Egy földi angyal naplójából

Első rész

Pillantások bűvkörében

„Szar helyzet az enyém. De tényleg. Ki ne nevezné annak, aki ismeri a helyzetem? Nyakig ülök a bajban, ég és Föld között vergődöm – a szó szoros értelmében.
Angyal vagyok.
Nem, nem olyan, amilyennek Te mindig is képzeltél egy angyalt. Mert az emberek képzeletében egy angyal túlvilági szépség, hatalmas, hófehér szárnyakkal, glóriával a feje felett, fehér ruhában. Égkék szemekkel és majdnem fehér, mégis szőke, hosszú hajjal, kedves, elbűvölő mosollyal. És fény lengi körül, bárhol is járjon. Nos, én nem ilyen vagyok.
Nem vagyok szép, bár kinézetem így is kirí az emberek közt. Szárnyaim eltűnnek a könnyebb beolvadás kedvéért, glóriám egyáltalán nincs. Általában inkább feketét vagy pirosat hordok, a szemeim… a szemeim pedig égkék helyett aranybarnák. A hajam még passzolna is – hosszú, szőke –, de a mosoly és a fény nem áll közel hozzám. És a legnagyobb különbség köztem, és az általad elképzelt angyalok között az, hogy én a Földön élek.
Nem, nem lettem elküldve a Mennyből. Magam választottam ezt a munkát. Mondanám, hogy őrangyal vagyok, de ez nem igaz. Az őrangyalok a számukra kijelölt, leendő angyalokra kell vigyázniuk, nekem pedig távolról sem ez a feladatom.
Én „vadászatra" specializálódott angyal vagyok. Azért teszem idézőjelbe, mert a fogalom pontatlan. Démonokat kergetek, s megpróbálom rávenni őket arra, hogy hagyjanak fel a gonoszkodással. Egyfajta ajánlatot teszek nekik. Persze, mind tisztában vannak vele, hogy az én megoldásom nem könnyű. Ugyanis visszaküldöm őket egy olyan köztes állapotba, ahol aztán eldönthetik, mit akarnak. Ha emberként újra kezdik az életüket, és jól viselik magukat, bejuthatnak a Mennybe. Ha nem, vagy ha démonként akarják folytatni, azonnal a Pokolra jutnak, s Lucifer a pletykák szerint nem kedves…
Az angyallétnek vannak előnyei, és hátrányai. Előnye, hogy ha kell, mindenki előtt láthatatlan vagyok, nem kell ennem és innom, nincs szükségem alvásra, vagy csak nagyon ritkán. Mielőtt a Földre küldtek volna, tanítottak bennünket, írni, olvasni, beszélni, elvegyülni. Mindent. Még harcolni is.
Mert arra is szükségünk lehet. Persze, nem ölhetünk, de néha jó laposra verni egy-egy engedetlen démont, mielőtt még közölném a tényállást.
Két szigorú szabály van az ölésen kívül – ezek lehetnek a hátrányok.
Az egyik, hogy tilos beleszeretni egy földi halandóba, vagy démonba. Ellenkező esetben, amint ez kiderül, az angyal elveszti a szárnyait, s kénytelen egy törékeny, öregedő emberi testben leélni az életét.
A másik szabály az, hogy tilos a démonok szemébe nézni. Azért, mert a démont olyannyira elbűvöli a pillantásunk, hogy képes és belénk szeret. Persze, ez nem volna hátrány, de veszélyes. Mert a démonok bár ördögien gonoszak, de van köztük pár, ami nemre való tekintet nélkül gyönyörű…
Akármelyik szabályszegés azonnali szárnyvesztéssel jár.
Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki a három főszabályból kettőt megszeg…

Egy csillagtalan, felhős éjszakán történt. Éreztem a démon vonzását, bár ez nem olyan volt, mint a legtöbbé. Halványabb, furcsább. De azt tudtam, hogy ő is érez engem. Egy tetőre osont fel előlem, de követtem. Futó pillantással mértem csak végig. Talpig feketében, ahogy az megszokott. A haja is fekete, a bőre sápadt, fehér.
Tudtam, hogy a belőlem áradó fény elvakítja, hogy alig tud rám nézni, teljesen nyugodtan lépkedtem felé. De amikor felnéztem rá, megdermedtem.
Egyenesen az arcomba bámult sötétkékes szemeivel, én pedig nem tudtam nem odanézni. Pillantása hihetetlenül gyönyörű volt, s biztos voltam benne, hogy legalább annyira elbűvölt, mint én őt.
Mire képes voltam elszakítani a szemeim tőle, már régen késő volt. Tudtam, hogy bekövetkezett: megszegtem az egyik legfontosabb szabályt.
- Nini, csak nem egy angyalka? – kérdezte, hangján éreztem a mosolyt.
- De igen – feleltem lassan, kerülve a pillantását.
- Vártam rád – mondta.
- Gondolom, tudod, mi a szitu – jegyeztem meg remélve, nem kell többezredjére felvázolnom a helyzetet.
- Ó persze. De nem azért – lépett közelebb. – Nekem nem kell ajánlatot tenned. A válaszom egyértelmű és megingathatatlan nem. Sosem öltem embert, utánajárhatsz. Rájuk nem vagyok veszélyes.
Egy démon, aki nem ölt embert?! Na, ne röhögtessen!
- Nos, ha a válaszod nem… - kezdtem, és oldalra nyújtottam egyik karom. A fény, amely előtört ujjaimból nagyon is látható volt. Ettől az alsóbbrendű démonok már rég a földön fetrengenek kínjukban. De ő meg sem moccant.
- Ugyan, kérlek – szólt békítően. – Nem akarok harcolni veled.
- Nincsen választásod! – feleltem, és támadást indítottam felé. De egyszerűen csak ellépett előle. Nem támadott vissza.
- Egy angyalnak nem békepártinak kellene lennie? – érdeklődte mosolyogva. Zavart a nyugodtsága, zavart, hogy nem próbál alkudozni vagy megölni. De legjobban mégis az zavart, hogy miatta szegtem meg egy fontos szabályt.
- Nem mindenkivel – morogtam dühösen.
- Hát persze. – Egy démon, akire nem hat a fényem; egy démon, akinek a szemeibe néztem; egy démon, aki nem akar harcolni, nem akar megölni; egy démon, aki elbűvölt a tekintetével!
Ismét felnéztem rá, pillantásunk találkozott. Nem tudtam elszakadni tőle, olyan gyönyörűek voltak a szemei. Olyan jó volt elmerülni bennük. Mégsem szabadulhattam a gondolattól, hogy szabályba ütközik, amit teszek. Erővel szakítottam el a tekintetem tőle. Figyelmeztettem magam, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő.
- Tudod, nem olyan rossz dolog… - kezdte, de a szavába vágtam.
- Nem, csak főszabályba ütközik! – kiabáltam idegesen. Megráztam a fejem. Zavart ez az egész. Rávillantottam a tekintetem. – Ne kerülj még egyszer a szemem elé! – figyelmeztettem. Elhátráltam a tető széléig, és levetettem magam.
Elképzeltem, hogy mit láthat belőlem. Először fényt, majd két hatalmas szárnyam – egyenként akkorák, mint én –, és ahogyan köddé válok. Elmosolyodtam, legalább követni nem tud.

Hajnalodott már, mikor megéreztem a vonzást. Leszálltam egy szomszédos, lapos tetőn. Két középosztályos démon volt. Vígan licitálták egymás fölé gonoszságokban, emberölésben, mikor közéjük toppantam.
Hátrébb húzódtak előlem, de vicsorogtak rám. Igen, egy démon így viselkedik. Megakarja ölni az őt veszélyeztető angyalt. Hamar felmértem a képességeiket, nem voltak túl erősek, bennem pedig dúlt a feszültség.
Támadásaik elől elléptem, s mikor meguntam a játszadozást, felröppentem. Nem kellett volna. Erre vártak. Bizonyára tudták, hogy az angyalok legsérülékenyebb pontja a szárnya.
Három-három tőr repült felém, s csak az egyik hármas elől nem sikerült időben kitérnem. Jobb szárnyamba fúródtak a pengék, az használhatatlanná vált. Alattam az út volt, már sehogy nem tudtam volna a tető fölé keveredni. Ha most lezuhanok, a legkisebb problémám lesz az, hogy nem tudok repülni…
Már felkészültem, hogy itt a vége, ennyi volt, szemeim is behunytam, de nem zuhantam le. Valaki elkapott, szorosan ölelt magához, és éreztem az irányváltást is, ahogy magával ragad. Ha egy démon, talán lehet még némi esélyem…
Démon volt. De nem abból a kettőből. Hanem ő volt, akivel az éjjel találkoztam. Akit elbűvöltem. Aki elbűvölt.
Szemei most haragosan szikráztak, és nem engem figyelt, hanem a lentieket.
Aztán földet értünk. Óvatosan tett le, majd elengedett. Megálltam a lábaimon, bár úgy éreztem, jobb szárnyam húz…
- Maradj nyugton – szólt, s már ott sem volt. Cikázva harcolt, hihetetlen gyors mozdulatokkal. De ő is megsérült, láttam. De ellenfelei jobban. Mégsem végzett velük, csak ártalmatlanná tette őket.
Sebével nem törődve fordult vissza felém. Én azért figyeltem, fekete vére lassan, de csordogált az oldalából.
- Át tudod őket küldeni? – kérdezte. Bólintottam. Ha haldokolnék, akkor is menne.
Közelebb léptem a két démonhoz, mire azok megrándultak.
- Dönthettek – szóltam. – Újra kezditek, és éltek emberként, vagy ragaszkodtok, és Pokolra juttok. – Fény gyúlt, és eltűntek. Én leültem a tetőn és kiterítettem a sérült szárnyam. Úgy fordultam, hogy lássam a három kiálló tőrt.
- Jól vagy? – kérdezte megmentőm, mire felé pillantottam.
- Úgy nézek ki? – kérdeztem vissza.
- Várj, segítek – ajánlotta, és elindult felém.
- Nem kell! Menj, és inkább nyalogasd a saját sebeidet! – mordultam rá. Nem voltam túl kedves… pedig, ha jobban belegondolok, jólesett volna, ha segít. De erre akkor gondolni sem akartam.
- Te jobban szenvedsz, mint én, a szárnyad érzékenyebb, mint az én testem – mutatott rá. És valószínűleg igaza volt. – Engedd, hogy segítsek!
Egy morranással, szem forgatva húztam közelebb hozzá a szárnyam. Nem tetszett, hogy hagyjam, egy démon érjen hozzám. Mégis elviseltem.
Óvatosan, figyelmesen ért a tollaimhoz. S bár egyetlen mozdulattal szilánkokra törhette volna, nem tette. Figyeltem a kezeit, ahogy finoman rendezgette a tollaim az egyik tőr körül.
- Óvatos leszek, csak ne kezdj el csapkodni – kérte. Bólintottam. Kirántotta az egyik tőrt. Összerándultam, de magamra parancsoltam, hogy ne adjak hangot, és ne mozduljak.
A tőr pengéjére koncentráltam, figyeltem a fekete markolatot, és rajta a fehér, hajnali Napfényben csillogó vérem. Közben a démon kirántotta a második tőrt is. Felszisszentem.

- Megmondod a neved? – kérdeztem hirtelen, csak hogy eltereljem a figyelmem a csordogáló véremről.
- A nevem Roy – felelte. – A tiéd?
- Edward – mondtam.
Miután végzett, felemeltem az egyik tőrt, ő gyanakodva figyelt.
- Mire készülsz?
- Semmire – nyújtottam felé a fegyvert. – A vérem meggyógyít.
Az angyalok gyorsan gyógyulnak, a vérük pedig szintén ilyen erővel bír. Egyes démonok vadásznak ránk emiatt… Undorító.
- Nincs rá szükségem – rázta meg a fejét. - Ugyanolyan gyorsan gyógyulok, mint te. – Kedvesen mosolygott rám.
Lassan megmozgattam a szárnyam. Még fájt, de már nem volt vészes. Most jön a nyugis időszak. A démonok nappal nyugton vannak. Csodálkoztam, hogy Roy még itt van.
- Máskor vigyázz magadra jobban. Inkább tüntesd el a szárnyaid, akkor nem sérülhetnek meg – figyelmeztetett.
- Én is tudom – morogtam.
- Csak segíteni akarok, ne harapj rögtön, angyalom – mosolyodott el.
- Nem vagyok az angyalod! – sziszegtem dühösen.
- Majd leszel – tekintete az enyémet kereste, de én lesütöttem a szemeim. Nem, még egyszer nem húz csőbe!
- Egy fenét! Ne álmodozz!
- Ne feledd: elbűvöltelek. Ahogy te engem.
- Inkább megátkoztál! – Felnevetett.
- Nem tudnálak – rázta a fejét.
- Ne várd, hogy higgyek neked! És most jobb, ha mész, még elporladsz a Napfénytől – mondtam.
- Ne beszélj butaságokat, nem vagyok vámpír – csóvált a fejét nevetve.
- Ne kövess – figyelmeztettem, ahogy leléptem a tetőről, és szárnyra kaptam. Három másodperc múlva elrejtettem magam, és a lakásomig repültem.
Az erkélyem ajtaja nyitva volt, ott mentem be, majd be is húztam a sötétítő függönyöket. Óvatosan lépdeltem el a hálószobámig, és ledőltem az ágyamra. Fájó szárnyam kiterítettem, a párnám a fejem alá gyűrtem, és behunytam a szemeim. Abban a pillanatban Roy sötét, éjkék tekintetét láttam magam előtt. Küzdöttem az emlékkép ellen, majd hagytam, egy emlék úgysem ütközhet szabályba. Bár nem szoktam aludni, most elaludtam."