt, de nem mozdult előlem.

- Miért? – nézett rám értetlenül.

- Mert épp elég a bajod, és akkor jövök neked a hülyeségeimmel. Felejtsd el! – kértem újra, és elindultam, de elkapta a karom.

- Methos, várj! Nem ezt kérdeztem – nézett rám értetlenül. – Miért tetted?

- Segíteni szeretnék – léptem vissza hozzá. – Bármit megtennék – mondtam, ahogy lassan felemeltem a kezem, és megcirógattam az arcát -, hogy segítsek. Engedd, hogy segítsek… kérlek, Joe!

- De… miért?

- Mert… mert valóban fontos vagy nekem – vallottam be egy pillanatra lesütve a szemem.

- Ez butaság – csóválta meg a fejét, és pontosan láttam a pillanatot a szemében, mikor egy bizonyos gondolat átfutott az agyán.

- Miért? – fordítottam ellene a saját kérdését. – Mert MacLeod egyszer azt mondta neked… - gyorsan félbeharaptam a mondatot, hisz elvileg erről én nem tudhatok. Mac maga mesélte el azt a vitát köztük, és akkor én is csúnyán összevesztem vele. Megértettem, hogy alig egy évvel Tessa halála után így érez, de azzal akkor sem értettem egyet, hogy ezt Joe tudomására hozza, ráadásul nem éppen finoman.

- Mit mondott nekem MacLeod? – nézett rám gyanakodva.

- Nem számít. Menjünk, így is későn fogunk hazaérni – fordultam el, és ezúttal tényleg otthagytam.

- Methos! – szólt utánam, de csak a kocsimnál vártam meg.

- Szállj be! – nyitottam ki neki az ajtót.

- Én is kocsival vagyok – rázta meg a fejét.

- Nem érdekel. Szállj be! – szóltam rá határozottan. Hallani sem akartam arról, hogy ilyen fizikai és lelkiállapotban kormány mögé üljön. Odasétált hozzám, de nem ült be, hanem azzal a gyönyörű, de ezúttal metsző pillantásával a szemembe nézett, mintha a vesémbe akart volna látni.

- Mit mondott nekem MacLeod? – kérdezte újra.

Félrenéztem, és vettem egy nagy levegőt, mielőtt válaszoltam volna. – Azt, hogy halandók és halhatatlanok közt nem lehet… semmi.

Egy pillanatra újabb dühös szikra villant a szemében, amiért tudok erről, de aztán egy másodperc alatt elpárolgott a mérge.

- Igaza volt.

Lehunytam a szemem, és az elmúlt két nap folyamán ezredszer átkoztam el MacLeodot. Ennek ellenére nem tehettem semmit. Ha mélyen elültette ezt a gondolatot Joe szívében, akkor csak idővel tehetek valamit. Én türelmes vagyok, de az idő az, amiből pillanatról pillanatra kevesebb lesz nekünk.

Nem mintha a dolognak az a része zavarna, hogy Joe felett eljár az idő… hisz sok kedves szerelmem öregedett meg mellettem, és ez sosem befolyásolta az érzéseimet, csak az a gondolat szörnyű, hogy minden nappal fogynak a percek, amikor Joe boldog lehet. Velem, vagy bárki mással… tulajdonképpen nem számít, csak az, hogy boldognak lássam.

- Sajnálom, ha így gondolod – fordultam el tőle, és úgy döntöttem, ideje elindulnunk. Felesleges még tovább belekényszerítenem mindkettőnket egy kellemetlen szituációba. Még meg sem kerültem az autót, mikor Joe hangosan feljajdult, én pedig gondolatban fenéken billentettem magam, amiért nem vártam meg, hogy beszálljon. Visszasiettem hozzá. – Várj, had segítsek!

- Be tudok szállni egyedül is – lökte el a segítő kezet, így lehajtott fejjel végignéztem, ahogy kínlódik, majd odaléptem mellé.

- Tényleg így akarod? Egyedül? – néztem rá szomorúan. Tudtam, ha igent mond, el kell fogadnom. Nem kényszeríthetem rá még a segítségemet, a támogatásomat sem. Joe nehezen vette a levegőt, és tudtam, hogy ezúttal tényleg elfáradt, és hogy fel is zaklattam a kérdésemmel, de erre a kérdésre szerettem volna választ kapni. Hisz ezen múlt minden. Nem mintha elutasító válasz esetén magára akartam volna hagyni, csupán az esetben némileg más eszközökhöz kellett volna folyamodnom.

- Ne ringass hazug ábrándokba, kérlek! – nézett rám félve, és én leguggoltam mellé.

- Miért hiszed, hogy hazug?

- Mert nem lehet igazi – csóválta meg a fejét.

- És egy egészen pici esélyt sem hagysz nekem, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét? – kérdeztem szelíden.

- Félek – vallotta be Joe szégyellősen, és én ezúttal is szerettem volna magamhoz ölelni, ahogy az előbb, de ez nem az a pillanat volt.

- Tudom – fogtam meg a kezét. – Semmi baj! – mondtam megnyugtatón, majd adtam egy puszit a tenyerébe, végül elengedtem, felálltam, és becsuktam az ajtaját.

Lassan kerültem meg az autót, végül beszálltam a kormányhoz.

- Methos… - szólalt meg bizonytalanul Joe. – Ez nekem… túl… hirtelen… hirtelen jött.

Nagyot sóhajtottam, majd a kormányra könyökölve néhány másodpercre a tenyerembe temettem az arcom. – Felejtsd el, Joe! Butaság volt felhozni. Segíteni szerettem volna, de csak még jobban felzaklattalak. Talán majd egyszer beszélünk róla. De ha nem, az sem baj. Csak ha te is szeretnéd – mondtam, majd beindítottam a kocsit, és elindultam.

Egy órán keresztül némán autóztunk, mikor Joe hangjára riadtam.

- Állj meg!

Beletapostam a fékbe, mert nem tudtam, mi a baj. Felé fordultam, és kíváncsian néztem rá.

- Sajnálom, Methos, én… - kezdett végtelen zavarban dadogni.

- Semmi baj, Joe – fogtam meg a kezét. – Tudom, hogy… mit éreztél Mac iránt… és… tudom, hogy éppen ezért neked még nehezebb, mint bárki másnak…

- Ez már régen volt. Már rég… elmúlt – rázta meg a fejét. – És nem veled van a baj – szorította meg a kezem. – Én… nem tudok… hinni… bízni… pedig szeretnék.

Felemeltem a kezem, és megcirógattam az arcát. – A bizalomhoz idő kell. De nem kell félned semmitől – mondtam, és megpróbáltam halványan elmosolyodni.

- Tudom – bólintott rá. – Köszönöm, Methos. A segítségedet… az őszinteségedet…

- Bármit, amit megtehetek – biztosítottam, mire ő is halványan elmosolyodott, és lesütötte a szemét.

Csak cirógattam az arcát, és ahogy a pillantása lassan visszatalált az enyémhez, egy halvány izzást véltem felfedezni a tekintete mélyén. Még nagyon aprócska csillag volt, de reménykedtem benne, hogy idővel majd fényesebben is fog ragyogni. Nagyot nyelt, és én lassan közelebb hajoltam hozzá. Figyeltem a szemét, hogy ha csak egy apró tiltakozó villanást is látnék benne, azonnal visszavonuljak, de végül csak ezt az kis bizonytalanságot láttam benne, aminek ő maga is hangot adott, mikor egy óvatos puszit leheltem az ajkára.

Csupán néhány centire húzódtam el tőle, de ahogy lassan kinyitotta a szemét és rám nézett, reményt láttam csillanni a szemében, így a kezemet a tarkójára csúsztatva magamhoz húztam egy gyengéd csókra. Csodálatos érzés volt, el sem tudom mondani, mióta vágytam már rá. Lassan éreztem, ahogy ő is felenged, és végül visszacsókolt. Egy perccel később húzódtam el tőle, majd még egy futó puszi után visszacsusszantam a helyemre.

Halványan rámosolyogtam, de még mindig tartottam attól, hogy mit fog reagálni. Egy szégyellős mosollyal lesütötte a szemét, ami egészen bíztató érzésekkel töltött el, így újra elindultam.

Egy bő fél órával később értünk hozzá. Kiugrottam a kocsiból, és neki is segítettem kiszállni. Ezúttal szerencsére még engedte is, hogy segítsek. Aztán bezártam a kocsit, de Joe bizonytalanul nézett rám.

- Most nem kellene… bejönnöd – hajtotta le a fejét.

- Joe, ha nem akarod, nem jövök, de… talán szükséged lesz rám.

- Elég nagy… rumli van – indult el, és én mentem utána.

Remegett a keze, ahogy be akarta dugni a kulcsot a zárba, így kivettem a kezéből, kinyitottam az ajtót, és előreengedtem. Ahogy beléptem mögötte, egy pillanat alatt felmértem a káoszt. A rombolás, ami a szemem elé tárult, megdöbbentett, de igazából nem lepett meg. Az asztalok, székek felborítva, néhány váza itt-ott összetörve, üvegcserepek mindenhol. Ijesztő látvány volt, de még mindig így volt jobb. Ugyanezt a feszültséget akár önmaga ellen is fordíthatta volna.

Joe kerülte a pillantásom, és megint zavarban volt.

- Ágyba kell kerülnöd – léptem oda hozzá. – Gyere!

- Ez tényleg menni fog egyedül – nézett rám, de ezúttal nem elutasítást, csak a szégyen halvány pírját láttam az arcán.

- Biztos? – fogtam meg a kezét, mire bólintott.

- Letusolok, és lefekszem.

- Jól van – egyeztem bele. - Maradjak?

- Nem akarlak feltartani, biztosan van jobb dolgod. Így is az egész napod…

- Joe – szakítottam félbe. – Maradjak?

Csak bólintott. – Nem tudnék most egyedül lenni.

- Rendben. Menj csak, majd… később megnézlek.

Újabb bólintás, és bebicegett a szobájába. Sóhajtva néztem utána, és megállapítottam, hogy a gátlásait legalább olyan nehéz lesz legyőzni, mint a bizalmát elnyerni. Mivel ezzel egyelőre nem tudtam mit kezdeni, inkább végignéztem a nappaliban zajlott pusztítás eredményén. Az ember nem is hinné, mekkora erő van Joe-ban. Ha ránéz valaki, aki nem ismeri, azt mondaná, az is épp elég neki, hogy a botja segítségével talpon maradjon, és tessék…

Kimentem a konyhába, ahol kivételesen a megszokott rend uralkodott, és ittam egy pohár vizet, majd visszatértem a tett helyszínére, és hozzáláttam, hogy némi rendszert vigyek a káoszba. A bútorokat nagyjából visszaállítottam a helyükre, a szanaszét szóródott újságokat és egyéb papírokat nagyjából összeszedtem, de nagyon óvatosan kellett mozognom, ha nem akartam, hogy belelépjek vagy belenyúljak a szanaszét szóródott üvegcserepekbe.

Egy bő fél órával később kopogtam be a hálószoba ajtaján.

- Gyere! – szólt ki Joe, ennek ellenére csak résnyire nyitottam az ajtót.

- Bejöhetek? – néztem rá.

- Persze, gyere csak! – bólintott.

Odasétáltam hozzá, és leültem az ágya szélére.

- Jobban vagy egy kicsit?

- Igen, jobb egy kicsit. Methos…

- Mondd!

- Itt maradsz velem? – nézett rám zavartan. - Csak…

- Nem hagylak egyedül – mosolyogtam rá. – Felajánlottam volna, de nem akartam tolakodó lenni. De… ebben a helyzetben jobb, ha nem maradsz egyedül.

Az ajtóra nézett, ami a nappaliba vezet, és elvörösödött. – Még sosem csináltam ilyet.

- Mert még sosem történt veled ilyen – nyugtattam meg.

- Hiányzik Richie – sóhajtott, és lassan újra azzal az üveges tekintettel nézett maga elé, mint délután. – És az a régi Mac…

Ez a mondat kicsit fájt, de ez nem az a pillanat volt, mikor ezzel foglalkozhattam.

- Tudom – szorítottam meg a kezét. – De most próbálj meg pihenni. Ahogy elnézlek, tegnap éjjel semmit sem aludtál, igaz? –megrázta a fejét, de csak egy helytelenítő sóhajjal válaszoltam.

Felálltam, megkerültem az ágyat, és lefeküdtem mellé. Hogy még véletlenül se hozzam zavarba, csak a takaró fölé. Istenem… annyira óvatosnak kellett lennem vele. Annyi mindentől zavarba jöhet. Nem csak a közelségem, vagy az érintésem miatt, hanem amiatt is, hogy szégyelli a saját testét. Csacsiság, mondom én, mert nem nekem kell nap mint nap együtt élnem azokkal a nehézségekkel, amikkel neki. Sosem utalt rá, sosem várt megkülönböztetett bánásmódot emiatt, de egy ilyen intim helyzetben igenis meg tudtam érteni a reakcióját.

Felkönyököltem mellette, és csak fürkésztem az arcát.

- Mi az? – nézett rám tűnődve.

- Csak azon tűnődtem, hogy nem fogsz tudni aludni, ha itt leszek veled.

- Akkor nem tudnék, ha nem lennél itt. Methos…

- Igen?

- Én most teljesen… össze vagyok zavarodva… - vallotta be elhaló hangon.

- Tudom. Túl sok minden történt egyszerre. Bőven elég, ha egyet feldolgozol belőlük.

- Téged meg sem viselt, ami Richie-vel… - nézett rám lassan újra könnybe lábadt szemekkel.

- Dehogynem – cáfoltam rá. - De amíg kitölti minden percemet, hogy neked segítsek, addig ki tudom zárni a gondolataimból a veszteséget. Majd, ha te már alszol, nekem is lesz lehetőségem ezen gyötrődni.

- Jó, hogy itt vagy – cirógatta meg ezúttal ő az arcom. – Nélküled összeroppannék.

- Dehogy – nyugtattam meg. – Próbálj aludni!

Közelebb csúsztam hozzá egy kicsit, majd ahogy a tekintetünk találkozott, lehúzott magához egy csókra. A tény, hogy ezúttal ő kezdeményezte, boldogsággal töltött el, pedig ez még nem az volt, amit szeretem volna. Szüksége volt rám, a támogatásomra, a közelségemre, és én bármit megadtam volna neki, de részéről ebben akkor még nem volt más érzés, csak félelem, magány és értetlenség, a biztonság keresése. Átvettem a csókunk irányítását, és ahogy ő is ellazult kissé, gyengéden magamhoz öleltem, és elmélyítettem a csókot. Élveztem a csodálatos érzést, amit a közelsége, a csókja váltott ki belőlem, és szívem szerint el sem szakadtam volna tőle hosszú ideig, de hagynom kellett, hogy pihenjen, így elhúzódtam tőle. Hozzábújtam, és a vállára hajtottam a fejem.

- Aludj csak – súgtam. – Itt leszek, vigyázok rád!

Csak bólintott, és néhány perc múlva, ahogy a légzése lelassult, és a teste is ellazult, tudtam, hogy már alszik. Meg sem rezdültem, nehogy véletlenül is felébresszem.

Ahogy ígértem neki, néhány percig tűnődtem a történteken. Richie halála ugyanúgy megviselt, mint bármelyikünket, csupán nem látszott rajtam annyira. Láttam már csúnya, ennél sokkal csúnyább dolgokat, és a fájdalmat is megtanultam már magamba fojtani. Ennek ellenére ennek a fiatal fiúnak a halála megrázott. Még csak alig pár éve lett halhatatlan… még fel sem fogta az egészet… és máris halott. Érthetetlen, értelmetlen, és tragikus módon.

Ami pedig MacLeod viselkedését illeti… bármennyit is gondolkodhatunk rajta, csak akkor érthetjük meg, ha majd egyszer magyarázatot ad rá. Száz év múlva, vagy jövőre… talán majd egyszer megtudhatjuk az igazat.

Sóhajtottam, és a gondolataim inkább visszatértek Joe-hoz. Őt jobban ledöntötte a lábáról a veszteség, és még sokáig szüksége lesz egy erős támaszra.

Én itt leszek mellette, és csak abban reménykedtem, hogy másnap reggel is úgy gondolja majd, hogy elfogadja a segítségemet. Makacs ember, és büszke, és az, hogy tőlem elfogadott legalább ennyit már bíztató jel volt számomra. Ebből próbálva erőt meríteni, lassan én is követtem Joe-t az álmok mezejére.