Kedves olvasók! Mit is írhatnék azon kívül, hogy remélem, élvezni fogjátok ezt a folytatásos, igen szokatlan párossal dolgozó ficet. Ígérem, olyan gyakran update-elek majd, ahogy csak időm és ihletem engedi. Ha tetszett, nem tetszett, vagy csak megjegyzésed lenne a fejezettel kapcsolatban, nyugodtan hagyj nekem hozzászólást. Mindegyiknek örülni fogok. :)

Jó olvasást!

Nakura

Ott, ahol összemosódik a valóság

.

Szeretni lassan kell. Lassan, és tökéletesen, és úgy, hogy a történetek vége mindig csupa happy end, gyertyafény és rózsaszirom lehessen. Fran mindent tudott a szerelemről. Olvasott vagy ezer könyvet, filmből meg talán még annál is többet látott, de élete huszonegy éve alatt csalódottan kellett megállapítania, hogy a valóság nem mindig olyan egyszerű, szép és hibátlan, mint ahogy azt a regények sugallják.

Tizenhat éves volt, mikor először bekerült az elvonóra. Akkoriban nem volt több egy semmirekellő, árva utcagyereknél, aki napi hat-hét kézitáskát csent el, hogy finanszírozni tudja igen költséges szenvedélyét. Enni alig evett, talán minden második vagy harmadik napon, ám a szintetikus szerektől érzéketlenné vált szervezete olyankor sem fogadta szívesen az ételt. Émelygett, szédült, úgy érezte, a világ élére állított pénzérmeként pörög körülötte, aztán lassan minden gondolatot kimosott a fejéből az újabb adag.

Akkoriban még lennie is fájt. Minden a delíriumról szólt, a delírium pedig nem szólt semmiről. A világ értelmetlen volt, fehér, és annyira üres, hogy Fran időnként úgy érezte, egyes egyedül van egy hideg, lakatlan világegyetemben. Úgy gondolta, sőt, időnként egészen biztos volt benne, hogy Olaszország, Japán, Ázsia, a Föld, de talán még a naprendszer is mindössze egy általa ébresztett, túlontúl komplex tévképzet. Kereste a kiutat, azt a bizonyos rést, amin az illuzionista ki tud bújni a saját illúziójából, ám a világ vasmarokkal tartotta a fiút.

Aztán egy esős novemberi napon elérkezett a fordulópont. Egy mocskos sikátorban feküdt néhány egymásra halmozott, ronggyá ázott kartonlapon egy tűzlétra előtt. Csendesen aludt, miközben az eső lassan átitatta a ruháit, a hideg pedig csontig rágta magát a húsában. Ha pár évvel korábban történt volna ugyanez, biztosan felkelt volna, hogy behúzódjon egy eresz alá, vagy bárhova, ahol megússza a zivatart, ám akkoriban már minden mindegy volt. Nem érdekelte az egészsége, ahogy nem érdekelték a ruhái sem. Csak aludni akart, végigjárni az önmaga keltette illúzió minden egyes szegletét, elmenekülni a sikátor és a macskák bűze elől.

Csakhogy a ködlángokkal átszőtt álom hamar semmivé foszlott, mikor egy kegyetlen rúgás és a fiú bordáiba hasító fájdalom hirtelen visszarántottak Frant a valóságba. A szemei előtt táncoló csillagok felhőjén át látta, hogy egy magas, szigorú arcú alak fölé hajol, aztán a férfi a gallérjánál fogva megragadta, és egy egyszerű mozdulattal felrántotta a földről.

- Erre pazarolni a lángjaid… – sziszegte, ám Fran tudatához előbb jutottak el a hosszú, ezüstös tincsek csillanásai, mint a férfi által kiejtett szavak. – Idióta mocsok.

Egy kar lendült felé, aztán valami ezüstös bongással a tarkójának csapódott, a világ pedig teljesen elsötétült. Fran következő emléke az, hogy magához tér az elvonón. Egy takaros, fehér szobában feküdt, bolyhos, kék pizsamában, és mindennek olyan fura, leírhatatlan szaga volt. Mintha a fertőtlenítő meg valamilyen édes illatú, tavaszi virág aromája keveredett volna a helyiségben és – mint azt Fran később megtudta – az egész épületben. Aztán betipegett a szobájába egy csinos, fehér ruhás nővérke, és egy műanyagpoharat nyomott a kezébe, mondván, hogy abban találja az aznapi gyógyszeradagját, majd a szoba másik végében álló csaphoz sétált, és megtöltött vízzel egy sötétkék poharat.

Fran később csodálkozva eszmélt rá, hogy a gyógyszerek csakhogy nem jobban kiütötték, mint anno a drog. Nem gondolkodott – nem tudott, az agya mintha alámerült volna valamiféle langyos, felhőkkel szabdalt, fehér zselében –, nem érzékelte az idő múlását, sőt, mozdulni sem igazán mozdult, csak ellazult testtel feküdt a betegágyán. Időnként az is megesett, hogy a több órás delírium mindössze egy-két percnek tűnt, miután elmúlt a gyógyszerek hatása. Egy-két kellemes, végtelenül gondtalan percnek, mikor az elvonási tünetek elvesztek az agyát fogva tartó, fehér zselében. Nem karmolászta tehetetlenül a testét, nem sírt, nem sikítozott, nem érezte úgy, hogy a csontjai szilánkjaikra zúzódnak a testében, a vére pedig lángoló benzinként utazik körbe és körbe az ereiben.

Megváltás volt a gyógyszerkúra, a csoportterápia, ahogy megváltás volt maga az elvonó is. Mikor bent tartózkodásának utolsó napján Fran összepakolta az ingósságait – ami mindössze a bent készített rajzokat, hímzéseket és kerámiákat jelentette –, megfordult a fejében, hogy a valódi megváltás talán mégis inkább az a magas, ezüstös hajú alak volt, aki rátalált a sikátorban. Egyszer egy nővérke elárulta neki, hogy a férfi hozta be, fizette ki a kezelés díját, és hagyta meg, hogy addig ne engedjék el a fiút, amíg nem biztosak benne száz százalékig: elég erős hozzá, hogy tiszta maradjon.

A nővérke azt már természetesen elfelejtette említeni, hogy az igen bőkezű férfinak volt még egy másik, utolsó feltétele is. Plusz kétezer eurót fizetett az intézetnek azért, hogy felhívják egy héttel Fran kiengedése előtt, és megadják a fiú távozásának pontos időpontját. Kétezer euró láttán a klinika vezetője nem kérdezett sokat. Bólintott, felírta egy ragadós hátú, sárga cetlire a férfi nevét és telefonszámát, majd az íróasztala jobb oldalán fekvő határidőnapló tetejére tapasztotta a papírt.

És hogy mi is történt akkor valójában? Frant tudta és megkérdezése nélkül eladták a Variának. Squalo visszagondolva nem volt benne egészen biztos, hogy a klinika igazgatója tisztában volt vele, mit tett. A férfi annyira gyanútlannak, annyira jóhiszeműnek tűnt, mintha elhitte volna, hogy az asztalára halmozott pénzt valóban csak egy telefonhívásért kapja. Ám a valóság cseppet sem volt ennyire mesébe illő. A kétezer euró fejpénz volt. Fejpénz Franért, akiből Squalo megérzései szerint remek illuzionistát faraghatnak majd a Vongola szakértői. Akkor, azon az esős novemberi napon a sikátorban, a sovány, zöld hajú fiú egész testét körbefonták az indigókék ködlángok. A Varia eső őrzője látott már pár illuzionistát, és tudta, hogy a legtöbbjük általában csak egy bizonyos testrészére tudja kiterjeszteni a lángjait. Az, hogy az indigó színű ragyogás az egész testet körbefonja, szinte példátlannak számított és mindenképpen különleges tehetségre utalt.

Varia minőség – gondolta a maffiózó, miközben hanyagul nekidőlt fekete Lamborghinije oldalának, és szórakozottan felpattintotta a kezében tartott öngyújtó fedelét. A lángok felcsaptak, aztán a fedél visszacsúszott a helyére, a férfi ajkai közül kilógó cigaretta vége pedig parázslani kezdett. Squalo mélyet szippantott. Élvezte, ahogy a füst átjárja a tüdejét, aztán kitódul az ajkai között. Olyan lassú és békés volt az egész, mint egy vallásos rituálé. Elcsendesítette a lelket.

Aztán kinyílt a klinika ajtaja, és a csendesség átadta a helyét egyfajta szavakkal leírhatatlan izgalomnak és várakozásnak. A vékony, korához képest nyúlánk Fran álmodozó arccal botorkált lefelé a kőlépcsőkön, észre sem véve a rá váró férfit. Mikor aztán Squalo kifutott a türelméből, és megszólította a fiút… Nos, akkor valami igen váratlan történt. A fiú sötétzöld íriszei felé fordultak, csak hogy két másodperccel később megcsillanjon bennük a felismerés. Fran szinte rohanva tette meg az utolsó pár lépcsőfokot, majd megállt Squalo előtt, és a tőle telhető legkomolyabb hangon ezt mondta:

- Köszönöm.

- Még ne köszönj semmit – ingatta a fejét a férfi, majd eldobta a csikket és a murvába taposta. Egy pillanatig mindketten megigézve nézték, ahogy a bérgyilkos fekete csizmás lába a klinika fehér kövecskéi közé morzsolja a kialvó cigarettát, aztán rövid hatásszünet következett. Fran érdeklődve emelte a férfi hosszú, fényes tincsekkel keretezett homlokára a tekintetét, ám Squalo egy ideig még csendben bámulta a talajt, mintha csak össze akarná szedni a gondolatait. – Mondd csak, kölyök, van hova menned? – kérdezte végül, miután újból találkozott a tekintetük.

- Nem… nincs – felelte pár pillanatnyi töprengés után Fran. – De majd…

- Mi lenne ha – vágott közbe gyorsan a maffiózó. – Ha azt mondanám, tudok egy helyet. Az állás elég kemény, és hosszú betanítást igényel, de a fizetés jó, szállást és kosztot pedig gyakorlatilag ingyen kapsz.

- Azt mondanám, maga viccel – döntötte oldalra a fejét a fiú. Teljesen és tökéletesen hihetetlennek tűnt, hogy csak úgy az ölébe hulljon egy ilyen ajánlat. Miért pont ő? Miért pont most? Az illuzionista egy csipetnyi logikát sem talált a dologban. – Nincs semmiféle végzettségem. Mégis miért kapnék ilyen állást?

- Maga? Mégis hány évesnek tűnök, kölyök? – vicsorogta Squalo. – Márciusban leszek huszonhat, nem kell magáznod, mint valami nyugdíjast.

- Rendben – kezdte Fran, de a bérgyilkos újból közbevágott.

- Egyébként pedig nem viccelek. Ehhez a munkához nem képesítés, hanem tehetség kell, és hidd el, én felismerem a tehetséget, ha látom. – Mikor Squalo észrevette, hogy a fiú továbbra sem tűnt túlságosan lelkesnek, csak úgy mellékesen hozzátette: – Kezdő fizetésnek heti ezer eurót tudunk ajánlani.

- Hogy mennyit? – pattantak fel Fran szemei.

- Ezer eurót – ismételte meg a tőle telhető legnyugodtabb hangon Squalo, majd a fiú felé nyújtotta a kezét. – Azonnali kezdéssel.

Az illuzionista még habozott egy darabig, aztán megrázta a férfi kezét. Lehet, hogy nem volt minden rendben ezzel a titokzatos munkával, de bármi jobb volt annál, minthogy vissza kelljen mennie az utcára, és kukákból túrnia össze a vacsorára valót, hacsak nem akart újból rákapni a lopásra. Az ezüsthajú férfi nemcsak munkát, de ételt, szállást, és fizetést is ajánlott neki. Mégis hogy utasíthatta volna vissza?

- Jól döntöttél – villantott féloldalas mosolyt a fiúra Squalo, majd intett, hogy szálljon be a kocsiba. Ő maga egy laza mozdulattal bepattant a vezetőülésre, és már a slusszkulcsot csúsztatta a helyére, mikor Fran becsukta maga mögött az ajtót és a biztonsági övéért nyúlt. Egy pillanatra összevillant a tekintetük, mire a fiú íriszeibe fura fény költözött.

- Fran vagyok – közölte az illuzionista.

A bérgyilkos maga sem tudta, miért vigyorodott el a kijelentésre. Talán az szórakoztatta ennyire, milyen gyanútlan volt a fiú, vagy talán az, hogy elképzelte, milyen arcot vág majd, mikor otthon bemutatja a Varia többi tagjának… Mindenesetre úgy döntött, jobb móka lesz, ha egyelőre nem árul el túl sokat, ezért visszafordult a kormány felé, és elfordította a slusszkulcsot az indítóban.

- Squalo – válaszolta meg a kimondatlan kérdést a férfi a tőle telhető legsemlegesebb hangon, aztán rálépett a gázpedálra. Kezdődhetett az igazi,őrült Varia-móka.

.

~Folyt.köv.~