Két arc nélküli kisgyerek játszik a homokban. A lány olyan három, a fiú ötéves-forma. A lány megpróbál homokvárat építeni, de nem sikerül - a fiú segít neki, és jobbra sikerül, mint magáé a Disney-é. Aztán új jelenetet látok: a fiú elkíséri a lányt az iskolába a legelső napon, majd mikor elérnek az osztályhoz, a lány nem akarja elengedni a kezét. Új kép: már tinédzserként (a fiú kábé tizenöt, szóval a lánynak tizenháromnak kell lennie) az iskolai mosdóban csókolóznak.

Ez az álom időről időre visszatér hozzám. Fogalmam sincs, mit jelent, kik vannak benne, vagy mi a pokolért látogat meg újra és újra. Még soha nem láttam tovább a csókjuknál, mert mindig, mikor láttam az ajkaikat találkozni, édes undort éreztem, és zihálva felébredtem - de közben vigyorogtam is. Valahogy azt éreztem, a kapcsolatuk nem helyes, de élveztem, hogy megszegik a szabályokat. Azon agyaltam, mi következhet ezután. Egyszer azt olvastam, az agyunk nem tudja reprezentálni, ami még nem történt meg velünk - ezért nem tudunk meghalni álmunkban, és inkább felébredünk, mielőtt becsapódnánk a földbe - szóval lehet, hogy azért ébredek fel, mert az, ami az álmomban történne, még nem történt meg velem? Mi lenne az? Nagyon kíváncsi vagyok. Mi a fenét akar nekem valaki megmutatni, amit még nem láttam?

Ébren gondolkodom az ágyamban. Normál esetben gyorsan bepötyögném a telefonomba, nehogy elfelejtsem, de mivel ez egy visszatérő álom, így nem kell lejegyeznem, tisztán emlékszem anélkül is.

Felkelek, és kimegyek a nagy nyaraló konyhájába, ami a családomé, és a hegyekben van. Évek óta nem voltunk itt együtt; még a nagynéném, Vicky is visszajött Nagy-Britanniából egy hétre a férjével és a gyerekeivel, hogy velünk lehessen.

Kinyitom a hűtőt és előveszek egy üveg tejet. Forró kakaót akarok inni; az mindig lenyugtat és engedi, hogy elaludjak. Egy régi, gyerekkori szokásom, és azt hiszem, az, hogy hiszek benne, többet használ, mint maga a kakaó.

- Tíz perc múlva kettő - motyogom a hűtő tetején lévő órára pillantva, miközben visszateszem a tejet a helyére.

- Késő van, miért nem alszol? - kérdezi valaki mögülem, és majdnem kiejtem az üveget a kezemből. Könnyedén felismerem a mély, meleg hangját, bármikor.

- Nagypapa, mit csinálsz itt? - fordulok meg, miután becsuktam a hűtőajtót.

- Öregember vagyok, megtehetem, amit meg akarok; de Lena, egy tizenöt éves lány vagy, és nem tudsz aludni éjszakánként? - kérdezi és megsimogatja a fejem. - Jól vagy?

- Persze, hogy jól, csak felébredtem, és akartam egy kis kakaót - mondom, és nekiállok elkészíteni az italom. Nagyapám közben iszik egy pohár vizet, és elmegy aludni.

- Miért megint ez az álom? - kérdezem magamtól, és miután megiszom a mennyei, barna folyadékot, ami egy fokkal sűrűbb, mint a többiek szeretik, visszamegyek a szobába, amin Sagával osztozunk. Ő az unokatestvérem, és mivel mi vagyunk az egyetlen lányunokák a családban, akik már elég nagyok, hogy ne a szüleikkel töltsék az éjszakát, közös szobát kaptunk. A szerencsés Kevin egyedül lehet. Elég féltékeny vagyok rá, mert megszoktam, hogy saját szobám van, és most meg kell osztanom. Persze, szeretek Sagával lenni és lányos dolgokról beszélgetni órákon át, mielőtt elalszunk, de néha csak összekapunk valamin - például, hogy ki zuhanyozzon előbb. De általában hagyom, tegye, amit akar, mert olyan, mintha lenne egy kishúgom, és élvezem. Nincs testvérem, de az unokatesóimtól (hatan vannak az egyik oldalról és ketten a másikról) eleget kapok belőle, mikor együtt vagyunk - mint például most.

Nem ébred fel, mikor kinyitom az ajtót; jó alvó, nem úgy, mint Kevin. Ő néha egész éjjel nem tud aludni, és délutáni alvással igyekszik ellensúlyozni, de ezen a héten nem hiszem, hogy sikerülni fog neki, mert annyi gyerek, amennyi itt van, ébren fogja tartani, vagy legalábbis felébreszti.

Egy kis hajlandóságot mutatok, hogy meglátogassam a szobájában, és hajnalig beszélgessünk, de biztosra veszem, hogy úgy alszik, mint a bunda az új turnéja után. Nem tudom, miért csinálja ezt mindig; jobb kedveltem, mikor csak... a bátyám volt, és órákat töltöttünk közös játékkal.

Rádőlök az ágyra, és érzem, amint a szemeim maguktól lecsukódnak. Egy perc múlva már alszom, és fel sem ébredek másnap reggelig.

- Jó reggelt - Saga vigyorog a képembe. - Tíz perc múlva tizenegy, és már mindenki megreggelizett. Gyorsan, gyorsan...

- Á, jó reggelt - ásítom, miközben nyújtózkodom. - Hogy érted, hogy mindenki?

- Nos... - vakarja a tarkóját. - Mindenki, Kevint kivéve.

- Pont ahogy gondoltam - kelek fel, és kivánszorgok a szobából, Kevin ajtajához. A falnak dőlök, mikor odaérek, és megpróbálok bekopogni, és felébreszteni a kedvenc bátyóm.

- Jó reggelt - köszönt a nagybátyám, Tommy, amint észrevesz. - Ne foglalkozz a felébresztésével, reménytelen - mondja, és átkarolja a vállam. - Gyere, egyél egy jó regge...

- Uhm, reggelt... - nyílik ki az ajtó, és meglátjuk az álmos Kevint a szemüvegében kijönni.

- Szia - ugrom rá és azonnal megölelem. - Hogy gondoltad, hogy nem is köszönsz nekem, és bezárkózol a szobádba, amint ideérsz?

- Hello - ölel vissza. - Bocs, fáradt voltam.

- Nem, fiam, ezen a héten úgy élsz, mint a normális emberek - mondja Tommy, amint megragadja fia csuklóját, és elhúzza az étkező irányába. Követem őket. - Reggel kelsz fel és éjjel alszol, nem fordítva, rendben?

- De apu... - ellenkezik, amint az apja leülteti.

- Tiszteld a családod és próbálj alkalmazkodni egy hétre. Nincs apelláta. És most: egyetek - fejezi be nagybátyám, és ad nekünk egy kis kávét. - Lena, biztos álmos vagy, tessék, ez segít, hogy felébredj - mosolyog rám. - És te - fordul Kevinhez. - Egyszerűen tudom, hogy reggelente nem tudsz élni koffein nélkül.

- Á, nem, még mindig pörgök egész nap, csak a reggelek kissé lassúak - mondom, és eltolom magamtól a csészét.

- Akkor elveszem - mondja a kedvenc uncsim, és megissza. - Tessék, megeheted, egyáltalán nem vagyok éhes...

- De enned kell valamit reggelire - mondom. - Régen volt, hogy együtt ettünk...

- Mert Michael úgy döntött, olyan messze él tőlünk - szól közbe Tommy.

- Vicky nem ugyanezt csinálja? - kérdezem. Mindig erről folyik a vita, ha együtt vagyunk. Miért éltek ott, nem akartok-e hazaköltözni, az élet könnyebb lenne, ha közelebb élnétek hozzánk... részben ezért látjuk őket ritkán. Igazából, csak akkor találkozunk, mikor itt nyaralunk, vagy mikor odajönnek, ahol épp lakunk. Az élet nem könnyű, mikor a szüleid minden második évben megváltoztatják az országot, ahol élsz, ugye?

- De ő a férje miatt költözött oda, nem egy szeszélyért!

- Apu, miért is vagy itt? Menj, ezt Michaellel beszéld meg, csendben és békében akarom megenni a reggelim - mondja Kevin halálosan komolyan, és az apja úgy dönt, visszavonul. - Sajnálom - mondja, amint becsukódik az ajtó. - Tudod, hogy csak hiányoztok neki.

- Persze - harapok egy nagyot a kenyeremből. - De mind a hárman szeretjük körbeutazni a világot, szóval...

- Nem hiányoznak az emberek, akiket magad mögött hagysz? Tudod, barátok, barát... - kérdezi. Furcsa, hogy ő így gondol rá.

- Még sosem gondolta így rá - nézek fel rá. - Minden új ország új élményeket jelent számomra, és kihívásokat. Új nyelveket tanulhatok, és új emberekkel találkozhatok, és ha új barátokat szerzek, az interneten keresztül is kapcsolatban tudunk maradni.

- De tudod, hogy nem ugyanolyan, mint élőben ülni egymással szemben - mondja, és leteszi a kezéből a csészét. - Jobban szeretek élőben beszélgetni veled, mint skypeolni, nem értesz egyet?

- Dehogynem - mosolyogok, és megeszem a kenyerem. - Á, szerencsére van még egy - mondom, és csinálok egy újabb szendvicset.

- Mennyit ettél eddig, te lány? - nevet Kevin.

- Csak kettőt, de ne nevess, a fejlődésben levő szervezetnek szüksége van energiára! - fenyegetem meg az ujjammal.

- Találtál már valakit, aki jól ejtette ki a neved, egyébként? - fekszik az asztalra.

- Igen, már voltam szláv országokban, ha ez a kérdésed - mosolygok.

- Tudom, például nyolc éve Oroszországban, emlékszem, de nem ez volt a kérdésem - mondja.

- Nem, valójában mindenki Elenának hív, szóval inkább megkérem őket, hogy nevezzenek Lenának.

- De kimondani, hogy Jelena nem olyan nehéz, igaz? - kérdezi elgondolkodva.

- Nem, nem az - mondom kissé morcosan, és befejezem a reggelim. - Most menjünk, és nézzük meg, mi változott errefelé, okés?

- Persze - vigyorog, és elmegyünk, hogy felfedezzük a nyaraló környékét.

Csak kettő körül érünk haza - a gyomrom hazavezetett. Ha Kevinre hagyatkozom, még mindig körbe-körbe mennénk az erdőben. Szegényke, nem talált könnyen haza.

Otthon finomat ebédelünk - Kevin nem akar sokat enni, de hamarosan elfogadja az ételt - és aztán, mivel pár órára elered az eső, úgy döntünk, Jengázunk a nappaliban, együtt az egész család.

A vacsora olyan, mint az ebéd - nagy és hangos, így Kevinnel úgy döntünk, inkább kicsit később eszünk, mint a többiek. Mindketten torkig vagyunk azzal, amit Apunak mondanak. Szabadúszó fotósok, na és? A zenészeknek meg kéne érteni más művészeket.

Miután végeztünk, Kevin anyja csatlakozott hozzánk. Jól kijövök vele, bár évente egyszer találkozunk, egyetlen hétre. Beszélgetünk, és kellemesen érezzük magunkat hármasban, mikor hirtelen komolyan Kevin szemeibe néz.

- Legalább olyan szép lányt hozz haza, mint Lena, okés? - mondja neki.

Nem reagál semmit az anyja megjegyzésére, csak somolyog. Talán azt gondolja: Én? Ő? Olyan lenne, mintha Lenát keresném a nagy Ő-ben!

- Á, nem kéne ilyesmiket mondanod - somolygok zavartan, és felnevetek.

- És Lena, ne merészelj egy olyan fiúval jönni, aki kevésbé vonzó, mint az én kis drágám, jó? - nevet röviden.

- Anyu, ne hívj így, már elmúltam tizenhét... - ellenkezik Kevin, és mindannyian elnevetjük magunkat.

- Gyerekek, elképzeltelek titeket az oltárnál - áll meg egy másodpercre. - Ha nem lennétek unokatestvérek, nem engedném, hogy egymáson kívül mást válasszatok, de így - vonja meg a vállát, majd elhagyja a szobát.

Kevinnel egymásra nézünk, és mindketten kuncogunk. Á, mindig is ilyen volt, mikor fiatalok voltunk és Svédországban éltünk - én hét voltam, Kevin tíz - mindenkinek azt mondta, a barátnője vagyok, mikor együtt mentünk valahova.

Két óra múlva kifogyunk az ötletekből, és el is álmosodunk, szóval úgy döntünk, elmegyünk aludni. Visszamegyek a Sagával közös szobámba, az aktuális bébiszitterhez, és bejelentem, hogy lezuhanyzom.

- Én meg sem próbálnám - mondja, amint kinyitom az ajtót. Inkább hagytam volna csukva. Bent annak a tornádónak a maradványait találom, amit az unokatesóim okoztak. Víz, sár, szájfény és más sminkcuccok borítanak mindent. Ez az én sminkem. Az én vízálló sminkem.

- Hh - fújom ki a levegőt, és elszámolok tízig, mielőtt megszólalok. - Te leszel az, aki mindezt feltakarítja - mondom végül, és összeszedem a cuccaimat. Azt tervezem, elmegyek Kevinhez, és a segítségét kérem.

- Hé - kopogok az ajtaján. Mivel nem hallok választ, bemegyek, és a fürdő ajtaján is kopogtatok. - Hé, én vagyok.

- Helló, mondd - mondja bentről, és kinyitom az ajtót. Nem kellett volna. Minden, amit látok, mikor ránézek... egy férfi egyszál pöcsben.

- Sajnálom - mondom, és megpróbálok kimenni, de nem sikerül. A lábaim nem akarnak engedelmeskedni, így ott állok totál lefagyva, és őt bámulom.

- TŰNJ INNEN A POKOLBA! - kiált rám, amint gyorsan eltakarja a csípőjét egy törölközővel. Annyira szégyellem magam, mint még soha ezelőtt. Aztán hirtelen egy mondatom ugrik be, amit egy barátomnak mondtam Athénban egy éve.

Bárkinél elérem egy hét alatt, hogy belém szeressen.