Jogok: Minden szereplő, helyszín stb. a FOX, ezen belül Hart Hanson és Kathy Reichs tulajdona.
Csak egy rajongó vagyok, nem krimi író! Azért megpróbáltam, hogy ne ejtsek alapvető hibákat. Korhatár: - M - De csak a krimi szál miatt!
.
.
.
– Temperance! – a kopogás az ajtó felől felerősödött. Bent, az íróasztalnál ülő lány fáradt tekintettel nézett fel, de aztán, hogy a zaj abbamaradt, újra a laptopja felé fordult. Nem úszta meg ilyen könnyen. Bárki is állt az ajtó előtt, mindenképpen be akart jutni a szobába.
– Temperance! – hangzott a kiabálás és már ököllel dörömböltek az ajtón.
Temperance egy ugrással talpon termett, három lépéssel átvágott a szobán és indulatosan kinyitotta az ajtót.
– Mi van? – förmedt a küszöbönállóra. A kint lévő lánynak a kezei ökölbe szorítva megdermedtek a levegőben. Arcán meleg mosoly ömlött szét, majd a legangyalibb hangon megszólalt:
– Szia, Tempe! Hát itthon vagy? – majd mintha az imént mi sem történt volna, fütyörészve a szobába lépett.
– Mire volt jó ez az egész? – támadta le legjobb barátnőjét Temperance. – Tudod Sara, hogy szoros napirendem van!
Sara, sötét haját füle mögé simítva kecsesen leült az ágyra:
– Jó hírem van számodra.
– Micsoda? – ült le mellé Temperance kíváncsian. – Talán Dr. Holzbaum mégis meg tudja tartani az előadását?
Sara lehunyt szemmel hanyatt dőlt az ágyon:
– Hogy téged semmi más nem tud lázba hozni, csak hogy valami Dr. Izé meggyógyult-e már! Az embernek huszonkettő évesen, kell, hogy legyenek színesebb vágyai is!
– Nem vagyok még huszonkettő – állt fel durcásan Tempe. Íróasztalához lépett:
– Ha nem tudsz legalább ilyen izgalmas hírrel szolgálni, jobb, ha mész.
Sara csak a fejét fordította a lány felé:
– Mire valók a legjobb barátnők, ha nem arra, hogy jó híreket hozzanak?
Itt hatásszünetet tartott:
– A Juharfa egy héttel korábban nyit. Pontosan Valentin-napon. Elmegyünk. Mind a ketten – és az utolsó mondat úgy hangzott, mint egy fenyegetés.
Tempe elmosolyodott volna, ha fejében a kalapácsszerű zakatolás nem nyomott volna el mindenfajta jó érzést. Kezét felemelve intette Sarát csendre, majd a fürdőszobába ment és egy levél gyógyszerrel tért vissza.
– Mi ez? – kérdezte Sara kíváncsian.
– Antibiotikum – válaszolta Temperance két korty víz között. – Már egy hete szedem. Elkapott valami influenza-féleség. Tehát beteg vagyok, nem megyek sehova.
– Sehova? – ismételte Sara gúnyosan. – Ez azt jelenti, hogy az előadóterem, a biológia-labor, a kémia-labor, a patológia és a könyvtáron kívül – sehova?
Temperance elgondolkodott, majd bólintott:
– Igen, azt hiszem, nem hagytál ki semmit.
Sara mérgesen felült.
– Látni akarom a határidőnaplódat!
Tempe megvonta a vállát.
– Tőlem! – és barátnője felé fordította a képernyőt. Ő hangosan olvasta a bejegyzéseket:
– Tehát holnap, csütörtök: Előadás, A csontok szilárdságának vizsgálata és összehasonlítása a sivatagban élt nomád lakosság és az ipari forradalom népességének húsz-ötven év közötti hímnemű egyedeinek… – itt abbahagyta és Tempére nézett:
– Tudod, mit? – kezdte. – Kérvényezd, hogy aki kívülről megtanulja a címet és nyelvtanilag elemezni tudja, kaphasson egy elégségest.
– Egy elégségest? – Temperance elhúzta a száját. – Én még a „jót" sem szeretem!
– Honnan tudod? Próbáltad már? Kitűnőn kívül más osztályzatod nem volt.
– Gondolod – kezdte Tempe tanácstalanul –, adjak le egyszer úgy egy tesztet, hogy minden tizedik kérdést rosszul válaszolom meg? Bár az eredmény attól is függ, hány darab kérdést kapok. Mert ugye ötven kérdés esetén ez öt hibás válasz… Ezt ki kell számolnom, hogy éri meg – fordította a képernyőt maga felé. Sara hangja állította meg:
– Nem! Arra gondolok, hogy néha az egyetemen kívül mással is kellene foglalkoznod. Nem csak hullákkal, hanem emberekkel is. Voltál már a szomszédodnál?
– A szomszédomnál? Miért kellett volna ott lennem? Az egyetemen úgyis találkozunk!
Sara bosszúsan szusszant egyet:
– Tudod egyáltalán, kik laknak még itt a koleszban?
Tempe felhúzta a szemöldökét.
– Hát, például te. Meg még… van valaki…, azt hiszem, egy lány. Enyhe csípőficama van, mindig látom, mikor kiszáll a liftből a… azt hiszem, az elsőn. Meg van egy fiú is, szemüveges. Szerintem kicsit nagyot hall, mert úgy huszonöt fokos szögben jobbra szokta hajtani a fejét, mikor beszél. A többiek még nem tűntek fel.
Sara felállt, Tempe elé guggolt és mintha szellemi fogyatékoshoz beszélne, gyöngéden megszólalt:
– Akkor most mondok egy hatalmas újságot: Ebben a kollégiumban pontosan háromszázhuszonnyolc egyetemista lakik! – Hangja a mondat vége felé egyre magasabb lett. – És te csak azt veszed észre, aki orvosi eset!
Brennan összerezzent és tűnődve megszólalt:
– Igen, gondoltam már rá, hogy sokan lakhatnak itt, különben miért lenne a lift tíz személyes…
Sara indulatosan az asztalra csapott:
– Most pedig megmutatod, mi a szombat esti programod! – sipította. Hiába, az embert néha még a legjobb barátnője is ki tudja hozni a sodrából!
– Tessék – mutatott Tempe a táblázatra – Négytől négy negyvenötig a könyvtárban egy rövid könyvbemutató. Te, ez nagyon érdekes lesz! – fordult csillogó szemmel Sarához. – Kétezer éves koponyákon találtak fogászati beavatkozásokra hasonlító nyomokat! Ez fantasztikus!
– Tovább! – bökte oda a barátnője egyre sötétebb tekintettel.
– Öttől hétig a felkészítő professzorommal beszélem meg a diplomamunkám hiányosságait. Utána pedig, gondolom, át kell írnom az egészet. Látod? – mosolyodott el győzedelmesen – Szombaton este nem érek rá!
– Neked kell egy pasi! – kiáltott rá Sara. Tempe a tenyere közé fogta a fejét:
– Ne üvölts! Széthasad a fejem – nyögte.
– Mikor voltál utoljára pasival? – szegezte neki a kérdést a harcias lány. Brennan megvonta a vállát:
– Pár hete. Nem volt nagy szám!
– Úgy érted: orvosilag? – kérdezte Sara óvatosan.
– Úgy sem – hagyta rá Tempe.
– Hogy hívták?
– Mike. Öö... vagyis nem. Ian…? Mit tudom én! Fontos ez?
– Könnyebbet kérdezek: milyen színű volt a szeme?
– A szeme? – megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Végig csukva volt.
– Akkor is, mikor megismerkedtetek?
– Hát… nem tudom. Figyelj, a múlt hónapban megvolt a statisztikailag kimutatott havonkénti kettő szexelésem. Miért akarod bonyolítani a dolgokat?
– Mert ez a statisztika az ötven éven felüli korosztályra vonatkozik! Huszonkettő éves vagy…
– Huszonegy! – méltatlankodott Temperance.
– Pláne! – süvített Sara. – Ebből a statisztikai maszlagból megírhatnád a következő diplomamunkádat!
Temperance megrázta a fejét.
– Már túl késő lenne bármelyiket is újrakezdeni.
– Bármelyiket? Hát mennyi van?
– Kettő már majdnem teljesen kész. A harmadik témája pedig be van iktatva a rektornál. Két év múlva azzal is készen leszek
Sara szédelegve roskadt le az ágyra.
– Hogyhogy én erről nem tudok? Nem pazarolhatod el az egész fiatalságodat könyvolvasásra!
– Idefigyelj – ült le mellé Tempe. – Kaptam egy fantasztikus álláslehetőséget Washington D. C.-ből. A Jeffersonian- ből! – ejtette ki áhítattal a nevet. – Felkértek a Múzeumhoz antropológiai elemző munkatársnak. Hát nem csodás? – nézett őszinte mosollyal barátnője szemébe.
Sara érezte, hogy ezt a játszmát elvesztette. Mégis, támadt egy mentőötlete:
– Figyelj, Temperance – megpróbált olyan világosan beszélni, amennyire tellett tőle. – Én nagyon szeretnék elmenni. De veled szeretnék elmenni. Aztán majd felcsípünk két pasit és megígérem, egy teljes hónapig nem nyaggatlak pasi-ügyben. Rendben? Kérlek! – és könyörgő szemekkel megszorította barátnője kezét.
Brennan nem tudta, mit is mondjon. Számára valóban fontos volt az egyetem, az előadások, de ugyanilyen, vagy majdnem ugyanilyen fontos volt barátsága Sarával is. Magában már megkezdte határidőnaplója átrendezését; és ha nem fájt volna ennyire a feje, még jó kifogást is találhatott volna. Ám a szörnyű fejfájás, ami lassan szédüléssel is párosult, ingerültté tette. Nem volt kedve tovább elviselni Sara nyaggatását.
– Rendben, szombat este kilenckor átjöhetsz értem. De utána – emelte fel figyelmeztetően az ujját –, egy hangot sem akarok hallani tőled!
Sara felugrott és örömében összecsókolta Temperance arcát.
– Olyan szexissé varázsollak, hogy úgy kell majd a fiúkat lesöpörni rólad! – Temperance tüsszentése állította meg.
– Látod? – kiáltotta diadalmasan. – Igazam van! Szuper éjszakánk lesz Valentin-napkor!
– Sara! – szólt rá Brennan. – Dolgom van!
– Persze, persze! – táncolta a lány kifelé menet. – Valentin-napi vaharáházslat, szohombat eheste! – dalolta, míg végül becsukódott mögötte az ajtó.
Temperance fájdalmasan felsóhajtott, majd, hogy bírja az éjszakát, bevett még egy szem antibiotikumot és nagy kortyokban nyelte rá a vizet.
.
.
.
A Juharfa a kollégiumi épületektől távol, de még az egyetem területén állt. Néhány évtizeddel korábban felvonulási épületnek használták az építőmunkások számára. Majd, hogy már nem volt mit építeni, funkcióját is elvesztette. Évekig üresen állt, majd egy időben egy színjátszó csoport kért és kapott engedélyt, hogy helyiségeit használhassa. Az emeleti termet több apró fülkére osztották, tükröket akasztottak a falakra. A mondvacsinált színészek így valódi színész-öltözőben érezhették magukat. A társulat jó néhány évig működött, még azután is, hogy alapítója elhagyta az egyetemet. Néhány megszállott utódja megpróbálta továbbra is életben tartani a társulatot, de tíz évvel az első előadás után a színház végképp leeresztette a függönyt. Azóta a székeket elvitték, a tükröket összetörték és nem volt senki, aki tudta volna, mit kezdjen az épülettel.
Aztán két évvel ezelőtt valaki mégis fantáziát látott benne. Elhatározta, szórakozóhelyet létesít, főleg egyetemistáknak, így a zajra csak házon belül panaszkodhatnak.
A földszint nézőterét vízszintesbe hozta, a színpadot viszont meghagyta, a későbbi DJ-k és különleges táncosok számára. Az emeleten kettő-kettő öltözőt összenyitva nyolc kétágyas szobát hozott létre, az egyetemisták nem itt lakó barátai részére. A belső lépcsőt megszüntette, a külső tűzvédelmit kényelmesebbé tette. A felső szint még nem volt teljesen kész. A szobákban nem voltak felszerelve a világítótestek, nem folyt víz a mosdókban, a folyosón is csupán egy huszonöt wattos csupasz villanykörte biztosította, hogy az ember ne essen keresztül a festékes- és szerszámos vödrökön.
A tulajdonos jól időzített. A Valentin-napi őrület lehetővé tette, hogy a nyitás napján telt házzal működjön, bevételi rekordokat is megdöntve. Bár kapacitását kétezer főben állapították meg, egy idő után az őrök belefáradtak a számolásba. Hamarosan mozdulni sem lehetett a parketten. Táncolni meg egyáltalán nem. A tömeg kénytelen volt a zene dübörgő ritmusára egy emberként vonaglani.
Amikor Sara és Temperance megérkeztek, a hangulat már igen emelkedett volt. Sara elégedetten látta, hogy a hímneműek szeme gyakran megakad barátnőjén. Nem csak magassága miatt: bár Temperance 175 centimétere valóban szokatlan volt, de az áttetsző csipke-míder kiemelte csodás alakját. Remélte, a segítségével ő is talál valakit. Átlagos termetével nem volt feltűnő jelenség, de természetes viselkedésével mégis sok fiú szívét sikerült már meghódítania.
Brennan azóta már megbánta ígéretét, de jelleméhez hozzátartozott: azokat soha nem szegte meg! Elhatározta, összebújik az első fiúval és le van tudva az a rész, ami őt illeti. Megtorpant. Egy torzonborz szőke fiú állta útját.
– Szia, kicsike! – ordított Temperance-hoz, bár kiegyenesedve is alig érhetett a lány álláig. Lehelete elárulta, kedvenc italát már megtalálta és azóta jócskán nyakalt is belőle. Brennan hátrahőkölt és azonnal helyesbített legutóbbi gondolatán: „Na jó, nem a legelsővel…."
Sara rántotta meg a karját:
– Gyere! – üvöltötte. – Iszunk valamit! – Temperance ellenkezni akart, aztán megvonta a vállát. „Az utolsó gyógyszert délben vettem be. Most már ihatok alkoholt…"
– Én puncsot kérek! – üvöltött vissza.
Hangulata minden egyes pohárral egyre jobb lett. Felszabadultan táncolt, körülötte az arcok, alakok egyre homályosabbak lettek. Egy merészebb forgás után nem tudott megállni és erőteljesen nekicsapódott egy fiú mellkasának. Még így, részegen is érezte az izmok hullámzását a tenyere alatt.
– Ejha! – vigyorodott el és felemelte a fejét. Elégedetten konstatálta, hogy valóban fel kellett emelnie. Magas termetéhez nagyon ritkán talált elég magas partnert. Szeme elől a köd csak nem akart elvonulni.
– Szia! – válaszolta a fiú. Hangján hallani lehetett, hogy már jó néhány pohárral ő is fogyasztott.
– Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Tempe akadozva.
– Keresek egy lányt – válaszolta az, ugyancsak lassan.
– És már találtál? – kérdezte Tempe kíváncsian.
– Az attól függ – hunyorított a fiú és tenyerét a lány derekára tette, oda, ahol a nadrág és míder között a bőr fedetlen maradt.
– És te mit csinálsz? – kérdezett vissza.
– Keresek egy fiút – válaszolta ő az igazságnak megfelelően.
– És már találtál?
– Az attól függ – ismételte meg az előbbi szavakat Tempe kacéran.
– Szerintem menjünk ki – ajánlotta a fiú. Mindketten teletöltötték a poharukat itallal és átnyomakodva a tömegen, kijutottak az épületből.
A zene dübörgése már nem volt annyira elviselhetetlen, bár kissé sötétebb lett. És hidegebb. Tempe megborzongott.
– Fázol? – vette le a fiú a pulóverét és a lány hátára terítette.
Tempe ekkor észrevett a csuklóján valamit.
– Ez mi? – kérdezte kíváncsian.
– Az új tetkóim – felelte az büszkén. – Most eltávon csináltattam.
– Te katona vagy?
– Aha – aztán körülnézett. – Nem megyünk fel? – és a tűzlépcsőre mutatott. – Ott biztosan melegebb van.
Lassan felmásztak a vaslépcsőn. Tempe érezte, hogy az alkohol egyre jobban eluralkodik a szervezetén. Fent, a gyengén világított folyosón megálltak.
– Van még máshol is tetkód? Mert megmutathatnád…. – búgta Tempe a fiú fülébe. Ő elvigyorodott és behúzta a lányt az egyik szobába.
– Nagyon szívesen. Ezek itt Kanji-tetkók. Az egyik Soul, a másik Destiny.
– Aha – mormogta a lány, míg a fiú övével bajlódott. – Folytasd!
A fiú egy hajtásra kiitta a poharában lévő italt, majd minden előzmény nélkül ledöntötte Tempét az ágyra.
Temperance-t az térítette magához, hogy alig bírt levegőt venni. Amikor kinyitotta a szemét, rá is jött, miért. A fiú keresztben rajta feküdt. Mindketten anyaszült meztelenek voltak. Tempe összeráncolta a szemöldökét. Szexeltek, vagy még előtte kiütötte őket az ital? Alattuk, a földszinten még dübörgött a zene. A lány óvatosan letolta az alvó teste magáról és megpróbált felöltözni. A villanykapcsoló nem működött, így a folyosóról beszűrődő halovány fényben szedte össze a ruháit. Mikor végzett, még egyszer az ágy felé fordult. Tetszett neki a látvány. A fiú a hasán feküdt, arcát nem látta, de izmos háta, combja és feneke egy pillanatra megingatta. Esetleg maradhatna és józanul is megismételhetnék az egészet…? Semmi értelme. Ő egy katona, eltávon. Soha többé nem fogja látni. Megfordult, lement a lépcsőn, majd néhány száz méter megtétele után elért a saját épületéhez. Fent lezuhanyozott, majd hullafáradtan beledőlt az ágyába.
.
.
.
Kora délután arra ébredt, hogy valaki vad lendülettel az ágyára ugrik. Csukott szemmel is ki tudta találni, kicsoda.
– Hogy kerülsz ide? – nyögte. A feje majd' széthasadt.
– Nem volt bezárva az ajtó – viháncolt körülötte Sara. – Láttalak ám azzal a fiúval! Hová tűntetek el? Vagy tudod, mit? – emelte fel a kezét – Az mindegy. A kérdés: érdemes volt vele eltűnni? – és mohón várta a választ. Temperance zavartan ránézett.
– Hát… – tovább nem jutott, mert Sara sötétülő arckifejezése közelgő vihart jósolt. – … Ez egy szuper pasi – fejezte be a mondatot. „Legalábbis hátulról." – tette hozzá magában.
– Katona – folytatta. – Eltávon van. Volt…? – állt meg egy pillanatra. – Mindegy.
– És mi volt a legkülönlegesebb benne? – várta Sara a folytatást.
– Az, hogy… hogy… Van két tetkója a csuklóján – próbálta elterelni Sara figyelmét. – Valami Ranji… vagy Ganji... az egyiket léleknek a másikat végzetnek hívják.
– És őt? Őt hogy hívják?
– Hát, odáig nem jutottunk. Azt mondta, megmutatja az összes tetkóját, aztán... aztán már nem beszéltünk...
– Tele volt a szátok, mi? – vigyorgott Sara. – Látod, milyen jó, hogy hallgattál rám? Jövő héten megint elmehetnénk... – Temperance szigorú tekintete megállította.
– Nem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően – Betartottam, amit ígértem. Elmentem veled. Most te jössz. Egy hónapig, még pontosabban harminc teljes napig nem akarok hallani semmiféle buliról!
.
.
.
Sara betartotta a szavát. Ez annál is könnyebb volt, mert a vizsgaidőszak közeledtével az ő szabadideje is igencsak megcsappant. Temperance-nak még zsúfoltabb lett a naptára, mint eddig volt. Francia nyelvű előadásokat látogatott, majd amit ott jegyzetelt, este lefordította és tanulmányokat írt belőle. Közérzete nem akart javulni. Igaz, gyakran éjfélig fent volt. Másnap pedig hatkor kelt. Mikor egyszer Sara összefutott vele, rémülten látta, barátnője mennyire sápadt.
– Ígérd meg – mondta neki –, hogy nyáron kipihened magad!
Temperance bágyadtan mosolyogva válaszolt:
– Jelentkeztem a nyári mexikói ásatáshoz. Jó pár kreditpontot kapok érte.
Sara megcsóválta a fejét:
– Ez a tavaszi vitaminhiány tönkretesz. Legalább azt ígérd meg, hogy sokkal több gyümölcsöt és zöldséget fogsz enni!
Temperance megvonta a vállát:
– Rendben. Ezt megígérhetem.
De állapota nem javult. Néha szörnyű rosszullétek kínozták, fejfájással, rossz közérzettel párosulva. Mikor már maga is érezte, nincs minden rendben, végre orvoshoz fordult. A vérvizsgálat, tüdőröntgen, ultrahang után, mikor minden lelet megvolt, az orvos behívta magához.
– Tehát két hónapja kezdődtek a panaszok? – nézett rá, mintegy nyugtázólag.
– Igen. Szedtem is rá antibiotikumot.
– Hm. Mit szedett?
– Itt van – vette elő Tempe a gyógyszeres dobozt. – Azért hoztam el, hogy ne írja fel ugyanezt. Semmit nem használt.
Az orvos összerendezte az aktákat és az asztalra tette.
– Ms. Brennan. Ha jól tudom, ön orvosnak tanul.
– Antropológia a tárgyam. Bűnügyi antropológus szeretnék lenni – válaszolta a lány értetlenül.
– Úgy – az orvos felszusszant és szünetet tartott. – Nos, azt hiszem, ahhoz mégsem kell diploma, hogy elolvasson egy egyszerű használati utasítást a dobozon. – Tempe megrázta a fejét és kicsit sután ezt mondta:
– Tényleg, néha négyet vettem be egy nap három helyett. De azóta rég ki kellett volna ürülnie a szervezetemből...
Az orvos erősen ránézett.
– Azt is el kellett volna olvasnia, hogy más gyógyszerekkel együtt szedve megváltoztathatja vagy akár semlegesítheti azok hatását. – Fürkészően előredőlt a székében:
– Az elmúlt két hónapban volt szexuális kapcsolata, ahol óvszerrel nem védekezett?
Temperance azt hitte, nem jól hall. Aztán, lassan visszaforgatva az idő kerekét, agya zsibbadtságát halálos kétségbeesés váltotta fel. Tátogva próbált mondani valamit, de szavai belefulladtak a csuklás-szerű levegővételbe.
– Nem... nem... nem lehet... Ez nem igaz! – hirtelen megjött a hangja:
– Mutassa az eredményeket! – Szemügyre vette a vérképen fehérvérsejtek és vörösvértestek koncentrációját, a Ph-értéket, majd az ultrahangos leletet. Minden egyértelmű volt. Két hónappal korábban, egész pontosan Valentin-napkor, a Juharfa emeletén hát mégis lefeküdt azzal az ismeretlen fiúval. És most az ő gyerekét várja... Szemei előtt felrémlettek naptárjának rubrikái. Mindegyik duplán volt telezsúfolva. És tényleg... az elmúlt időszakban annyira nem figyelt magára, hogy fel sem tűnt neki: már kétszer kimaradt a menstruációja...
Összeszorította a száját. Nem adja meg magát ilyen könnyen! Határozottan az orvosra nézett:
– Nem tartom meg a gyereket! – A férfi bólintott:
– Értem. Nos, akkor felveszem az abortuszra várók listájára...
– Mi? – nézett rá Temperance értetlenül. Aztán elborzadva így szólt:
– Félreértett. Én utána nem akarom megtartani, nem előtte. Keressen nekem valakit, aki örökbeadással foglalkozik. És még valami: szeretném, ha ezt a magzatot alaposan megvizsgálná. Hogy érdemes-e egyáltalán kihordanom.
Temperance, miután elég erőt érzett a lábaiban, felállt. Az orvos hangja állította meg:
– Gondolom, mondanom sem kell, hogy abbahagyhatja a fogamzásgátló szedését!
A lány feléje fordult:
– Nem, nem kell mondania! – válaszolta jeges hangon.
.
Az elkövetkező fél évet csak vasakaratának és fegyelmezett küzdőszellemének hála élte túl. Miután minden vizsgálat kimutatta, hogy a magzat – Temperance nem akarta tudni a nemét – egészséges, beszélt egy titkos örökbeadással foglalkozó szervezettel. A szülés ideje november közepére volt várható. Így felvette a kapcsolatot a Jeffersonian intézet vezetőjével, Dr. Goodmann-nel és kérvényezte, hogy szeptember elseje helyett november közepén kezdhessen.
Határidőnaplójában minden második sort kihúzott és kényszerítette magát a napi legalább nyolc órai alvásra. Étkezésére is sokkal jobban figyelt. Arra gondolt, ha a magzat az antibiotikum, fogamzásgátló, több liternyi alkohol és kávé, valamint a rendszertelen étkezések és életmód ellenére is egészséges, akkor ezek után kutya kötelessége vigyáznia rá.
Két diplomamunkája közül az egyiket áttette a következő évre. A harmadik biztosan készen lesz két év múlva – biztatta önmagát. Vizsgái, előadásai jól sikerültek. A Jeffersonian-ből kedvező választ kapott: várnak rá, nem töltik be a helyét.
A nyarat a mexikói ásatáson töltötte. Összeszorított foggal viselte a terhesség nyűgét, de senkinek nem panaszkodott. Eddig sem járt társaságba, most pedig nem is nagyon beszélgettek vele. Napjait az ideiglenesen felállított mozgó laborban töltötte. Ügyelt rá, hogy napi négy liter folyadékot fogyasszon. Sarával megszakadt a kapcsolata. Ő Las Vegasba került.
Szeptember végén az ösztöndíjából és megtakarított pénzéből Washington D.C. egyik olcsóbb negyedében egy kis lakást bérelt. Megfogadta: három évnél tovább nem marad itt.
Talán a repülőút, talán a lakáskereséssel együtt járó hercehurca, talán az idegen város: Temperance-nál egy hónappal korábban kezdődtek a fájások a kiírtnál. Október tizenhatodikán ment be a kórházba, ahonnan rögtön az ügynökséget hívta. Mikor a nő megérkezett, a szülőorvossal együtt beszélni akart velük:
– Ha megszülöm a gyereket, semmit sem akarok tudni róla. Sem a nemét, sem a súlyát, még a haja színét sem. Megértették? – nézett szigorúan a két emberre. – Ezt közöljék a nővérekkel is. Senki nem mondhat nekem semmit az újszülöttről.
Mindketten bólintottak. Az ügynökség képviselője hozzá volt szokva a legfurcsább kívánságokhoz ezekben az esetekben. Az orvosnak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ilyesmivel törődjön.
A gyermek alig egy óra alatt megszületett. Temperance fülhallgatóval zenét hallgatott, hogy még a sírásáról se legyenek emlékei. A képviselő vette át a babát. Egy különszobában várakozó párnak adta, majd miután minden formaságot elintéztek, Temperance szobájába lépett:
– Hoztam a két tanút a lemondó nyilatkozathoz!
Temperance bágyadtan bólintott. Aláírta a papírokat, majd miután a kis társaság kiment a szobából, a fal felé fordult és elaludt. Másnap délelőtt ment haza.
.
Hát ismét egyedül volt. Először tizenöt évesen eltűnt az anyja és az apja. Négy nappal később a bátyja. Most pedig, alig huszonkettő évesen, ő hagyja el a gyerekét. Nem! – helyesbített magában rögtön. Annak a gyereknek család kell. Ő csupán egy jobb élet lehetőségét adta neki.
Újra a laptopjához ült, hogy anyagot keressen a következő előadásához. A gyermekére pedig nem gondolt soha többé.
.
.
.