1.

Nyüzsgő nap volt a piacon. Mindenki vidámnak tűnt és serényen ment a dolga után, a kofák harsányan kínálták portékájukat, kocsik döcögtek el a szűk, poros úton különféle rakományaikkal. Senki nem figyelt fel az elsuhanó árnyra, ami csak egy pillanatra vált láthatóvá, majd eltűnt egy mellékutcában. Pedig ha Agrabah lakói tudták volna, ki les rájuk sötét szándékkal a sötét sikátorok sötétjéből, nem lettek volna ilyen nyugodtak.

- Mester! Meddig kell még várnunk? Xerxes nem szereti Agrabah-t. Nyomasztó hely - siránkozott az angolna rekedtes hangján, és közelebb repült gazdájához. Az, szemét le nem véve a fényes főutcáról, végigsimított az állaton.

- Türelem, Xerxes, türelem... Egy terv tökéletes kivitelezéséhez nem szabad kapkodni. És legfőképp hagyni kell, hogy a dolgok maguktól haladjanak a jó irányba... Megjegyezted, mi a dolgod?

- Megjegyezte, megjegyezte - helyeselt buzgón Xerxes, mert még véletlenül sem akarta felingerelni mesterét. Annak ugyanis számára soha nem volt jó vége.

Hamarosan egy nagyobb, vászonnal letakart kocsi robogott át a piacon. A kocsison kívűl más nem utazott rajta; a szállítmány hátul védtelen volt, ahogy Mozenrath számított rá. Ha sikerül megszereznie a főnixtojást - és hát miért ne sikerülne -, végtelen mennyiségű mágikus energiára tehet szert az állat folytonos megújulásával. Hogy ehhez minden alkalommal meg kell őt ölnie? Ez nem tűnt akadálynak.

A szekér döcögve áthaladt a tömegen, és kocsisa mit sem sejtve a sötét varázsló irányába tartott.

- Xerxes, most! - kiáltotta Mozenrath a megfelelő pillanatban, mire az angolna ostobán elvigyorodva kilibbent a kocsis szeme elé. Az ijedtében félrerántotta a gyeplőt, így a kocsi lefordulva az útról az oldalára dőlt. A lepel leesett a szállítmányáról, és láthatóvá vált a takargatott ketrec tartalma, egy hatalmas, gránitszínű tojás.

Mozenrath, a mellékutca árnyékából ki sem lépve, csupán varázsereje segítségével kipattintotta a ketreczárat, és maga felé kezdte görgetni a tojást, mintha az csak magától gurulna. Alig néhány méter választotta el a teljes győzelemtől, amikor valaki elállta a tojás útját. A mágus még magához sem tért a döbbenettől, amikor a másik - egy lány - ugyancsak mágiát használva visszalebegtette a tojást a ketrecébe, bezárta, és felállította a szekeret.

- Hogy mi?! - nem akart hinni a szemének. Még hogy egy lány! Egyáltalán hogy mer valaki mágiát használni a Hét Sivatag területén az ő tudta nélkül?! - Ostoba liba... - szűrte a fogai közt. Mérgében legszívesebben ott helyben megfojtotta volna a lányt, de nem engedhette meg magának, hogy lelepleződjék. Agrabah-ban nem tartozott a közkedvelt személyek közé (valószínűleg máshol sem).

Így csak néma dühvel figyelte, ahogy a kocsis - a főnixtojás tulajdonosa - nem győz hálálkodni a kis fruskának. Egyáltalán minek avatkoznak egyesek más dolgaiba? Mi köze volt neki ahhoz, hogy eltűnik-e az a tojás vagy sem? Úgy tűnik, ez a liba is Aladdin-komplexusban szenved, muszáj elhitetnie magával, hogy jót cselekszik, holott csak bizonyos fontos személyek nagyszabású terveit teszi tönktre az ostoba mutatványaival. De majd ő is szembesül Mozenrath haragjával...

Mozenrath elhatározta, hogy hazáig követi a lányt (vagy legalábbis amíg ki nem érnek a vásári forgatagból, ahol túl feltűnő lenne halálra kínozni). Hosszú és fájdalmas véget tervezett neki, és egészen felvillanyozódott a gondolattól, ami talán elfeledtetheti vele az imént balszerencséjét.

A lány a városközpont felé tartott (furcsa, arra mintha nem lennének lakóházak, csak a szultáni palota és annak udvartartása; ráadásul mindenhol tömve van emberekkel...). Mozenrath mindenesetre kitartóan követte, oldalán Xerxesszel.

Nem hagyta nyugodni az sem, ahogy a lányt látta mágiát használni. Úgy tudta, jelenleg ő az egyetlen jelentékeny varázsló a Hét Sivatagban, aki számottevő tudással rendelkezik ezen a téren. Kénytelen volt belátni, hogy tévedett. Ártalmatlan fehér mágia volt a lányé, az is igaz... De mégiscsak mágia.

Útjuk mostmár egyértelműen a szultán palotája felé vezetett, és Mozenrath egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Lehet, hogy a lány Aladdin ismerőse; erre a gondolatra csak még nagyobb gyűlölet töltötte el. De már csak azért sem akarta szem elől téveszteni a másikat. Ki tudja, hátha valami hasznosabbra talált benne, mint amit a főnixtojással nyert volna... Akinek köze van Aladdinhoz, annak közvetve a szultáni hatalomhoz és a dzsinnhez is köze van, és valami megfelelően kitervelt zsarolással akár mindkettőt megszerezheti.

Álcázta magát és Xerxest, s követte a lányt a palotába.

...

- Arlen! Hát végre megérkeztél! - A szultán lánya vidáman, egy kisgyermek örömével ugrott fel a helyéről, hogy az érkező elé szaladjon.

- Jasmine!

A két barátnő összeborult, mint akik hosszú eónok óta nem látták egymást, pedig csak egy év telt el az utolsó találkozásuk óta. Akkor Jasmine látogatta meg Arlent, a messzi, hideg északon; igyekeztek minél gyakrabban összejönni, hogy a gyerekkori barátságot melegen tartsák.

De ez az alkalom másról szólt.

Miután Arlen hivatalosan köszöntötte a szultánt, végre visszavonulhatott Jasmine-ékkal. Aladdin és Genie is velük voltak, akiket semmi esetre sem zártak volna ki a beszélgetésükből. Arlenhez ők is közel álltak, aki főleg Genie-vel ápolt nagyon szoros barátságot. Genie gyakran viccelődött vele, hogy mindeddig Ar volt az egyetlen varázsló, akitől nem kellett tartania (tudniillik sokan fenték már fogukat a dzsinn hatalmára az említett körökből).

Amint magukra maradtak, Arlen nagyvonalakban elmesélte, miért is kellett ilyen hirtelenjében elutaznia otthonról, de igyekezett kitérni a konkrét kérdések elől. Nem győzte elégszer megköszönni, hogy befogadták. Tudta, hogy mindig szívesen látják, de azt is tudta, hogy az ember hosszú távon nem igazán viseli a vendégeket, neki pedig fogalma sem volt róla, hova máshova mehetne most. Otthon nem valószínű, hogy egyhamar jobbra fordul a helyzet.

Hamar elbúcsúzott aztán, mert szeretett volna korán lefeküdni, hogy kipihenje az utazás fáradalmát és az elmúlt hetek viszontagságait.

Jasmine kölcsönzött Arlennek pár ruhát a saját gardróbjából (mindig örömmel használta ki a lehetőséget, ha barátnőjét kicsit nőiesebbé tehette), ugyanis a vastag és nehéz kelta szövetek nem voltak túl praktikusak az arábiai hőségben. Arlen igyekezett minél egyszerűbb, és kevésbé sokat megmutató ruhákat választani Jasmine ruhatárából, de ez elég problémás feladat volt.

Amikor végre megmutatták a vendégszobáját és magára hagyták, Arlen fáradtan terült el az ágyon, élvezve az üres csendet és a felhomályt.

Amíg egy sötét emberi alak észrevétlenül meg nem jelent a szobában.

...

- Tudod, először azt terveztem, hogy egyszerűen megöllek.

Arlen ijedtében felugrott. A hang közvetlenül a feje fölött szólt.

- Ki van ott? - nézett a hang irányába inkább felháborodottan, mint rémülten, és próbálta kivenni a betolakodó alakját, már amennyire ez a kevés fényben lehetséges volt.

Az idegen, ignorálva a kérdést, folytatta:

- De figyelembe véve, hogy kikkel is állsz kapcsolatban, úgy tűnik, mégsem az egyszerűbb metódushoz kell folyamodnom. Ami persze nem jelenti azt, hogy a végén nem halsz meg így is - és itt rémületes mosolyt villantott, már amennyire Arlen a félhomályban ki tudta venni.

- Őrség! - kiáltotta teljes erőből, mire támadója hangosan kacagni kezdett.

- Ugyan, ne fáradj - mondta jókedvűen. - A szobát külön térbe zártam, egy hang sem hallatszik ki.

Egy nyálkás fényű, vigyorgó angolna úszott elő a háta mögül, és a lány körül tekeregve utánozta gazdája nevetését és utolsó szavait:

- Nem hallatszik! Nem hallatszik!

Arlen az undortól és a rettenettől megdermedve ült.

- Mágus vagy... - döbbent rá, de nyomban fel is bátorodott. - Hát nem a jó emberrel kezdtél ki!

Ezzel felugrott, és valami idegen nyelvű, baljós igét mormolva a másik varázsló felé vetette magát. Ám mielőtt magához térhetett volna, az kacagva viszonozta a támadást. A jobb kezéből kiáradó fekete energia telibe találta Arlent, aki a fájdalomtól és a sokktól összecsuklott. A sötét mágus elkapta esés közben, és szorosan köréfonta a karjait.

- Ugyan kedves - szólt még mindig mosolyogva a kezei közt félig elalélt lányhoz. - A te gyengécske varázslatoddal soha ne kezdj ki képzett fekete mágusokkal.

Az angolna körülöttük tekergett, gazdája szavait lesve.

A mágus egyik kezét szabaddá téve legyintett a levegőbe, mire mindhárman kavarogva eltűntek egy kék és fekete gomolyagban.

Arlen többre nem emlékezett.