Cím: Fél/betépve
Írta: Fircorwen
Fandom: House MD
Korhatár/figyelmeztetés: R+ (angst, vér, halál, spoiler(ish))
Karakterek/Párosítás: Chase, House, Chase/Cameron, Chase/House(csak diszkréten;P)
Leírás: Nem szeretek leírni…:P
Megjegyz.: Ehm, hát kicsit leálltam az írással, szóval ez most hosszú idő után először, olyan lett, amilyen..xDDD igyekszem visszarázódni.:P
- 1 -
„…a hirtelen jött erőteljes havazás szinte megbénította a város közlekedését, a kisebb utak még járhatatlanok, de a közterület-felügyelet ígérete szerint hamarosan még több hókotrót állítanak munkába. A járható utak csúszósak, valamint a sűrű hóesés rontja a látási viszonyokat, ezért kérjük hallgatóinkat, hogy ne induljanak útn…"
- Kösz, észrevettem. – csapott rá Chase ingerülten a rádióra, elhallgattatva ezzel a bemondót, aki tovább sorolta a tanácsait, amivel a jelen helyzetben nem sokra ment.
A hó már órák óta csak zuhogott, betemetve mindent, olyan sűrűn, hogy szinte egymást érték a hópelyhek, fehér függönyként lefedve a látóteret. Alig látott tovább pár méterre a kocsi elejétől. Szerencsére alig volt forgalom, aki tehette, tényleg nem ült volán mögé.
- Lassíthatnál egy kicsit. – jegyezte meg az anyósülésen fészkelődő Cameron, miközben előrehajolva próbált meg valamit kivenni az útból.
- Nem megyek gyorsan.
- A mostani időhöz képest igen!
- Muszáj neked mindenbe belekötnöd? – emelte fel a hangját Chase, de rögtön meg is bánta. Más sem hiányzott most, mint egy újabb veszekedés.
A jelek szerint Cameron is így gondolta, mert egy fintor kíséretében csak felemelte mindkét kezét, és nem szólt többet. Tudta, hogy most bármit is mondana, abból csak vita lenne. Percekig ültek némán, majd Cameron mégsem bírta tovább:
- Nem a te hibád volt. – mondta halkan.
Chase egy gyors pillantást vetett rá, majd újra az utat figyelve vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna. Tudta, hogy ezt a témát nem tudja elkerülni, de nem számította rá még Camerontól sem, hogy a hóvihar kellős közepén fog előhozakodni vele.
- Allison, muszáj ezt most…?
- Igen, muszáj! – felelte élesen a nő. – Eddig nem akartál beszélni róla, és ahogy ismerlek, ezután sem fogsz, pedig ke..
- Nem, nem kellene. – Chase próbált nyugodt maradni. Ezen a vitán túl voltak ma már egyszer. – Ne kezdjük újra, kérlek. Nincs szükségem rá, hogy beszéljek róla, ennyi az egész.
- Nem jó, ha magadban tartod.
- Eddig működött. – felelte komoran. – Nem egy betegem halt már meg, tudom, hogy hogyan kezeljem.
De ettől még ugyanúgy kiborít. - tette hozzá magában. Tudta jól, hogy mivel jár, ha az ember intenzíves lesz, tudta, hogy hány és hány beteg fog meghalni a kezei között, de soha nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz. Főleg, ha gyerekekről volt szó. Vett egy mély levegőt, és próbált az útra koncentrálni a kórházban történtek helyett. Nem hiányzott, hogy esetleg még valakit megöljön.
Cameron vagy egy percig pislantás nélkül meredt rá, majd újra halkan megszólalt:
- Mikor fogsz már végre bízni bennem?
A kérdés olyan váratlanul érte Chase-t, hogy majdnem azonnal beletaposott a fékbe, de szerencsére időben észbekapott.
- Mikor hiszed el végre, hogy nem csak kefélni kellesz? – folytatta Cameron, szinte már sírós hangon.
- Nem gondoltam volna, hogy ismered ezt a szót, szivem. – próbálta meg ezzel a harmatgyenge poénnal elkerülni a választ. Erre a beszélgetésre tényleg nem ez volt a megfelelő hely és idő. Sőt, erre egyáltalán nem létezett megfelelő időpont.
- Oké, vettem. – sóhajtott a nő, és hátradőlt az ülésen. – De otthon nem úszod meg.
- Nem úgy volt, hogy ma nem alszol nálam?
- Volt. Most már nem bújhatsz ki a beszélgetés alól – jelentette ki kategorikusan Cameron. – Különben is, ilyen időben ki akarna egyedül fagyoskodni az ágyban..
- Lehet, h ma nem ké…
- Nem foglak megmászni, nyugi már! – mosolyogott halványan meglátva Chase kissé megszeppent arcát. – Csak szeretnék veled… Vigyázz!
A sötét árnyék a semmiből ugrott az útra, nem is látta pontosan, hogy mi volt az, de négylábúnak tűnt. Chase azonnal félrerántotta a kormányt és rátaposott a fékre. Az autó keresztbefordult és továbbcsúszott az úton, majd néhány méter után lassan megállt.
Chase a kormányt szorongatva bámult maga elé pár pillanatig, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében ránézett a mellette ülő nőre.
- Ez közel volt… - próbálkozott meg egy mosollyal Cameron ijedt arca láttán. – Menjünk innét, még mielőtt…
Az egész egy pillanat alatt történt. A két hatalmas fényszóró olyan hirtelen tűnt elő a sötétből és a sűrű hópelyhek közül, hogy csak a szeme sarkából látta. Az erős fény elvakította egy másodpercre, aztán egy hangos csattanás után rárobbant a szélvédő és úgy érezte, hogy a padló is kicsúszik a lábai alól. Hallotta a fékek kétségbeesett csikorgását, ami szinte egybemosódott Cameron rémült sikoltásával, a fémváz nyikorgott a hatalmas kerekek súlya alatt, majd a hátsó ülés szinte teljesen eltűnt. Chase előrevágódott, és bár a biztonsági öv megfogta, a hátulról érkező nyomás nekiszorította a kormánynak, kiszakítva a levegőt a tüdejéből, és összeroppantva néhány bordáját. Újabb csattanás következett, majd a fém még ádázabb nyüszítése, de azt nem tudta megállapítani, hogy melyik irányból jött az ütközés. Még jobban nekifeszült a kormánynak, amitől éles fájdalom futott végig az egész testén, aztán egy tompa ütést érzett a fején, majd csend lett és jóleső, fájdalommentes sötétség.
Arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja. Néhány másodpercig nem mozdult, próbálta felidézni, hogy mi is történt. Aztán megérezte a vér ízét a szájában, majd a tompán lüktető fájdalmat a fején és a mellkasában, amiről gyanította, hogy hamarosan erősebb lesz.
Kinyitotta a szemét, majd amilyen óvatosan csak tudta, felemelte a fejét a kormányról, de így is újabb és újabb kegyetlen szúrást érzett. Felegyenesedett, amennyire tudott, majd ránézett Cameronra.
- Jól vagy? – kérdezte két köhögés között.
- Azt hiszem eltört a lábam. – felelte a nő. Hangja halk volt és rémült, de ezen kívül úgy tűnt, nincs komoly baja. Chase kissé megkönnyebbülve sóhajtott egyet, amitől csak újabb fájdalom nyílalt belé. Behunyta a szemét, és mozdulatlanul várta, hogy a fájdalom enyhüljön, de hiába.
- Robert, hol van a mobilod?
- A műszerfalon.
- Nincs meg a műszerfal…
Chase kinyitotta a szemét, hogy jobban körbenézzen, és látta, hogy Cameronnak igaza van. A kocsi eleje felgyűrődött egy villanyoszlopra, a fémváz teljesen eldeformálódott, és csak most tudatosult benne, hogy egyik légzsák sem nyílt ki.
- Affranc! A tiéd?
- A táskámban… a hátsó ülésen. – felelte keserűen Cameron, miközben hátrasandított. Chase is követte a példáját, és látta, hogy a hátsó rész szinte teljesen eltűnt. Csoda, hogy megúszták élve.
Chase balra fordult, ahol percekkel ezelőtt még az ajtó volt, és kinézett a hóesésbe. A feje fölül halk sercegést hallott, majd valami megvillant egy pillanatra. Az úton egy kamion feküdt az oldalán, még mindig pörgő kerekekkel, a szélvédőjén egy hatalmas vörös folttal. Szinte biztos volt, hogy a sofőr nem élte túl.
Chase kikapcsolta a biztonsági övét, és a hirtelen mozdulattól újabb fájdalmat érzett és rátört a köhögés; lassan már kezdett hozzászokni.
- Mit csinálsz? – kérdezte ijedten Cameron.
- Megnézem a sofőrt. – intett fejével a kamion felé. – Hátha még él. És hátha van telefonja…
- Nem biztos, hogy nagyon ugrálnod kéne, lehet, hogy sú..
- Semmiség! – vágott közbe Chase. – Csak felszínes.
Óvatosan kimászott az autóból, és igyekezett nem ordítani a fájdalomtól, nem akarta még jobban megrémíteni Cameront. Összeszorított foggal megtett egy lépést, kettőt… hármat, aztán nem bírta tovább, és térde rogyott. A fájdalomtól már csillagokat látott, amikor újabb kínzó köhögésroham tört rá. A kezeire támaszkodott, és hagyta, hogy a felköhögött sűrű vér kicsorogjon a száján. Újabb köhögés, még több vér, ami lassan egy egész tócsát alkotott előtte a hóban.
- Felszínes, mi? – hallotta Cameron gúnyos, de aggodalommal teli hangját az autóból, majd azt, ahogy a nő halkan szitkozódva rángatni kezdi a biztonsági övét, de nem tudja kikapcsolni.
Chase az autó felé fordult, szólni akart Cameronnak, hogy maradjon, ahol van, mert törött lábbal úgysem jutna messzire, de egy hang sem jött ki a torkán, és az erőlködésnek csak újabb fájó köhögés lett a vége. Szédülni kezdett, a kezei annyira elgyengültek, hogy nem bírták tovább megtartani a súlyát, így elterült a hóban. Eszmélete utolsó maradékával még látta Cameront, ahogy az övvel küzd, majd egy reccsenést hallott, és látta, hogy a fölöttük futó villanyvezeték szikrázva elszakad, és rázuhan az autóra. Aztán a sötétség elmosott mindent, már látta a szikrákat, nem hallotta a kocsi tetején kígyózó vezeték pattogását, csak egy valami csengett a fülében: Cameron utolsó, fájdalmas sikolya.
Foly.köv.