Időpont: 1914. szeptember 25. Helyszín: Központi Város

„Egy hely, ahol minden pusztulásra van ítélve, egy hely, ahol a háború mindenekfelett uralkodik. Egy hely, melyet az alkímia erői irányítanak, egy hely, ahol emberek százai halnak meg nap, mint nap egy véres háború következtében s melynek utcáit vétlen emberek kiontott vére áztatja. Mindenütt jelen van az istentelen pusztulás. Házak romjai, hullák százai... Fájdalom és szenvedés... Hideg és zord világ, melynek féktelen fájdalma és vétke nem visel feloldozást."

Homokóra. Szemcséi lassan, egyenként peregnek, mintha valami korlátozná folyásukat, mindeközben jelképezve egy ember életét, időnként megbontva azt a kényes egyensúlyt, mely eddig jellemezte.

Háború. Olyan folyamat mely során visszafordíthatatlan értékveszteség történik. Mely folyamán feltesszük magunknak s másoknak is a kérdést: „Miért?" - gyermekkorában ugyanezt a kérdést Edward is számtalanszor felvetette magának.

Halál. Végső megtisztulás lehetősége azok számára, akik életük során olyatén bűnt követtek el, melynek jóvátételéhez egy teljes élet hosszúsága sem lenne elég. Feloldozás azok számára, akik olyanfajta veszteséget okoztak a világban, melynek pótlását csak egy bizonyos mértékű áldozat szentelésével lehet elérni.

- Bátyó! Bátyó! Bátyó! Héééé! Ébredj már fel, már dél is elmúlt, meddig akarsz még aludni? Tudom, hogy tegnap nagyon későn feküdtél le, de az Ezredes azt mondta, hogyha nem mész be...

- Jaj, már Al! Hagyjál aludni! Ezért keltettél fel? Egyébként sem érdekel, hogy mit mondott az az öntelt Ezredes. - dünnyögte idegesen a paplan alatt.

- De Ed, ne beszélj így róla, hiszen te is tudod, hogy mennyit segített nekünk. Mellesleg tegnap a Führer előtt is...

- Ugyan már Al. Az csak egy véletlen baleset volt... - mentegette magát a szőke fiú.

- Ed gyere már!- vonszolta a bátyját.

- Jól van, na! Ennyit hisztizni... Megyek, már megyek, csak ne nyafogj itt nekem. – panaszkodott, miközben a testvére odanyújtotta neki fekete pulóverét.

- Tessék. – mondta Al.

- Kösz. - nyögte oda az öccsének egész egyszerűséggel.

Majd elindultak a Főhadiszállás irányába. Az Acél Alkimista olyan fancsali képet vágott egész úton, mint mindig, amikor odafelé tartottak. Valahogy nem fűlött a foga ahhoz, hogy megint végighallgassa az Ezredes szokásos órákig tartó locsogását, míg beleássa magát a részletekbe, aztán ahogyan ecseteli mit szabad és mit nem szabad tennie... Már nagyon elege volt az egészből. Már akkor forrt benne az indulat, ha csak rá gondolt.

- Kérlek, ments meg... Félek...

- Szóltál valamit Al? - kérdezte az Acél Alkimista.

- Én ugyan nem. - felelte az öccse.

- Ne hazudj, Al. Nekem elmondhatod, ha félsz valamitől, hiszen testvérek vagyunk nincsenek titkaink egymás előtt... - mondta megértően a bátyja.

- De hát én nem félek. - válaszolta az öccse.

- Mindegy. Akkor, lehet, hogy csak képzelődtem. - mondta.

- Valószínű. - felelte az öccse.

- Kérlek, ments meg... Félek...

- Al, hagyd már abba jó? - kérte az öccsét.

- Mit? - értetlenkedett Al, ugyanis nem tudta, hogy mi ütött a bátyjába. Miért is mondogatja állandóan azt, hogy fejezze be, mikor ő semmit sem tett.

- Hagyd az egészet. Nem érdekes. - mondta kissé nyúzott hangon.

- Annyira félek... Kérlek, segíts... Itt van, mindenkiért eljött... Ments meg...

Ezt a hátborzongató hangot hallotta Edward újra és újra minden előzmény nélkül. Mindeközben látni lehetett rajta azt a feszültséget, amely az utóbbi pár nap folyamán gyülemlett fel benne. Ráadásul még reggel sem hagyták aludni, ezért még a fáradtság is kiült az arcára. Egyáltalán nem érezte jól magát.

- Gyere értem...

Ed hirtelen megtorpant és fejét lefelé fordítva, csak állt, mint akinek a lába a földbe gyökerezett.

- Mi a baj, Ed? Ed? Eeed! - hirtelen elkezdett forogni vele a világ majd összeesett.

- Ne szórakozz Bátyó! - de a bátyja már nem hallotta szavait.

Mikor újra kinyitotta a szemeit egy különös helyen találta magát. Úgy tűnt, mintha egy sötét fátylat húztak volna föl a tudata előtt, amin sem fény sem pedig hang nem hatolhatott át. Teljes sötétség és néma csend. És ebben a sötétségben állt Ed. Az előbbi hangokat megint hallotta. Minden egyes szó egyperces késéssel követte a másikat. Ez és a sötétség, ami körülvette teljesen kiborította őt. Mindeközben a hangok monoton gyorsuló, egymásutánját hallotta. Hirtelen teljesen kiverte a víz. Majd a lángok egymásután a semmiből csaptak fel. Ed pedig megrémült és ijedtében el akart menekülni, de egyre csak azt vette észre, hogy egyhelyben fut miközben a lángok egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzá, majd megégetik őt.

- Éld át, amit mi is átéltünk...

Ed azt érezte, mintha a teste egyszeriben a Pokol tüzében lángolna. A kezein és lábain mázsás súlyokat érzett, melyek folyamatosan egyre erősebben és erősebben szorították a végtagjait.

Nem kapott levegőt, érezte, hogy a tüdeje szép lassacskán megtelik vérrel, a szívverése pedig percről - percre egyre gyorsabb lett. Köhögni próbált, hogy megtisztítsa a tüdejét a vértől, de nem sikerült neki. Egyre jobban kezdte elveszíteni az önuralmát. Már-már kezdte úgy érezni, mintha a Pokol tornácán állna, s az a kegyetlen fájdalom s szenvedés mind belé áramlana. Az a mértéktelen emberi tetem és szinte érezni lehetett ezekből a kiáramló gyötrelmet, kínt és szenvedést, mely még földi létükben töltötte el őket s most ki akarnák engedni ezeket. A szőke fiú hamarosan segítségért kiáltozott, hátha valaki meghallja. Mindeközben a lángok mély és súlyos sebeket ejtettek testének több pontján, melyek egészen a húsáig hatoltak. A testéből ömlött karmazsinvörös vére, mely végigfolyt egész testén s egyetlen nagy tócsában végződött a fiú lábai alatt. Vérző áldozatként állt a sötétségben a testét továbbra is tépő, marcangoló lángok közepette. El akart futni, de a végtagjait továbbra is egyre nehezebbnek érezte így ez lehetetlenné vált számára s mivel jelenlegi fizikai - lelki állapotában nem volt elég erős ahhoz, hogy ezeket megmozgassa, így kénytelen volt eltűrni, hogy ez a tűz szép lassan húsáról – húsára, csontjáról - csontjára feleméssze őt. Minden egyes fájdalmat ezerszeresen érzett. A szemei könnybe lábadtak, de mégsem könny, hanem vér folyt a szemeiből. Karmazsinvörös vére végigfolyt az arcán, majd lehullt a sötétségbe, kis részeként ugyan, de kiegészítve azt a hatalmas tócsát. Ed szüntelen fájdalma már teljesen elpusztította a fiú lelkét. Tehetetlenné vált, miközben körülötte minden lángokban állt.

-A Pokol tüzét érzed a testeden kívül - belül nem igaz? Felégeti a lelkedet, testedet és teljesen elpusztít.

Edward láncokat érzett a torka körül, melyek egyre szorosabban kígyóztak a torka köré, sejtetvén a halálát. A szemeiből, később egész arcából ömlött a vér s már pislogni sem mert, nehogy még több vért veszítsen. Edward már csak arra lett figyelmes, ahogyan a lába alatt lévő vértócsa kezd lefolyni. Hirtelen megdőlt, s lebegett a nagy ürességben, ami körülölelte őt. Arcáról a fájdalom és elkeseredettség, szemeiből az üresség s testéről a magatehetetlenség érzése tükröződött vissza. Úgy lebegett a végtelen semmiben, mint egy vérző élőhalott.

- Érzed már?... Ez volt a mi sorsunk... És most Te is átéled mindezt.

- Engedj ki innen! Nem akarom! Ez fáj, éget!... Engedj el kérlek! - kiáltozta a szőke fiú, miközben próbált felállni, de a lángok nem hogy engedték volna, még jobban megsebezték őt. A leégett bőre alól látszott a húsa és a vére szüntelen folyt. Kétségbeesetten sírt magába roskadva. A tűz egyre elevenebb lett, úgy tombolt, mint egy haragra gerjedt Isten, aki nem akar mást, csak pusztítást az Acél Alkimista pedig egyre nagyobb fájdalmat érzett miközben keservesen sírt.

- Én ezt nem akarom, valaki engedjen ki innen! Kérem!- kiáltott ismét Edward, de segélykiáltására senki sem felelt.

A fájdalma elviselhetetlen volt, de kiáltását egyetlen árva lélek sem hallotta meg. Nem csoda, hisz rajta kívül senki sem volt azon a sötét helyen, így senki sem hallhatta őt.

- Félek... Segíts...Ugye eljössz majd és megmentesz...Ugye...

- Nee! - kiáltotta, majd a testvéréhez kezdett könyörögni - Segíts Al! Alphonse! Hol vagy?! Al... – majd ebben a pillanatban Ed elvesztette az eszméletét.

10 nappal később:

- Hogy érzed magad Acélkám? - kérdezte az Ezredes. Ed azonban nem felelt, csak lesütötte tekintetét.

- Ha nem mondasz semmit, nem tudunk neked segíteni. – mondta.

Nem érdekel. Amúgy meg egy szóval sem kértem, hogy segítsen bárki is. Ez az Én problémám, majd megoldom egyedül.- mondta, majd felkelt az ágyból és elviharzott.

- De Bátyó! – kiáltott utána testvére, de ő ezt már nem hallotta meg, ugyanis már egészen máshol jártak a gondolatai. Csak futott és futott ki az épületből, minél messzebb, mintha mást sem akarna, csak elkerülni, egy szörnyű vallatást. Maga sem tudta, hogy hová, csak egyre messzebb akart kerülni a Főhadiszállástól, de még annak a környékétől is. Úgy szaladt, ahogy a lába bírta és folyton csak az a különös hang járt a fejében s egész egyszerűen nem tudta kiverni a gondolataiból csak szaladt és szaladt tovább.

A Főhadiszálláson:

- Utána kell mennünk!

- Csillapodj, Alphonse! Én is tudom nagyon jól, hogy ezt kell tennünk, de azt sem tudjuk, hogy merre induljunk el.

- Az utóbbi időben különösen furcsán viselkedett. Különös hangokat hallott és furcsa dolgokat látott, amelyek ott sem voltak.

- Mi történhetett vele?

- Semmit sem tudok Ezredes Úr. Bocsásson meg. De ez már nem az első alkalom, hogy ez történik vele. Már korábban is azt állította, hogy hallja őket.

- Őket?

- Igen. Én először azt hittem, hogy egyszerűen csak képzelődik és nem hittem neki, de aztán egyre többször fordultak elő vele ezek a különös esetek és már komolyan kezdtem aggódni érte. Most is, amikor idefelé tartottunk, azt mondta, hogy hallotta őket, ahogyan szólítják őt. De nem csak ez. Különös sebek jelentek meg a testén, minden előzmény nélkül. Meg volt győződve róla, hogy Ők okozták a sérüléseit. Én nem tudom, hogy valóban léteznek- e, vagy csak kitaláció az egész, de egész biztos vagyok benne, hogyha ez így megy tovább, akkor a Bátyónak akár komolyabb sérülései is lehetnek és Én ezt nem akarom.

- Nem lehet, hogy valaki csak szórakozni akar vele? – kérdezte az Őrnagy.

- Nem tartom valószínűnek, ha igaz az, amit Al mondott, márpedig ellenkezőjét nem tudjuk bizonyítani, akkor ennek sokkal inkább van köze az alkímiához márpedig Edward Alkimista. Gondolom, hogy azt már mindannyian megtanulhattuk, hogy az alkímiában semmi sem történik véletlenül és mindennek valami ára van. – állapította meg az Ezredes Úr.

- Nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni Ezredes.

- Arra, hogy ezek az esetek alkímiai háttérrel bírnak

- Hmm. – sóhajtott Al majd az ablakhoz ment és mintha csak azt várná, hogy mikor tér vissza hozzá a bátyja, úgy nézett ki.

Odakint az időjárás megváltozott. Az eddigi csendes, nyugodt tavaszi időt, most zajos, hideg őszi idő váltotta fel.

- Most mihez kezdjünk-,- kérdezte az Őrnagy.

Javaslom, várjuk meg, amíg kicsit enyhül ez a szeles idő, és utána induljunk Ed keresésére. – javasolta az Ezredes.

- De hát pont azért kéne őt megtalálni, most, mielőtt még rosszabbra fordul az időjárás. - mondta Al.

- Most egyelőre várunk. – szólt az Ezredes majd visszament az irodájába és előszedte a közelmúltban történt események jelentési papírjait, majd elkezdte őket tanulmányozni egyenként, szépen sorban. Az Őrnagy is elfoglalta az irodáját. Al pedig ott maradt majd kis idő múlva lefeküdt az ágyra, és magára húzta a takarót. Ugyanazt, mellyel a bátyja is takarózott.

Ed egy kietlen erdőbe ért, ahol semmi mást nem látott csak temérdek fát maga körül. Életnek semmi jele sem volt. Sehol egy erdei állat, sehol egy madár vagy egy bogár.

- Mi van, velem? Miért érzem magam ilyen hihetetlenül gyengének?- egyre csak kapkodta a levegőt. Azoknak a kegyetlen súlyoknak az érzése megint Edre nehezedett.

A szél kegyetlen erővel kezdett el fújni, sötétség borította be az eget, majd egy villámlást lehetett látni, az égen, mely egyenesen az Ed mellett lévő fába csapódott be. Hatalmas tűz keletkezett már szinte minden fára átterjedt Ed körül s ezeket egyenként döntötte ki, míg végül az egyik fa rá nem dőlt Edre. Pont az, amelyik mellett éppen állt. Ereje már nem volt hozzá, hogy elugorjon előle, így hát az rádőlt. Az egyik ága keresztülhasította Ed testét, először a jobb karjában zúzta szét a húst és a szalagokat, de ez még nem volt elég. Nem, a faág behatolt egészen a mellkasáig és ott is eltörte pár bordáját s a húsát cafatokra szedte. Edward üvöltött fájdalmában, a könnyei egyre csak folytak és folytak. Mértéktelen kínt érzett és ezen a körülötte fokozatosan terjedő tűz csak rontott. Egyre csak azt lehetett észrevenni, hogy a tűz egy szabályos kör alakban terjedt. Ed pedig a kör közepén feküdt vérbe fagyva átdöfött felsőtesttel. A vér, mint egy megnyitott csap, folyt a testéből. Élettelen szemeivel csak a tüzet figyelte és azt, ahogyan a tűzben egy alkimista kör képződményei kezdtek megjelenni. Nem tudta, hogy mi történik. Majd a fájdalom, hőség és vérveszteség hatására képzelődni kezdett, olyan gyermekkori eseményeket látott, melyek meg sem történtek. Mintha egy felgyorsított videó képeit vetítették volna előtte. A kör egyre élesebben körvonalazódott miközben ennek hatására Ednek még több kitalált emlékkép tűnt fel a szeme előtt. Szép lassan kezdte elveszíteni az eszméletét mint akkor, amikor a Főhadiszállásra indultak az öccsével. Minden ismét sötétségbe borult, de ez most valahogy más volt, mint akkor. Ed a körhöz láncolva, hitét vesztve, lebegett a sötétségben.

- Félek. – hangzott megint az a szörnyű szó, mely már nem először hangzott el s melyre Ed csukott szemmel ugyan, de reagált.

- Ki vagy te?

- Annyira félek.

- Mitől?

- Ha megmentesz, megtudod.

- De hát, hogy mentselek meg, mikor azt sem látom, hogy hol vagy.

- Csak figyelj a lelkeddel és kövesd a hangomat.

- Nem tudlak követni.

- Siess!

Majd miután a hang már teljesen elhallgatott, egy különös dallamra lett figyelmes.

- Mi ez? Ki játsza, ezt a dallamot? Miért ilyen hátborzongató?

A dallam fokozatosan egyre tisztábban hallatszott. Merengeni kezdett a szőke fiú. Eltöprengett léte értelmén s hogy mi is az ő célja a világban.

- Én miért élek? Számomra mi maradt még ezen a világon? Életemnek mi értelme van?- hangzottak a kérdések.

- Mutatok neked valamit. – hangzott az előbbitől egy teljesen más hang.

- A te hangod más, mint azok melyeket ezelőtt hallottam. Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Mit akarsz megmutatni nekem-?

- Azt a helyet, amiről álmodban meséltem neked.

- Mi?

Ed emlékeiben derengeni kezdett az a különös álom mely lehet, hogy mégsem álom volt?

„... egy hely, ahol a háború mindenekfelett uralkodik... Egy hely, melyet az alkímia erői irányítanak, egy hely, ahol emberek százai halnak meg nap, mint nap egy véres háború következtében..."

- Ezt most miért mondod? Az csak egy álom volt és az álmok nem válnak valóra.

- Dehogyisnem! Csak ki kell nyitnod a szemedet. Az az álom, melyet akkor láttál, az maga a valóság volt. Bízz bennem.

- Előbb válaszolj nekem egy kérdésre.

- És mi lenne az?

- Ki vagy te? Mi ez az egész? Miért pont én?

- Ez három volt, de legyen... Válaszolok rájuk. Olyasvalaminek a része vagyok, mely nagyon közel állt a múltadhoz. Minden okkal történik. Azért vagy most itt, hogy megértsd azt, amit eddig homály fedett előtted. Ennek a történetnek Te vagy a főszereplője. Rajtad kívül senki más nem képes végigjárni ezen az úton. Érted már miről beszélek?

- Homályos...

- Azért nyisd ki a szemed, hogy tisztábban lásd a dolgokat.

Félve ugyan, de Ed szép lassan kinyitotta szemeit és mintha a legrosszabb rémálma vetítődött volna ki elé. Amint meglátta azt a világot, mely akkor a szeme elé tárult, már kezdett világossá válni számára, hogy az a titokzatos hang, mely folyton a fülében csengett, valami olyanra akarja őt rákényszeríteni és valami olyasvalamire akarja őt rávenni, amely akár a fiú életébe is kerülhet. Egy olyan tényről beszélünk, melynek ismerete nélkül az emberek örökös viszályt szítanának a hatalomért. És most Ednek is meg kellett ismerni ezt a tényt. Viszont ahhoz, hogy ennek lényege világossá váljon előtte, át kell élnie mindazt a fájdalmat és szenvedést, ami akkor következett be,mikor ezek a reménytelenül hiú és ostoba emberek ezen ismeret hiányában először ragadtak fegyvert.

- De még mindig nem adtál választ a kérdésemre - szólt Edward.

- Mondtam. Mindent meg fogsz tudni időben.

- Miért van ez?

- Már mondtam, meg...

- Nem, most nem a kilétedre vagyok kíváncsi, hanem valami egészen másra. – vágott közbe Edward.

- Akkor hát mire?

- Miért nem hallgat el az a különös dallam?
- Milyen dallam? Én nem hallok semmit.

- Mit attól kezdve hallok, mióta ide kerültem. Te tényleg azt akarod mondani, hogy te nem hallasz semmilyen dallamot?

- Nem.

Ed nagyot sóhajtott, majd megpróbálta elszakítani a láncokat, melyek vérző testét kötötték a körhöz. De mindhiába. A láncok nem akartak elszakadni, csak még jobban szorították az amúgyis legyengült és több sebből vérző testét újabb és újabb sebeket okozva. De ő látszólag mit sem törődött ezzel és véget akart vetni ennek a rémálomnak. De hamar rá kellett jönnie, hogy onnan nincs menekvés. Csak azt akarta, hogy vége legyen mindennek.

- Maradj nyugton! Így csak magadnak okozol kárt.

- De hát, mit tehetné? Ezek a láncok szorítják a testemet és nem engednek. Egyre csak szorítanak, mintha azt akarnák, hogy örökre ezen a szörnyű helyen maradjak, és örökös kínszenvedés legyen a sorsom.

Hangján hallani lehetett azt a végtelen fájdalmat és kínszenvedést, melyet abban a pillanatban érzett. Annyira elviselhetetlen volt számára ez az érzés.

- Valóban itt akar téged tartani. De csak addig, amíg meg nem látod, amit látnod kell.

- Most pontosan úgy érzem magam, mint egy parancsra váró katona, aki csak akkor cselekedhet, ha a feljebbvalóitól utasítást nem kap az intézkedésre.

Eközben szép lassan egy háború képei kezdtek megjelenni Ed előtt.

- Látod őket? Mondd, mit érzel most? Milyen érzés fogott el, mikor megpillantottad ezeket az embereket?

- Nem tudom... Talán fájdalmat és szomorúságot kellene éreznem?

- Azt neked kellene tudnod, hogy mit érzel. Ezeket az embereket, mint látod, egy szörnyű háború fenyegeti, mely elkerülhetetlen számukra s melybe belekeveredni egyikőjük sem akart és mégis részt kell, vegyenek benne. Képzeld csak el, rengeteg embernek van köztük családja és gyermekei. Ha ez a háború eléri őket, semmi sem marad ebből a városból és az itt élő emberekből. Azok, akik némi szerencse árán mégis megmenekülnek, de családjukat és mindenüket elveszítik, azoknak mi marad végül? Mihez kezdenek majd ezután? Mit kapnak Ők azért, hogy itt voltak és részt vettek ebben a háborúban közben családjukat és mindenüket elvesztve, hmm? Mi az ő jutalmuk? Meg tudod nekem mondani?

- Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni. Az életüket kapták érte. Azt, hogy annak ellenére, hogy háború volt, Ők mégis túlélték.

- De mit szenteltek cserébe az életükért?

- Nem értem... Azok az emberek a háború következtében haltak meg, nem pedig feláldozták őket.

- Van némi igazság a szavaidban, de...

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Őket magukra hagyták azok, akiket a legjobban szerettek, mégpedig azért, hogy a saját életüket megmenthessék. Engedd, hogy elmondjam/megmutassam számodra a valóságot. Az emberek többsége végtelenül önző és gyáva. Sokkal inkább féltik a saját életüket, minthogy megmentsék azokét, akik számukra a legtöbbet jelentenek, vagy akár másokét, ha úgy adódik. Ezért akaratlanul is más életét áldozzák e cél elérése érdekében. Érted már a lényeget?

- De hogy áldozhatnák mások életét, mikor nem irányíthatják az életüket?

- Látom, még mindig nem érted. Önnön gondolataikon kívül, hogy megvédhessék a saját életüket, másokét veszik el. Mások halnak meg értük, holott nekik kellett volna.

Ed hirtelen felkapta a fejét ezen mondat hallatán. A szemei hirtelen összerándultak, mintha minden azonnal világossá vált volna számára.

„Mások halnak meg értük, holott nekik kellett volna." – hangzott újra a mondat. Ezúttal Edward szájából.

Ekkor a kör, mely eddig fogva tartotta Őt, egyszeriben megszűnt létezni. Ed teste már nem sajgott tovább. Fájdalmai enyhültek, mikor a kör megszűnt.

- Úgy tűnik, már felfogtad, de az arckifejezésedből azt olvasom le, hogy még mindig nem értetted meg mindazt, amit eddig magyaráztam Neked.

- Még jó, hogy nem! A Te zavaros magyarázatodat senki sem értené meg, csoda hogy egyáltalán kapizsgálom, amit mondasz...

- Te Hülye! Ne kapálózz már!

- Au! Fáj, pedig már azt hittem, hogy kezd elmúlni.

- Az előbbi kapálózásoddal csak annyit értél el, hogy a sebeid újra felszakadtak. De el kell ismerni, Téged aztán keményfából faragtak, hogy ennyi fájdalmat képes vagy elviselni. De ahhoz, hogy mindezt megértsd, muszáj érezned mindazt, amit Ők is éreztek.

- Jó, ezt én megértem, de az, hogy egy alkimista körhöz voltam láncolva, arra mi szükség volt? És arra, amikor folyton a szívbajt hoztad rám, valahányszor csak a hangodat hallottam, ahogy azt mondogatod, hogy „Segíts!" Meg hogy „Ments meg!" Ez mire volt jó?

- De hát én semmi ilyesmit nem tettem.

- Ne szórakozz itt velem! A Poklot is megjártam miattad rohadjál meg!

- Már megbocsáss!

- Először a frászt hoztad rám, ráadásul még máglyán is akartál megégetni! Ugyan, mégis miféle őrült művel ilyeneket? Nem tudom, hogy Te hogy vagy vele, de nekem már rohadtul elegem van ebből az egészből, szóval jobb lenne, ha leszállnál rólam végre és nyaggatnád a marhaságaiddal azt, akit érdekel!

- Csillapodj le! Értsd már meg, hogy Én semmi ilyesmit nem tettem.

- Akkor mégis mivel magyarázod azokat a hangokat a fejemben?

- Nem lehet, hogy ez egyszerűen csak a hülyeségednek tudható be?

- Befejezted? Nem vagyok hülye!

- Oké. Meglehet, hogy ezeknek az embereknek a hangját hallottad, bár magam sem értem, hogy hogyan. Egyetlen olyan élő emberi lényt sem ismerek rajtad kívül, aki kapcsolatban tudott volna állni ezzel a köztes térrel.

- Köztes tér? Ezt meg hogy érted? – kérdezte meglepetten, sűrűn pislogva.

- Azon a világon kívül, melyben Te is létezel, azon kívül egy másik is létezik. A Kapun túli világ. Mi most a Kapun belül vagyunk.

- De hogy tudok itt egyáltalán létezni?

- Nem vetted észre még igaz?

- De hát mit?

- Te már nem vagy élő ember. A világodban a tested már réges-régen halott. Mindaz, amit most magad előtt látsz, éppen megtörténik valahol és mindent maga a Kapu vetít eléd. Én csak egyfajta eszköz vagyok, amin keresztül kapcsolatba tudott veled lépni, de azokat a hangokat, amiket hallottál, nem én adtam ki. Nevezhetsz akár „Belső Hang"- nak is, aki úgymond végigvezetett téged egy hosszú és fájdalmakkal teli ösvényen. Ez az út nehéz és buktatókkal teli. Kérdem, elég erős leszel, hogy lásd mindazt a szörnyűséget, ami odaát vár? Látni akarod? Érezni akarod, amit ők éreznek?

- Nincs választásom, hiszen Te mondtad, hogy ahhoz, hogy azt a bizonyos dolgot az értésemre adja a Kapu, ahhoz látnom kell, hogy mi is történt velük valójában.

- Ez így igaz. Ám a kör, ami eddig fogvatartott téged, megszűnt. Ami azt jelentette, hogy már kezded megérteni, azt, amit az értésedre szeretne adni a Kapu.

- Igen. Akkor rájöttem, hogy ez az egész arra ment ki, hogy felfogjam, mindennek ára van. Azért, ha valamit kapsz, valamit adnod is kell. Egyenértékűség... Ugye ezt akarta az értésemre adni? Ez az alapja mindennek. – minnél többször mondta el magának, annál jobban megértette a lényegét...

Amit azonban az ifjú alkimista akkor még nem sejtett, az volt, hogy ez még csak a kezdet. Döntenie kell. Szeretné-e látni és átélni mindazt, amit azok az emberek látnak és éreznek, amikor az a véres háború bekövetkezik, vagy inkább a biztonságos és fájdalommentes tudatlanságot választja? Vajon lesz- e elég bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen a fájdalommal? És ha igen, vajon lesz- e benne elég élni akarás ahhoz, hogy mindazt túlélje, ami rá vár?