Nordic American (Fairy)Tale

- Na, milyen voltam? – kérdezte vigyorogva Amerika, mikor a hátizsákját ledobta a mellette lévő, üres székre.
- Lehengerlő, mint mindig – válaszolta elmosolyodva Kanada. – Bár azt a gigantikus hősös dolgot igazán kihagyhatnád, mert kivitelezhetetlen – tette hozzá, miközben a papírjait rendezgette mappába, így csak fél szemmel figyelte testvére reagálását. Egy perc csend, Alfred gondolkodott.
- Felejtsd el – közölte végül.
Ketten voltak az egész konferenciateremben, Matthew még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a jegyzeteit a megfelelő sorrendben tegye el. A másik ezt megunva kivette kezéből az iratokat, pár határozott mozdulattal összerázta őket, majd az egészet behajította a legfelül lévő, Maple Leaf Flages mappába.
- Na, kész is.
- Azok nem oda valók, Alfred – suttogta, és sóhajtott egyet.
- Túl rendmániás vagy.
- Te viszont zseni lehetsz, hogy egybefüggő beszédet tudsz mondani az összevissza papírjaidból – válaszolta, s inkább úgy döntött: majd otthon rendezi el a kupit. Lehetőleg távol a túlságosan segítőkész bátyjától.
- Ez most bók volt? – érdeklődte közelebb lépve hozzá.
- Nem, ez irónia volt – válaszolta, ahogy felé fordult, s átkarolta.
- Úgy gondolod? – húzta közelebb.
- Úgy – bólintott rá egészen hozzásimulva. Alfred kedvesen megsimogatta az arcát, Matt belesimult az érintésbe, a mindig olyan jó meleg tenyérbe. A megszokott érzés, ahogy a bátyja felé hajol, lehunyja a szemeit, a forró lélegzet az arcán, a forró, puha ajkak az övéin. Közelebb bújt, amennyire csak tudott, és…
Kattanás.
Szétrebbentek, de nem elég gyorsan, Anglia meglátta őket. Az arcára volt írva a meglepetés, a döbbenet, és némi zavar. Mégiscsak rajtakapta őket.
- É-én csak… Kanadát kerestem – találta meg a hangját nehezen, némi torokköszörülés után.
- I-igen? – kérdezte súgva, szinte nem is hallatszott, annyira zavarban volt, legszívesebben láthatatlanná vált volna. Alfred a vállára tette a kezét, összerezzent, ijedten fordult felé.
- Nincs semmi baj – nyugtatta halkan és biztatóan elmosolyodott. – Gyere be – pillantott a még mindig az ajtóban ácsorgó angolra.
- Csak pár aláírás az egész – magyarázta, miközben betette maga után az ajtót.
- Megvársz kint? – kérdezte egy bólintás után.
- A kocsinál találkozunk – simogatta meg a vállát, és egy intéssel elköszönve már ott is hagyta a helyiséget.
Papírzörgés a mély csendben, Arthur kivette aktatáskájából az iratokat, ő tollért túrt a sajátjában.
- Szóval… ti így… együtt? – érdeklődte kissé még mindig zavartan.
- Igen – válaszolta kertelés nélkül.
- Mióta?
- Hmm… Hivatalosan két éve. Nem hivatalosan öröktől fogva – mondta egészen furcsa, elmerengő hangon.
- Tessék?! – bukott ki a kérdés meglepetten az angolból.
- Nem kell szó szerint érteni – mosolygott rá óvatosan. – De ez hosszú és bonyolult.
- Nahát, mik vannak… – mormogta maga elé.
- Szerintem nem meglepő – jegyezte meg, és végre talált egy tollat. – Hiszen mi mindig ott voltunk egymásnak, már a legelejétől. – Lassan leült a helyére, a karjaiba vette a medvéjét. – Mikor először találkoztunk… benne az aztékok harci szelleme, bennem az inuitok szívóssága, mégis rögtön megértettük egymást. Azt mondta: hasonlítasz rám, de a szemed olyan, mint egy virág színe, amit délen láttam. És már húzott is magával, mintha mindig is ismert volna.
- Jellemző – csóválta a fejét a férfi, és elmosolyodott.
- Teljesen – bólintott. – Szóval a papírok…?
- Ja… adom – csúsztatta oda a lapokat. Néhány perc hallgatás, míg figyelmesen elolvasta és leszűrte a lényeget. Aztán villámgyorsan aláírta és visszatolta őket Angliának. – Kérdezhetek még valamit, ha nem baj? – érdeklődte a férfi, mire Kanada beleegyezően bólintott. – Szóval Alfred… ő szeret téged? – Matthew vonásait mosoly oldotta fel.
- Persze, hogy szeret, hiszen testvérek vagyunk – válaszolta készségesen.
- Nem úgy értettem…
- Úgy érted, szerelmes-e belém? – döntötte oldalra a fejét. Bólintás. – Alfred a szabadságba szerelmes – jelentette ki. – És azt hiszem, egy kicsit belém is, de én nem akarom őt megkötni, mert attól rosszul érezné magát. Szóval ezen nem szoktam gondolkodni. – Arthur nem adott hangot a meglepődésének, helyette megkérdezte:
- Bánt téged?
- Dehogy! – rázta meg a fejét hevesen. – Mi… olyanok vagyunk egymásnak, mint egy másik fél, és ő soha nem bántaná önmagát, így engem sem – mondta halkan, és közben nem nézett a férfira. Hogyan is hiheti, hogy a testvére bántaná őt? Igen, a fiú néha vad, és nehéz természetű, és sok mindenkit bántott, de őt soha. Nem volna rá oka, és önmagának fájdalmat okozni ostobaság. Számára ott lenne vége a világnak… ha már a bátyja is csak fájdalmat okozna neki, nem lenne értelme élnie többé.
Csend. Anglia talán gondolkodott, mit kérdezhetne, Kanada inkább szabadulni akart. Amerika nem túl türelmes, nem akarta megvárakoztatni, azonban túl udvarias volt, hogy csak úgy otthagyja egykori nevelőjét.
A kínos csend egyre nőtt, míg a kilincs újra nem kattant. Matt felsóhajtott, talán most elmehet… Franciaország nézett be rájuk.
- Bonjour – köszönt elmosolyodva. – Hát ti?
- Csak beszélgetünk – válaszolta Anglia.
- Az jó, csak Amerika kint füstölög, hogy túszul ejtetted az öccsét – mondta vidáman. – Miért ilyen ideges?
- Pár napig nála maradok, és most akartunk indulni – válaszolta kissé zavartan.
- Áh, értem – biccentett. – Közös weekend?
- Ühüm – bólogatott.
- Szép is a szerelem – mosolygott rá Francis kedvesen. Matthew nagy szemekkel nézett rá, elpirult, aztán lesütötte a szemeit. Helyeslése most alig volt látható.
- Te ezt honnan tudod? – vonta kérdőre Arthur.
- Van szemem az ilyesmihez – mosolygott rá a férfi. A kanadai olyannyira zavarba jött, hogy csak később jött rá: az ő telefonja kezdett zenélni. A keze remegett, ahogy a táskájában keresni kezdte a készüléket, közben felcsendült Bryan Adams hangja is:
I had a dream - of the wide open prairie
I had a dream - of the pale morning sky
I had a dream - that we flew on golden wings
And we were the same - just the same - you and I
Follow your heart - little child of the west wind
Follow the voice - that's calling you home
Follow your dreams - but always, remember me
I am your brother - under the sun

We are like birds of a fe-*
- Itt vagyok – szólt halkan a telefonba, és felugrott, hogy arrébb menjen a teremben.
- Hol?! Iggy ennyit csesztet?! – kérte számon azonnal Alfred.
- Nem… beszélgettünk. Ne haragudj – kérte halkan.
- Nem haragszom – mondta gyorsan. – Várok.
- Sietek – suttogta. – Bo-
- Rendben.

- Miért, te honnan tudsz róluk? – érdeklődte Francis.
- Rájuk nyitottam az előbb – morogta.
- Ejnye.
- Nem egy nyitott konferenciateremben kell magánéletet élni! – háborodott fel.
- Hát persze – mosolyodott el. – Megtámadtad szegényt, mi?
- Nem…
- … annyira. Hé, nekem is meséld el, mit, mikor, hol, miért volt a cowboyjal – karolta át a visszatérő fiú vállát.
- Én… igazából mennem kellene… – mondta tétován.
- Naa~ Iggynek megmondtad!
- Nem igaz – szólt az említett. – Hagyd már szegényt! Amerika kitekeri a nyakát, de nekünk is!
- Csak nem tartasz tőle?
- Ugyan, dehogy!
- Na akkor! Szóval? – pillantott újra a szemüvegesre.
- Én… – Matthew a várakozó tekintetek láttán feladta. Zavart szemüveg igazítás kíséretében kezdte a beszélést. – Egyszer átjött hozzám, teljesen váratlanul, és akart valamit, hivatalos ügy volt…
- És aztán hirtelen személyessé vált – szólt közbe Francis.
- Nem, megbeszéltük, utána hazament. Aztán megint átjött, hozott magával egy filmet, hogy nézzük meg. Beszélgettünk, sokáig maradt, nálam aludt, és reggel ismét hazament. Furcsálltam, mert… ezerhétszáznyolcvanhárom után nem beszéltünk sokat, nem volt ideje, vagy én nem értem rá. Az ezredforduló után már többet találkoztunk, de ez sem volt több mint amennyi időt mondjuk Japánnal töltött. És hirtelen berobbant az életembe, átjárt hozzám, és elhívott, végül is, újra megismertük egymást, és rájöttünk, hogy annyit nem is változtunk, csak a világ változott körülöttünk. És akkor, két és fél éve, kitalálta, hogy menjünk el kirándulni. Lovagolni, ki a prérire, csak mi ketten.
- És ott, a romantikus természetben bevallotta az érzelmeit – bólogatott a francia. Kanada elhallgatott, lehajtotta a fejét, és legszívesebben otthagyta volna az európaiakat. Aztán eszébe jutott, hogyan szokta rávenni Alfredet, hogy hallgassa végig, ha folyton közbeszól. Felnézett, komolyan pillantott a férfira.
- Nem, és ne szólj folyton bele, mert nem fogom befejezni – figyelmeztette.
- Ezer bocsánat, kedves. Csendben leszek – ígérte azonnal.
- Akkor folytatnám.

~*USA/CAN*~

Ropogott a tábortűz, a lovak már aludtak. Egy vastag pokrócba burkolózva ültek egymás mellett, a csillagokat nézték. Alfred átölelte a vállát, magához húzta, hogy közelebb legyenek egymáshoz. És amúgy is, ő volt a déli, a bőre mindig olyan jó meleg volt.
- Ott egy műhold – jegyezte meg az idősebb.
- Ja, teljesen elrontja a hangulatot – mormolta, és fejét a testvére vállára hajtotta. – Aludni kéne, nem? – érdeklődte, és lehunyta szemeit.
- Lehet. De te most kényelmesen vagy.
- Ühüm. El fogok aludni… – Inkább felegyenesedett, arrébb mozdult kicsit, elnézett a hálózsákja felé, az borzalmasan hidegnek tűnt a pokrócukhoz képest, pedig ő északi mivoltából fakadóan nem szokott fázni.
Alfred őt nézte, mikor ismét felé fordult, szemeiben tükröződött a tábortűz, egészen felolvasztotta kék szemeit, egzotikusan festett, gyönyörű volt. Talán éppen ezt nézte az ő szemeiben a másik is, mert közelebb hajolt hozzá, és csak bámulták egymás tekintetét. Aztán a kék pillantás kissé lentebb vándorolt, és Alfred felé hajolt, de ő elmozdult, szíve felgyorsult. Az idősebb megfogta a vállait, mire Matthew ledermedt, csak nézett a bátyjára. Aki mozdult, és megcsókolta. Nem is igazi csók, csak egy érintés. Furcsa érzés volt, és borzalmasan zavarba jött, mikor a kék szemű visszahúzódott. Nem nézett fel, nem mert, hanem csak kibújt a pokróc alól és bebújt a hálózsákjába. Aludni még egy darabig nem tudott, de nem is fázott.

Alfred lova másnapra lesántult, ezért egyszerűbb terepen ketten ültek az övén. Zavaró volt, mert a bátyja egészen hozzásimult a nyeregben, és átkarolta, állát a vállára ejtette.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte hirtelen.
- Mit?
- A tegnapit. A mostot. Az egészet. Zavarba hozol, megijesztesz. Kérlek, én nem akarok félni tőled – suttogta.
- Félsz tőlem?
- Nem. De ha folytatod ezt, tartani fogok az érintéseidtől – susogta.
- Nem bántalak.
- Tudom.
- Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta egészen lágy hangon. – De… ez bonyolult.
- Mondd el – kérte. – Hadd értsem, akkor tudom hová tenni.
- Miért baj, ha hozzád érek? Ha máshogy érek hozzád?
- Testvérek vagyunk, Alfred. Testvérek ilyet nem tesznek – mondta halkan.
- Országok vagyunk, Matt.
- Jól van, akkor nem vagyok konzervatív. Miért én? Miért most? Mit akarsz tőlem?
Alfred hallgatott egy ideig.
- Te, mert te vagy az egyetlen, aki tényleg ért engem. Hasonlítunk, és ez ellen nem tehetünk. Ezt onnan tudom, hogy amikor átmentem hozzád, hogy tárgyaljunk, te bólogattál, láttam, hogy érted. A többiek nem fognák fel, miről beszélek. Azt hiszem, egy rugóra jár az agyunk, vagy hogy mondják ezt. Mert erre az egészre csak most jöttem rá tudatosan. És mit akarok? Csak… csak maradj velem. – Csendben emésztgette a hallottakat.
- Rendben, veled maradok – válaszolt végül egyszerűen.
- Köszönöm – súgta hálásan.
- Nehéz egyedül, igaz? – kérdezte.
- Nagyon – sóhajtotta. – Te hogy bírtad?
- Nem éreztem magam teljesen egyedül – jelentette ki nyugodtan. – Mindig arra gondoltam, hogy valahol ott vagy te is, és ha akarnám, megtalálnálak. Csak meg kellett várnom a megfelelő időpontot, és az most van. Én nagyon megtanultam várni, türelmes vagyok.
- Sajnálom – fogta meg az egyik kezét.
- Nem a te hibád – válaszolta, és viszonozta az érintést, összefűzte az ujjaikat.
- Nem tudtalak megvédeni.
- Nem tudtuk, milyen sorsot szánnak nekünk az európaiak. Ők sem tudták. Te áthúztad a terveiket.
- Az már igaz – nevetett fel.
Alfred sokáig nem csókolta meg újra, viszont gyakran megölelte, megfogta a kezét, kedves és figyelmes volt vele, és aztán elhívta egy másik kirándulásra.

~*USA/CAN*~

- Amikor másodjára indultunk el, nem mondtuk meg, meddig megyünk, hol állunk meg, és mikor indulunk vissza. Csal úgy elindultunk, mert jól esett. És találkoztunk hagyományőrző indiánokkal. Amikor megszólaltak, kattant bennünk valami, mintha hirtelen nyelvet váltottak volna bennünk, mi is meglepődtünk, hogy négyszáz év alatt nem felejtettük el az őslakosaink nyelvét, pont úgy tudtunk velük beszélni, mint mikor még ketten jártuk a kontinenst. Furcsa volt, de utána napokig úgy beszélgettünk, csak akkor váltottunk vissza angolra, ha már sehogy nem tudtunk valamit kifejezni egyik nyelven sem. Jól éreztük magunkat, egy kicsit olyan volt, mint rég, a gyarmatosítás előtt. Maradtunk pár napot, aztán tovább álltunk. Egyik este egy tónál álltunk meg, és…

~*USA/CAN*~

- Héé, Matt, gyere már, tök jó a víz! Ne hisztizz, szemüveg nélkül úgysem látlak! Sötét van, nem kell zavarban lenned! – Pont az zavarja, ha ilyeneket mond…
- Jól van, jól van… – mormolta, és ő is belegázolt a tiszta vízbe. Tényleg jó volt, meleg, így gond nélkül derékig sétált benne, és mivel a bátyja a kis tó másik oldalán játszott épp bálnát, kevésbé zavartatta magát. Csak akkor bújt hirtelen mozdulattal nyakig a vízbe, amikor Alfred mellette bukkant fel, alig két méterre.
- Nahát, csak belejöttél – örvendezett meg, és játékosan lefröcskölte, és ő vissza. Kacagva vízi csatáztak, túl hangosak voltak, de nem foglalkoztak vele, csak jól érezték magukat. Alfred hátulról fogta le öccse karjait, aki csak pár pillanatig tiltakozott, aztán megadva magát inkább hozzá simult a hátával. – Hé, mit…?
- Csak majdnem fázom, és a te közeledben mindig olyan jó meleg van – magyarázta halkan.
- Nem szoktál fázni – jegyezte meg hitetlenkedve.
- Csak a víz miatt – vont vállat. – Talán ki kellene mennem.
- Maradj csak – mondta, és elengedte eddig leszorított karjait, helyette inkább magához vonta, a vállainál és a hasánál ölelte. A fiatalabb zavartan tűrte az érintéseket, de nem tiltakozott. Hiszen az utóbbi időben kezdte megszokni az egészet.
- Mégis jobb lenne, ha mennék – szólalt meg. – Odakint van tizenöt fok, meg fogunk fagyni.
- Vagy szét.
- Esetleg ketté – biccentett.
- Van tűz, amúgy is, nálad mínuszban is van kétszer ennyi, nem?
- Igen, de olyankor van rajtam ruha. Engedj el, kérlek. – Alfrednek már korábban is feltűnt, hogy a fiú ritkán használ felszólító módot az udvariassági formula nélkül. És a kérései valahogy halkabbak voltak, mint az állításai.
Leeresztette a kezeit, közben végigsimított tenyereivel a fiú testén. Talán túlzásba vitte, mert Kanada tüdejében bent rekedt a levegő, megrezzent, aztán hirtelen mozdulattal lépett egyet előre, és pipacsvörösen fordult felé. Zavartan bámultak egymásra. Végül az idősebb felvillantott egy félmosolyt.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek, nem akartam – szólt. Matthew némán rázta a fejét, fogalma sem volt, hogy mit gondoljon. És ami még furcsább volt: az érintés ugyan megijesztette, mégsem volt rossz.
- Nem baj – súgta a csendbe, és átkarolta magát, ahogy tétován közelebb lépett. Alfred az arcára simította egyik tenyerét, a másikat a nyakára csúsztatta, könnyedén húzta közelebb magához, semmi erőfeszítés nem volt a mozdulatban, az öccse szinte magától mozdult. Ölelte, cirógatta a hátát, másik kezével finoman lefejtette a védekezésül magára húzott karjait. – Mit…?
- Semmi baj – nyugtatta halkan, és beleborzolt a vizes tincsekbe, majd ráhajolt ajkaira. Ez volt az első rendes csókjuk, és minden esetlenségük ellenére is élvezték. Amerika egyre közelebb húzta magához, míg testük szorosan összesimult, amitől mind a ketten felnyögtek. Erre aztán zavartan szétrebbentek.
- Me… menjünk aludni – kérte szinte dadogva a fiatalabb fiú.
- Rendben – hagyta rá rekedten az idősebb.
Megtörölköztek a kevésbé használt ruháikba, és melegedtek még egy kicsit a tűz mellett, csak utána feküdtek le – a tábor két szélére. Ám nem volt jó.
- Alfred… – suttogta testvére nevét halkan.
- Hm?
- Odamehetek? Vizes a hajam és fázom – mondta nyűgösen.
- Ha idejössz, nem vállalok felelősséget a tetteimért – figyelmeztette komolyan. De azért Matt mozdult (talán nem hitt neki), kibontakozott a hálózsákjából, aztán odahúzta a másik mellé. Addig Alfred szétcipzárazta az övét, kiterítette maga mellé, a kanadaiéval takaróztak. A fiatalabb fázósan húzta össze magát és bújt hozzá, ő magához ölelte. Kibírja. Nem lesz baj, alszanak egy jót. Egy csók a nyakra még semmi, arra viszont nem számított, hogy nem fogja tudni abbahagyni, és, hogy Matt halk nyöszörgése csak ösztönözni fogja. Gyengéden harapdálta a fehér bőrt, míg a másik mozdulni sem mert, nehogy abbamaradjon a kellemes kényeztetés. Lehunyt szemekkel, sóhajtozva feküdt, s egészen elfelejtette, hogy nemrég még fázott. Alfred ajkai kissé feljebb kalandoztak, a fülét érintették, amitől halk nyikkanást hallatott meglepetésében, és egész testében megremegett.
- Tetszik? – érdeklődte egészen halkan, forró lehelete perzselte a bőrét.
- Ne… ne hagyd abba – kérte elfúló hangon, maga sem értette, mi késztette erre, de többet akart, ennél még többet.
Az idősebb eleget tett a kérésnek, folytatta, egyre bátrabban, ahogy hallotta a félreérthetetlen tetszést, és kissé meglepődött, mikor egy kéz simított fel a hátán és túrt a hajába. Csendes légvételeik és a tűz ropogása hallatszott csak, egészen addig, míg Amerika meg nem kockáztatott egy hosszú simítást a nyakától egészen a combjáig. Matt halkan nyögött, szemei kipattantak, megmozdult, ijedten pislogott a bátyjára, aki odahajolt hozzá, és megcsókolta. Lángra gyúlt arcát gyengéden, kedvesen cirógatta, míg lassan felült. A takaró maradt rajtuk, épp csak beengedett valamennyit a kinti hűvösből, ami Mattnek kifejezetten jól esett. Alfred fölé térdelt, zavartan nézett fel rá. Nem kérdezett, csak összesimultak, ijedt nyögés, nyugtató cirógatás, a hosszú ing gombjai engednek, de nem fázott, továbbra sem, a másik nem hagyta neki, érintései felperzselték, csak a szédítő mozdulatok maradtak, ahogy időről-időre egymásnak feszültek.
- Ez így nem jó – zihálta a kék szemű, megállt, mire Matt kétségbeesetten kapaszkodott a vállaiba.
- Ne hagyj itt… – kérlelte, szemei ijedten villantak a vágy homálya alatt.
- Nem foglak – nyugtatta, és fölé hajolt, hogy megcsókolja.
- Miattam? – bukott ki a halk kérdés belőle.
- Dehogy!
- Mert én… én… még soha nem csináltam ilyet… – motyogta, miközben mérhetetlen zavara miatt azt sem tudta, hová nézzen.
- Én sem – válaszolta Alfred, és a következő érintésére mind a ketten felnyögtek. Meleg kéz simult rá, forró lüktetés, egészen elszédült.
- Vá-várj… e-egymásnak… – suttogta, és tenyereibe temette az arcát, ujjai közül pislogott ki a másikra. Az idősebb a sarkaira ült, és amikor a kanadai feltámaszkodott a karjaira, magához húzta. Matthew a vállának támasztotta a homlokát, szorosan lehunyva a szemeit, reszkető kézzel tapogatózott, míg a másik finoman oda nem vezette ujjait.
Óvatos, tétova, gyengéd, egyre határozottabb mozdulatok egész sora, pillanatokon belül újra levegőért kapkodtak, zihálásuk keveredett a nyögéseikkel, az éjszakai, illatos levegő perzselt körülöttük. Mind a ketten reszkettek, meg-megfeszültek, végül Amerika ment el előbb, de kezei nem álltak meg, s talán alig fél perc múlva már Kanada is ellazultan kapkodott levegőért a boldog fáradtságban.
- Talán el kéne mennünk megmosakodni – jegyezte meg halkan a fiatalabb nem sokkal később.
- Én meg nem mozdulok – tiltakozott az idősebb, és a takarójuk alatt lejátszotta magáról az inget, azt használták törölközőnek. – Probléma megoldva – jelentette ki vidáman, és átkarolta az öccsét, majd magával húzta, mind a ketten lefeküdtek. – És most alvás.
- Re… rendben – hagyta rá arcát a bátyja mellkasának támasztva.

~*USA/CAN*~

Eddig sem beszélt túl részletesen, emlékeit inkább csak magának idézte fel, beszámolójában sokkal kevesebb történés szerepelt, de jól esett a nosztalgia. Teljesen megfeledkezett arról, hogy valójában sietnie kellene, mert Alfred várja, és megígérte, hogy hamarosan megy. De végre volt valaki, aki figyel rá, aki meghallgatja a szavait. Ráadásul rögtön ketten is, azok ketten, akiknek a figyelmére titkon mindig vágyott…
- Azt hiszem, később elég ostobán viselkedtem a közelében, de nagyon zavarban voltam, és akkor kitalálta azt a közös filmnézést…

~*USA/CAN*~

- Alfred, ez a film egyáltalán nem ijesztő, úgyhogy légy szíves, ne fojts meg, ha kérhetem – mormolta maga elé. Sötétben ültek a televízió előtt, a bátyja kis híján tényleg kiszorította belőle a szuszt, de legalább az ő pirulása nem látszott.
- De… de… az a valami megfogta a gyereket! A baba lebeg! És a kutya, szegény! – szűkölte halálfélelemmel, és reszketve bújt közelebb az öccséhez, aki az egészet halálos nyugalommal tűrte. Na igen. United States of America. A Világ Hőse. A világhatalom. Aki most a mosdóig sem merne kimenni egyedül, nehogy valami paranormális jelenséget észleljen.
- Oké, oké, akkor kikapcsolom, elegem van – jelentette ki, és már nyúlt is a távirányító felé.
- Ne, ne, ne! – kapta el a kezét. – Tudni akarom, mi lesz a végén!
- Szörnyethalsz a rémülettől – közölte szárazon. – Valld be, hogy csak azért hoztad a filmet, hogy rám mászhass. – A kijelentés önmagát is meglepte, szerencsére azonban még mindig nem látszott, hogy az arcát forróság lepte el.
- Neeem, nem igaz, egyedül nem merném megnézni, és Japán nem ér rá, gondoltam, megnézed velem, és…
- Jól van, akkor végignézzük – adta meg magát sóhajtva. Mégis kicsit arrébb lökte magától, így már csak az egyik karja esett az amerikai fogságába. A továbbiakban nem is figyelt a filmre, és a testvére viselkedése sem zavarta. (Japán nem ér rá…) De nem irigyelhet a bátyjától egy barátot, igaz? Hiszen neki is ott van Kuba…
- Én nem merek ezek után egyedül aludni – nyöszörögte Alfred, mikor már a stáblista futott. – Ugye alhatok veled? – Matthew nyelt egyet és bólintott.
Az olvasólámpa fényénél az idősebb egy képregényt lapozgatott elmélyülten, ő egy Verne regényt olvasgatott, de nem igazán tudott figyelni. Úgy tűnt, a testvére megnyugodott, és nem fog sikító frászt kapni, amint lekapcsolja a lámpát, ami egy igazán pozitív dolognak számított.
- Tényleg nem azért hoztam, hogy rád másszak – jegyezte meg hirtelen. Megdermedt, belebámult a könyvébe.
- Rendben – bólintott, és reménykedett, hogy a hangja természetesnek hatott.
- Valami baj van? – Belerezzent az érintésbe, simítás az arcán.
- Nem… nincs – válaszolta halkan. Nem mert a kék szemekbe nézni, bár pontosan tudta, hogy ezzel fogja elárulni magát.
- Mondtam valami rosszat? Bunkó voltam? Nem tetszett a film? Menjek le aludni?
- Nem, nem, és nem volt baj vele. És ne, ha itt akarsz aludni, maradj itt. – Megpróbált felpillantani, de csak egy másodpercig találkozott a tekintetük.
- Te szeretnéd? – tette fel a kérdést.
- Szeretném… – suttogta.
- Biztos? – emelte meg egy kicsit az állát, keresve a lila szemek pillantását.
- Maradj itt, kérlek. – Szinte csak tátogta a szavakat, és a lélegzete is elállt, mikor Alfred közelebb hajolt hozzá, hogy röpke csókot leheljen a homlokára.
- Rendben – mosolygott rá. – Akkor elárulod, mi a baj?
- Én… igazából én sem értem – motyogta. – Ne haragudj.
- Már miért haragudnék? Na, próbáld meg elmondani – kérte kedvesen, és beleborzolt a hajába.
- Butaság – rázta a fejét, aztán sóhajtott. – Azt hittem, megint az lesz a vége, mint a múltkor, tudod, mikor a tóban fürödtünk… – Meglepetésére Alfred fülig vörösödött, és zavartan elfordította a fejét.
- Áh igen, az a múltkori… szóval elragadott a hév, vagy valami ilyesmi, bocsi érte – dadogta.
- De… de hát jó volt… – motyogta maga elé.
- Tényleg? – pislogott rá a testvére egy halovány, reménykedő mosollyal.
- I-igen – bólintott.
- Akkor oké – derült fel az arca, és közelebb mozdult hozzá az ágyon, megölelte. – Nekem is jó volt. Ajh, tök hülyék vagyunk, hogy csak most beszéljük meg ezt.
- Jobb később, mint soha – mormolta, és halkan felnevetett.
- Na ja. Szóval… azt hitted, hogy most le akarok feküdni veled?
- Bocsánat, ostobaság volt – susogta. – Nem is tudom, hová tettem az eszem…
- Hé, gondoltam rá – szólt.
- Mi? – pillantott fel rá hitetlenkedve.
- Tényleg. De szerintem még korai lenne, szóval hagyjuk – magyarázta.
- J-jó – hagyta rá.
- De azért… – simogatta meg az arcát, aztán csúsztatta hátra tenyerét a tarkójára – egy csókot lopok, ha megengeded – hajolt közelebb mosolyogva.
- Ha akarod, többet is – viszonozta a gesztust, s engedett a másiknak, boldogan, megnyugodva merült el a csókjában. Percek múlva, mikor betakarózva elnyúlt a villanykapcsolóért, és letette a szemüvegét, megszólalt: – Igazából, határozottan szeretem, amikor megcsókolsz.
- Tényleg? – ölelte magához az idősebb, és elrendezgette rajta a paplant, amin osztoztak. – Akkor jól csinálom?
- Szerintem igen – biccentett, és elmosolyodott, átkarolta az idősebbet. Furcsa volt vele aludni, de amíg odakint lovagoltak, egészen megszokta, sokszor aludtak el szorosan egymás mellett.
Alfred válasza egy újabb csók volt, amit még éppen idejében szakított meg, mielőtt még újra túlzottan elbódították volna egymás érzékeit. Így is zihálva hajtották fejüket a párnáikra.

*: Bryan Adams - Brothers Under The Sun