Testbeszéd

Nagisa unottan bámulta a plafont. Egy jó ideje elveszítette a fonalat Rei beszédében és elkezdte vendéglátója szobáját és annak tárgyait bámulni, de ez sem bizonyult sokkal érdekesebb cselekvésnek. A kék hajú nem másról, mint a legújabb szerzeményéről tartott szónoklatot, amely egy újabb, az úszásról szóló könyvet jelentett. Persze Nagisát ez sosem érdekelte igazán, de azért mindig vette a fáradtságot, hogy végighallgassa, aztán, ha úgy érezte elege van, meg is szakítsa a mesélést.

Ez az alkalom is ilyen volt. Míg figyelmen kívül hagyta Rei szövegelését, gondolatai hirtelen felelevenedtek egy bizonyos téma körül, amelyet már régóta szeretett volna megbeszélni úszótársával, csak eddig nem vette a bátorságot. Ez az érzés meg is lepte őt, hiszen őszinte és merész embernek tartotta magát.

Azt hiszem, az ilyesmivel nem kell sokat tökölni – futott át az agyán, majd Rei felé fordította fejét. Gondolkodás nélkül a fiú szájára tapasztotta a kezét, aki nem kis meglepettséggel hagyta abba a beszédet. Nagisa elhivatott tekintete láttán döbbenten pirult el és úgy meredt rá.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte, de szavai kissé torzultak, hiszen a kis pingvin továbbra sem engedte el ajkait.

- Én… - Nagisa egy pillanatra megállt felszólalásában. Hirtelen nem tudta a megfelelő szavakat, amelyekkel elkezdhette volna a témát. – Rei-chan, túl sokat beszélsz a könyvekről – jelentette ki és elhúzta barátjáról a kezét.

- Ah… sajnálom – felelte a fiú és újra elvörösödött. – Csak… tudod, mennyire érdekesnek találom őket – mondta halvány mosollyal.

Én nem ezt akartam mondani – dorgálta magát Nagisa. – De ezt hogyan fogalmazhatnám meg?

Aztán átvillant agyán a megoldás. Hát persze! Miért is kéne szavakba öntenie, amikor tetteivel is közölhetné az üzenetet?

Azzal a lendülettel Rei álláért nyúlt jobb kezével és erősen megragadva maga felé fordította a szemüveges fiú arcát. A kék hajú persze csak újra megdöbbent és nem értette a jelenetet, hát még amikor Nagisa teste előre lendült és ajkait az övére tapasztotta, végleg lefagyott. A szőke heves csókját képtelen volt viszonozni, csak ült ott, a földön megkövülten és bámulta maga előtt a kócos hajkoronát.

Aztán a Hazuki fiú eltávolodott tőle és lihegve tekintett rá. Életében először nem tükröződött vidámság szemeiből, csupán komolyan bámulta Reit.

- Na… Nagisa-kun… - hebegte Rei és ajkaihoz emelte ujjait, gyengéden megérintve azt.

- Nem tetszett? – kérdezte hevesen a szőke. Egész teste jelezte a felindult állapotot, vállai remegtek, kezeit pedig olyan erősen szorította a padlóhoz, hogy ujjai elfehéredtek.

- Tessék? – szólt vissza még mindig kábultan Rei. Minden olyan hirtelen történt számára, ezért képtelen volt felfogni a sűrű események sorozatát.

- A csók! – sürgette Nagisa izgatottan. – Talán nem tetszett a csók?

- Nagisa-kun… de miért… - próbálkozott tovább a pillangó, de egyszerűen képtelen volt kiébredni bódulatából. Ez most komolyan megtörtént? Nagisa megcsókolta?

El sem hitte. Barátja tette nem töltötte el rossz érzésekkel, sőt, meglepettségének fátyla mögött mintha egy pici elégedettség is bujkált volna, de nem tudta biztosan. Hiszen, az nem lehet, hogy tetsszen neki a dolog. Nagisa csupán a csapattársa és semmi több, a fenébe is.

A Hazuki fiú látta Rei bizonytalanságát, ezért újra akcióba lendült. Karjait a nyaka köré fonta és egy óvatos lépéssel a lábai közé térdelt. Száját erősen a társáéra nyomta és az előzőnél talán picit finomabb csókokban részesítette.

Szerette Reit, ebben biztos volt. Már kisgyermekkorukban, amikor megalakult az úszócsapatuk a váltóhoz, akkor is kívülállónak számította fiúk között. Makoto, Haru és Rin egykorúak voltak, ráadásul nagyjából hasonló képességekkel is rendelkeztek. Nagisa hiába erőszakolta magát a csapatba, attól még Rin nehezen fogadta el őt, Haru pedig sok dologról, ahogyan róla is, nem vett tudomást. Szinte éhezett valaki figyelmére és barátságára, maga sem hitte el, mennyire, így amikor megismerkedett a saját korosztályát képviselő szemüveges atlétával, nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Borzasztóan örült a társaságnak. Kapcsolatuk hamar barátsággá fejlődött, hiszen Rei maga is kissé idegennek számított az összeszokott társaságban, így csupán Nagisa támogatására szorulhatott. Ez az érzelem a szőke fiúban hamarosan erősödni kezdett és észrevette, hogy az edzések alkalmával mindig egyre többet legelteti szemét a nyúlánk, kidolgozott testen. Lassan megszerette őt.

Úgy gondolta, ezt közölni nehéz feladat lesz, hiszen rettegett az elutasítástól. Mit tett volna, ha Rei nemet mondd, vagy megutálja őt érzelmeiért? De ő egyszerűen nem tudott tovább várni. Akarta őt. Jobban, mint bárkit ezen a világon.

Tetteiben rejlő vehemenssége személyiségéből is fakadt, de rettegés érzetéből is. Fejében zúgtak a gondolatok és szinte már látta is maga előtt Rei elutasító arcát, undort a tekintetében, amikor… amikor egy lágy simítást érzett oldalán. A kéz és finom ujjak bizonytalanul tapadtak bőrére, ami izgalommal és boldogsággal töltötte el. Hát mégsem utálja őt? El sem akarta hinni.

Boldog mosollyal vált el Reitől, aki zavarában azonnal lehajtotta a fejét, de arca borzasztó vörösségét nem rejthette el. Nagisa szája vigyorba húzódott, szemei pedig csillogni kezdtek. Annyira megkönnyebbült, hogy fel is nevetett.

- Mi az? – kapta fel a fejét a kék hajú idegesen, mert azt hitte, Nagisa rajta szórakozik.

- Semmi – felelte a szőke mosolyogva. – Csak boldog vagyok.

Rei ezt még kellemetlenebbnek érezte és újra lehajtotta a fejét. Már a füle is vöröslött. Forróság öntötte el testét, amellyel nem tudott mit kezdeni.

Nagisa bátorsága teljes mértékig visszatért. Akár az egész várost körbe tudta volna futni a túlcsorduló energiától.

Ujjait újra Rei állához érintette, de ez alkalommal nem kellett erőltetnie, hogy a fiú ránézzen. A lila szempár félénket csillogott.

- Szóval… a csók – folytatta Nagisa. – Nem tetszett?

Rei nem tudta, mit feleljen, de a szőke fiú pontosan értette a jeleket a másik testbeszédéből. Közelebb hajolt társához, minek következtében a lába Rei ágyékának feszült. Ha lehet, ettől a fiú még idegesebbé vált és zavartan szorította össze fogsorát. Nagisa persze csak felnevetett ezen. Még közelebb húzódott hozzá, így már érezték egymás leheletének simogatását a bőrükön. A Hazuki fiú belemélyesztette rózsaszín tekintetét a lila íriszekbe.

- Akkor miért nem csókolsz vissza?

Persze Rei továbbra is néma maradt. Egyszerűen képtelen volt bármit is kinyögni a számára teljesen újszerű szituációban.

Nagisa lassan egyre közelebb tolta arcát barátjáéhoz és lágyan Rei ajkaihoz érintette a sajátját. Sokkal finomabban viselkedett, mint korábban, mert azt remélte, hogy ez ösztönözheti a szép, lila szemek tulajdonosát. Sejtése beigazolódott. Rei váratlanul megmozdította száját, bár a dolgokba nagyon nehezen lendült bele. Ám ez a tempó túl lassúnak bizonyult Nagisa számára, ezért lassan elengedte az ajkakat és felfedező útra indult. Először Rei nyakának kényeztetésébe kezdett, mire az oldalát érintő újak megfeszültek, szinte a bőrébe vájtak. Ezt jó visszajelzésnek vette, ezért folytatta tevékenységét. Eleinte csak csókolgatta az érzékeny bőrt, halvány foltokat hagyva rajta, később viszont nyelvét is bevetette, amellyel halk reakciókat váltott ki partneréből. Ezen felbuzdulva kezét leemelte Rei válláról és lassan a pólója alá akarta csúsztatni, de ezt a kék hajú már nem bírta tovább. Idegesen, reflexszerűen odakapott és megragadta a csuklóját.

- Mi a baj, Rei-chan? – kérdezte ártatlanul Nagisa. Ártatlanul pillantott fel a pillangóra, hiszen begörnyedt testtartásban üldögélt az ölében.

- Ez… ez sok nekem, Nagisa-kun – felelte bátortalanul. Lila íriszét is inkább a padlón nyugtatta, mint barátján. Borzasztóan zavarba esett, miközben teste szinte remegett a forróságtól és izgalomtól.

- Miről beszélsz? – kérdezte vidáman nevetve a szőke. – Hiszen még alig csináltunk valamit!

Jellemző rá – gondolta Rei. – Olyan telhetetlen, mindent azonnal akar.

- Ez pont elég – próbálkozott tovább, de Nagisát nem lehetett lelőni.

- Ugyan, Rei-chan…

A lila íriszekben erő villant, amelyen a szőke fiú is nagyon meglepődött. Hirtelen a korábban oly gyengéd karok erősen meglökték őt, mire a földre került. Végtagjai csak szétterültek teste mellett, Rei pedig kihasználta ezt az alkalmat. Két karjával lefogta Nagisa csuklóit a feje körül és erős tekintettel bámulta az alatta fekvőt. Nagisa el sem hitte, amit lát. Rei sosem viselkedett még ilyen erőszakosan vele – sőt, senkivel.

Ez… ez tetszett neki.

A kék hajú idegességében az alsó ajkába harapott, de aztán megemberelte magát és beszélni kezdett.

- Ma nem, Nagisa-kun. – Hangja halkan, de határozottan csengett.

- Ahogy akarod – mosolyodott el a szőke.

A felelet hallatán Rei lekászálódott a srácról és idegesen sóhajtva túrt bele kék hajába. Az előző időszak minden egyes képkockája az agyába égett és egyfolytában a gondolatait bombázta.

Nagisa egy hetyke mozdulattal felült és törökülésbe rakott lábaira támasztotta kezét. Érdeklődő tekintettel figyelte a lehiggadni próbáló fiút és ördögi mosoly jelent meg fiatal arcán. Lassan, észrevétlenül újra közeledni kezdett társához, de hirtelen egy kéz nyomódott kócos, szőke haja által borított homlokára és azonnal eltolta őt.

- Nagisa-kun, kérlek!

Az ideges válaszra csak elnevette magát és beleegyezett a feltételekbe. Ám legyen, veszteg marad, de előbb utóbb úgyis megtöri ezt a merev pillangót! Egy-két napot, esetleg hetet még tud várni, de tovább nem.

Mert szerette őt.