Szokásos hely, szokatlan időben. Takarodó után jár már az idő, de még ébren talál az éjszaka. A Roxfort legmagasabb tornyának mellvédjén állok.
A szél játszik testemmel, egyszer a mélybe lökne, másszor pedig vissza. Már rég nem érdekel. Ha vége lesz, legyen.
Emlékszem, mikor először kiálltam ide. Még hatodikban, mikor Ron összejött azzal a libával. Miután ráuszítottam frissen elővarázsolt madaraimat, nem tudtam hová menjek. A lányok hálókörletébe nem volt kedvem menni, mert az a klubhelységen való áthaladást jelentette ami egyenlő volt egy szívtáji késszúrással. Így jött az ötlet: felmegyek a csillagvizsgáló toronyba, hisz' ott úgysem jár senki. Mikor először kiléptem az éjszakába, alig tudtam megtartani az egyensúlyom, olyan erős szél volt kinn. Lassan a mellvédhez sétáltam, felálltam rá, majd vissza is hőköltem gyorsan.
Az éjszakát kinn
töltöttem, egyedül, az önsajnálatnak és szuicid hajlamaimnak
hódoltam.
Ma is visszatértem, mint már annyiszor, ha ki
akartam sírni magam. A szélnek, a sötétségnek elmondhattam
minden bánatom, hisz nem adja tovább senkinek, csak vigasztal.
Pajkosan lökdösi testem, mintha ringatna, még inkább átölelne.
Kezdek megőrülni szerintem.
Szabadon engedem könnyeimet, itt
úgy sem lesi ki senki az eminens griffendéles sárvérűt. Csak,
hogy Draco Malfoy szavaival éljek. Jártam már itt az ő
„jóvoltából" is, meg a „legjobb barátaim" miatt is. Ma
Ron miatt állok itt, halált megvető pimaszsággal. Szakítottunk.
Nem akárhogy. Miután kimondta, hogy kapcsolatunknak vége, az egész
griffendéles - mardekáros végzős évfolyam előtt üvöltve
nyilvánította ki a véleményét. Elhordott mindennek, ami eszébe
jutott. Persze senki nem védett meg. Miért is tették volna?
Pozitív, hogy a mardekárosoknak nem jutott eszébe kiröhögni.
Mintha még egy kis sajnálatot is láttam volna megcsillanni az
ellenséges ház tagjainak szemében.
Végigszenvedtem a napot. Nem az fájt, hogy Ron szakított velem – ha ő nem teszi meg, akkor én, hisz nem szerettem – hanem a szakítás módja. A megaláztatás. Utána a tudat, hogy valóban nincsenek barátaim. Még Harry sem. Persze ő elvárja, hogy megcsináljam a leckéjét, lelket öntsek belé, harcoljak vele a világ megmentéséért. Hát nem fogok. Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy végérvényesen hátat fordítsak eddigi életemnek. A szüleimet hidegen hagyná. Egy ideig. Amíg egy csuklyás, álarcos nő hidegvérrel meg nem gyilkolja őket. Igen, valóban. Komolyan gondolkozom a halálfalóságon.
Persze – gondolkodom el – úgysem lennék az. Túl jó vagyok ahhoz, hogy csak úgy egy gusztustalan félember talárja aljával smároljak életem végéig. És betegbiztosítás sincs. A nyugdíjról meg vagy gondoskodsz magadnak, vagy nem lesz. Ez van. Inkább gyilkolok szólóban.
Hirtelen nyílik az ajtó. Lassan megfordulok. De nem az. Szőke haj. Tejfölszőke. Naná. Draco Malfoy látni akarja, milyen mikor szenvedek. Sóhajtva leülök, háttal neki - miközben előveszem a pálcám -biztos, ami biztos -, majd ülő helyzetemből lenézek. A hátam mögött halkan, szólal meg Malfoy.
– Ha most leugrasz, akkor nagyot csalódok benned Granger.
Ez annyira malfoyos nem? Semmi „jaj úgy nem akarom, hogy leugorj, mert titokban rólad álmodozom és ha most nem leszel az enyém, akkor izéhozé"... Nem akar pátyolgatni. Tetszik.
– Nem is tudtam, hogy nem akarod, hogy meghaljak – minden öröm nélkül nevetek fel –. Van erre valami dolgod is, vagy csak engem szeretnél szórakoztatni ezzel a fennen stíllel?
- Jaj Granger, olyan humoros vagy, mint egy vakbélgyulladás. Dolgom nincs, álmos sem vagyok, szóval szólóban Granger megmentő a nevem, aki arra hivatott, hogy az éppen öngyilkos hajlamú Hermione Jane Grangert lekapja a kastély tetejének a tetejéről, mint egy mugli szuperhős. Épp csak a gumibugyi hiányzik – morogja magának nem túl jókedvűen.
- Na állj. Te most azt akarod mondani, hogy ismersz mugli szuperhősöket? - majdnem elröhögöm magam a feltételezéstől. Tíz másodperccel később pedig amiatt a kép miatt lesz vigyoroghatnékom amit lelki szemeim elé vetít az agyam: Draco Malfoy a leendő halálfaló szabadidejében mugli képregényeket olvas, mugli módon a földön kucorogva, majd elképzeli, hogy ő is szupermen.
Mégis felnyüszítek. Ott a mellvéd tetején olyan jókedvem támad, mint soha egyébkor. És ki tehet arról, hogy majd' levitorlázom a kastély tetejéről? A helyes válasz: Dracooooo Malfoooooy! Köszönöm - köszönöm. Mire a nem-is-olyan-hirtelen-jött vihogórohamot leküzdöm, bőven eltelik tíz perc – ha nem több.
- Most mi a fene bajod van? - kérdezi szinte kockásra ráncolt homlokkal. Miért ne ismernék mugli szuperhősöket? Astrokapitány, Superman, Batman, és még hajnalig sorolhatnám. Viszont kényelmesebb helyen magyaráznám borzasztó hiányosságaimat, ha nem baj. Már a lélek is belém fagyott és rettenetesen kiröhögve érzem magam, amit orvosolni szeretnék egy pohár alkohollal.
- Érezheted is kiröhögve magad. Nem félsz, hogy ki fogom használni ezt a gyengeséged?
- Kéne féljek? Mit tudsz tenni? Keserű vagy és meghasonlottál önmagaddal. Mihez kéne kezdj? Ősi ellenséggel beszélgetsz majdnem emberi hangon. Hamarosan be is fogtok rúgni, ahogy magamat ismerem.
- És mitől fogok berúgni? - érdeklődtem meglehetőst kíváncsian.
- Egy kis ettől, meg egy kis attól. Tudod a Szükség Szobája sok finomságot tud adni, csak kérni kell. Úgyhogy most leszel szíves lemászni onnan, de fénysebességgel, mert ha én szedlek le, abban nem lesz köszönet – vigyorgott gonoszan a szőke, én pedig komolyan megrémültem, mikor elképzeltem, hogy hogyan szedne le. Nem szuperhős módra, annyi biztos.
Jó menyasszony módra tehát fogtam magam és elkezdtem lecihelődni a kicsit sem selyembéléses kőfalról. Még szerencse, hogy nincs tériszonyom. Még szerencse, hogy nem kell seprű a repüléshez. Más lapra tartozik, hogy miért nem. Hosszan kezdhetnék még mondatokat a „még szerencse" címmel, de inkább nem teszem. Időközben megpróbálok minél kevesebb feltűnéssel lelebegni a falról – mintha lehetne azt feltűnés nélkül csinálni. A nem létező belső szememmel látom, amint Malfoy szemei egy kistányért meghazudtoló méretűre növekszenek mindössze tizenöt másodperc alatt. Újfent vigyoroghatnékom támad az abszurd gondolattól, minekutána nem koncentrálok a feltűnésmentes lebegésre, és majdnem lezuhanok. Szép halál lenne. Még szerencse, hogy itt van tündi-bündi Draco Malfoy és a szerencsétlenül járt vámpírlány segítségére siet. Uhh... Vámpírt mondtam? Nem akartam. Bocsánat.
Szóval elkapott. Aranyos gesztus egy arrogáns mardekárostól.
- Mielőtt véletlen öngyilkosságot követsz el itt nekem, le akarlak itatni. Legalább egyszer. Kíváncsi vagyok az eminens Hermione Grangerre részegen.
- Miért vagyok én eminens? Tehetek én arról, hogy elolvasok valamit egyszer úgy, hogy oda sem figyelek, és ha megkérdezik mi volt az, akkor szó szerint idézem?
- Visszavonom Miss Lexikon.
- Anyád a lexikon, nem én – boxoltam a vállába cseppet sem nőiesen.
- Vedd le a szád anyámról! - kezdi dühödten a szöszi.
- Nem örülnél neki, ha rajta lenne a szám elhiszed?
Csönd. Értetlen tekintet. Én elégelem meg először az ostoba nézést.
- Most akkor megyünk, vagy épp legyökerezünk itt és bámulunk még néhány óráig egymásra szórakozásképp?
- Milyen modora van ennek a lánynak – sóhajt fel Malfoy, és cseppet sem úgy néz ki, mintha nagyon bánná, hogy nem úrinő módjára viselkedem.
- Bocs, születésemkor felvágták a nyelvem.
Nem szól vissza, csak fúj egy nagyot. Egy-null a javamra. Fogsz te még ma csodálkozni Mardekár vezére, arról gondoskodom.
Nesztelenül haladunk a sötét folyosókon, és csak az én hathatós segítségemmel nem akadunk össze sem tanárra, sem Hóborccal, sem Friccsel. Malfoy remegő térdekkel támaszkodik meg a Szükség Szobája előtt nagyjából öt perccel azután, hogy elhagytuk a tornyot. Büdös bagós, kifulladt és parázik, mint állat. Én dohányzom és nem félek. Tüdőm már nikotinért üvölt, én pedig szeretnék már belebódulni egy nagy pohár torokmaróan erős szeszbe, valamint egy szál cigibe. Tudom, szánalmas vagyok. De melyik szenvedélybeteg nem az?
A lihegő szőkére ügyet sem vetve elsétálok háromszor a szoba lehetséges ajtaja előtt, majd lenyomom az egyszerű alumíniumkilincset, ami megjelenik előttem. Hangulatos szoba, akár egy hotelben is lehetne. Diszkréten elegáns bútorok; fekete ágy (ezt sem én akartam, semmiféle ággyal kapcsolatos vágyam nincs ma estére az alvást leszámítva), füstüvegből készült dohányzóasztal, fekete bőr ülőgarnitúra, erkély, bárszekrény. Tökéletes, gondolom én és odabaktatok a szoba legfontosabb eleméhez, az alkoholt rejtő szekrénykéhez. Az állam a padlón koppan, amikor kinyitom a szép kis ajtót. Minden jel szerint tértágító bűbájjal van kezelve a belseje, mert ami kívülről kicsi, belülről akár italraktár is lehetne. Térülök fordulok, és a hitetlenkedve nézgelődő Malfoyra ügyet sem vetve viszek oda némi muníciót az asztalhoz. Egy kis bor, vodka, tequila, citrom, só, egy kis rágcsálnivaló (nehogy az első korty szesz kiüssön), majd egy-egy doboz cigi (ki hinné, hogy a szoba tudja, hogy melyikünk melyik márkához hűséges).
Dolgom végeztével lehuppanok egy – mint később kiderült – varázslatosan kényelmes fotelba Malfoyjal szemközt. És rádöbbenek. Pia van, pohár sehol. Magamat szidva állok fel, és teszem meg az utolsó kört a szekrény és dohányzóasztal közt. Most leülök, végleg. Kiveszek a dobozból egy szálat, és szertartásosan meggyújtom a hörgőropi végét, majd mélyen leszívom a mentolos füstöt. Egy pálcaintéssel hamutartót varázsolok az asztal mértani közepére, majd beszélgetést kezdeményezek, hogy ne csak alkoholizálásról szóljon az élet.
- Mi vezérelt, mikor leszedtél a falról olyan kicsit sem épelméjű indokkal, miszerint nekem most alkoholizálhatnékod van velem? Miért pont velem?
- Ha azt mondom, hogy mindig is szerettelek volna megismerni, hiszel nekem?
- Tegyük fel, hogy igen. De miért most?
- Mert eddig nem lehetett Potter és Weasley nélkül látni téged. Velük meg nem akarok közelebbi kontaktusba kerülni.
- A miértre még mindig nem kaptam választ. Miért én?
- Mert okos vagy, talpraesett és veszélyes. Van egy auralátó a Mardekárban, ő mondta, hogy körülötted más színt nem lát, csak a feketét. És nem a ruháidra gondolt. Biztos benne, hogy nem a hagyományos értelemben vett jó oldalon állsz. Igaza van?
- Szerintem egy vámpír sosem állhat Dumbledore és Harry Potter mellett. Fél éve tudtam meg, hogy az vagyok, amikor először alakultam át. Apámék megint felhúztak, én meg rájuk támadtam teljesen átalakulva. Aztán jött a „családi kupaktanács", hogy miért is volt ez. Legkedvesebb apám két és fél mondatban vázolta, hogy tizenhét évvel ezelőtt volt egy félig-meddig futó kalandja egy nővel, akiről születésem után derült ki, hogy egy több ezer évre visszavezethető vámpírdinasztia királynője. Ekkor apám megfogott engem, meg a motyóját és elhúzott a fészkesbe, majd egy évig és egy napig bujkált, nehogy anyám megtaláljon minket és tisztességes vámpírt neveljen belőlem.
- Miért pont egy évig és egy napig?
- A vámpírtörvények a klánunkban úgy szólnak, hogy ha ilyen történik, az anyának vagy az apának utódja eltűnésétől számított egy éve és egy napja van arra, hogy megtalálja a csemetéjét, máskülönben az hivatalosan is az elrabolt félé lesz, és az utód csak nagykorúsága betöltése után hozhat döntést arról, hogy visszatér-e a klánba, vagy sem.
- És a szüleiddel mi a helyzet?
- Eléggé utáljuk egymást. Anyám és apám retteg tőlem, ezért folyamatosan ütnek-vágnak engem. Ne tudd meg, hogy a hét év alatt, míg idejártam, hányszor kellett szünetek után mindenféle kendőzőbűbájt alkalmaznom, hogy senkinek ne tűnjön fel, miket csinálnak velem otthon – mondom savanyú mosollyal, miközben újabb pohár valamit emelek a számhoz, hogy azt is egy hajtásra eltüntessem magamban, mint az előző hármat. Előveszek még egy szál cigit, és ugyanolyan szertartásos mozdulattal tartom a láng fölé, mint az előzőt.
- És veled mi a helyzet? - szólalok meg kisvártatva – A te szüleid milyenek?
- Ez összetett – ráncolja a homlokát beszélgetőpartnerem – apám rettenetesen büszke akar rám lenni, mivel én vagyok a család egyetlen utódja, tehát rengeteg elvárás van velem szemben. Viselkedj rendesen, tanulj jól, légy rideg, gonosz, és a többi. Én pedig pontosan így teszek. Anyám egy jégcsap, megszült, azóta pedig jószerével nem is láttam. Mindig volt mellettem egy dada, aki kb. két hét után menekült tőlem, mert vagy felgyújtottam, vagy lehánytam, vagy csináltam vele valami olyat, aminek nagyon nem örült.
- Akkor szedjük össze a dolgokat. Sem téged, sem engem nem szeretnek a szüleink. Kettőn közt a különbség csak annyi, hogy nekem már nincs hova menni, legalábbis ebben az országban. A nyáron kihajítottak otthonról minden ingóságommal együtt. Asszem a RAVASZ vizsgák után elmegyek az országból a klánomhoz, és ott is maradok, bár itt jobb szeretnék.
Miért maradnál, ha nincs itt semmi, ami visszatartana?
- Egyvalami visszatartana. A hatalom. Ki nem szereti? Egyszerű a képlet: győzd le Voldemortot, öld meg Harry Pottert és Albus Dumbledore-t és tiéd a világ.
- Ez mind szép és jó, de hogy akarod kivitelezni? Odaállsz Voldi elé, hogy „maradj ott egy kicsit, hogy leavadázhassalak"?
- Hülye. Rengeteg felkészülés kell hozzá, a többi már megvan – azt hiszem, felkeltettem az érdeklődését, mert látszólag minden idegszálát birtoklom.
- Milyen többi?
- Még év elején felvettem a kapcsolatot anyámmal, hogy segítsen. Tudod, minket vámpírokat mindig is vonzott a hatalom. Szeretünk uralkodni a nálunk gyengébbeken. Szóval egy ezerötszáz fős vámpírhadsereg már mögöttem van. Persze emberek is kellenek, akik alárendelik magukat az akaratomnak. Természetesen ezt nem úgy képzelem el, mint ahogy a Sötét Nagyúr megvalósította, de nem is Dumbledore-i módon óhajtom megszervezni.
- És mit akarsz a hatalommal?
- Még nem tudom, de fel fogom magam találni.
Közel tíz percig ültünk némaságba és cigifüstbe burkolózva, mikor Malfoy újra megszólalt.
- Segítek.
- Ugyan miért tennéd?
- Az egyik ok, hogy nem Voldemortot akarom szolgálni – te talán nem fogsz passzióból halálos átkokkal dobálózni, másrészt osztozni akarok a hatalmadon.
- Azon csak úgy osztozhatsz velem, ha vámpírrá teszlek véla. Erre pedig ne nagyon számíts mostanában. Előbb bizonyítani kell.
- Hogy minek neveztél? Nem vagyok véla!
- Érzem a szagodat. És azt ne mondd nekem, hogy volt valaha is olyan, aki visszautasított, mert akkor tényleg kiröhöglek. Legalább negyedrészt véla vagy. És nagyon erős a kisugárzásod is. Szóval ne bizonygasd az ellenkezőjét kérlek.
Látszott rajta, hogy erre nem számított. Töltött magának egy pohár 40-os tequilát és sózás-citromozás után magába döntötte. Sokkolta a hír, miszerint az ő vére nem is annyira arany. Ráadásul nem is teljesen ember. Én meg kezdtem elvarázsolni magam. A vodkás üvegben már alig lötyögött valami az alján, a tequila is sokat vesztett már a tartalmából, a bornak pedig a fele hiányzott.
- Kezdek álmosodni – jelentette ki nagyvártatva szőke majdnem bűntársam.
- Akkor aludj. Én nem tartalak vissza – bandzsítottam rá, hiszen nekem is a fejembe szállt már a pia.
- Akadt némi problémám – szólalt meg egy kis szünet után újra.
- Éspedig?
- Nem fogok tudni eljutni az ágyig. Segítenél? - nézett rám zavaros szemekkel.
- Eh, férfiak... - sóhajtottam, majd feltápászkodtam eddigi kényelmes helyzetemből és odatámolyogtam nagy nehezen a kissé illuminált állapotban levő férfikezdeményhez. Nem túl gyengéden a hóna alá nyúltam, hogy valahogy eljuttassam magunkat az ágyig, ami már rám is incselkedő pillantásokat vetett. Azt hiszem, elkezdtem hallucinálni valamitől. Pedig nem szívtam semmi olyat. Gondolatban megrántottam a vállam és tovább botorkáltam a holt teherrel a vállamon. Amire nem számítottam az a lendület. Murphy megmondta: ami rád eshet, az rád is fog tértől időtől függetlenül. Na, valami ilyesmi történt velem is. Két és fél másodperccel később én az ágyon feküdtem, takaró gyanánt pedig a Mardekár mindenkori bikáját használtam – mindezt saját elhatározásomon kívül. Nehéz volt legörgetni magamról – látszik, hogy nem a nőknek találták ki a súlyemelést -, mégis miután sikerült, roppant büszkén mentem nagyjából tíz centivel arrébb.
Két szempillantás sem telt el, és érdekes jelenségre lettem figyelmes: valaki tapogatja (simogatja?) a hátam. Mivel más élő szervezet nem tartózkodott a szobában rajtam és Malfoyon kívül és a saját magam tapogatása sem tartozik a legkedveltebb elfoglaltságaim közé, ezért kényszerű hálótársamra gyanakodtam, ki tudja milyen indíttatásból. Eddélig nem létező rémületem ugrott egy tripla axelt, amikor megszólalt (mivelhogy rendes boszorka nem ijed meg az idegen kezek általi simogatástól, hiszen ha valami nem tetszik, ott a pálca, lehet itt az avada, hol az avadát játszani):
- Hermione! Mondták már, hogy gyönyörű vagy? - igen, a tipikus részeg feeling: mindenki tetszik, mindenkit... De még engem is?!
- Nem Malfoy, még nem mondták, és te sem mondanád, ha józan lennél. Szerintem aludj egy nagyot, mert holnap hosszú és tyúkszaros napunk lesz.
Mindezt csukott szemmel, a hátamon fekve mondtam, mélyen alfában, majdnem omegában (vagyis nem érzékeltem egy kukkot sem), mikor egy forró, alkoholpárás leheletet éreztem közvetlenül a szám felett. Erőnek erejével visszarángattam magam a kocsonyás lazaságból, majd kinyitottam szemeimet, hogy egy ezüstös-kékesszürkés-meghatározhatatlan árnyalatú szempárral találkozzon tekintetem. Egy lányregényben a hősnő már rég rátapadt volna arra a hmm...vonzó (határozottan) szájra, és kifulladásig csókolta volna. Ez sem én vagyok.
Az extra sokk akkor ért, amikor elkezdte az arcomat simogatni, mint aki épp egy csók előtt a legújabb barátnőjét. Aztán meg is csókol. Öntudatlanul viszonzom, melyik hülye ne tenné? Fél perc múlva tudatosul végül bennem, hogy kivel, mit, hol, és hogyan művelek. Lassan elszakítom magam tőle, pedig a nyelve...valami hihetetlen dolgot művel éppen a számban, amitől az összes izmom kocsonyásodásnak indul. Ellenben van egy kis bibi. Sosem csinálok ilyet, annál is inkább, hogy ez se nem randi és Malfoy még csak nem is sorolható a kedves ismerősök kategóriába. Szóval leszakadok a szöszi nyelvéről, hogy egy majdnem józan pasival nézzek farkasszemet.
- Drága Malfoy – indítok – ez mégis mi volt? - ennyi jön ki belőlem, mert az oly jól ismert hidegvérem is úgy hagyott magamra, mint a pinty.
- Kedves Granger – felel – ez egy csók volt, ha nem jutott volna el az agyadig.
Na ez az igazi Malfoy – gondoltam sóhajtva. Úgy hiányzott, mint a májusi jégeső.
- Egy kérdés, és alvást színlelek. Miért kaptam?
- Nincs válasz reggel előtt. – Anyád. Gondolom én. - Józanon is meg akarom ismételni.
- Ha megteszed, olyat teszek, amit nagyon megbánsz – és komolyan is gondolom. Nem szeretem, mikor olyan emberek smárnak le, akik előző nap még undorodtak tőlem. - Jó éjszakát Malfoy. - Meg sem várom, hogy annyit mondjon mukk, kirángatom magunk alól a paplant, majd tüntetőleg a bal oldalamra fordulok, a szöszinek háttal. Még hallom, hogy aranyvérű majdnem-letámadóm helyezkedik kicsit, majd egy kar súlyát érzem a derekamon. Úgy gondolom, nem tudja, hogy folyamatosan az életével játszik. Bátor – vagy ostoba -, nem tudom, de jelen helyzetben nem is akarom tudni.
Azt hiszem, belenyugszom. Legalább ma éjszakára. Jó ez így.
