Fullmetal Alchemist – Shadow and Lightning

Crimson's Curse – Karmazsin Átka

Két lány. Látszólag ég és föld, mégis, sok mindenben egyezik a véleményük.
Az egyik csendes, kissé visszahúzódó, csendben mindent megfigyelő típus; alkímiája meglepően gyors, hatékony és észrevehetetlen. De nem csak ez a különlegessége…
A másik cserfes, hangos, barátkozós, bárkinek beszólós; alkímiája látványos, elsöprő. Különlegessége mégis kicsit másban rejlik…
A közös bennük, hogy mind a ketten egy időben, egy vonaton utaznak, és mind a ketten Állami Alkimisták akarnak lenni; valamint közük van az Elric fivérekhez.
Ennyi akár elég lehetne a bonyodalomhoz, de az inkább akkor kezdődik, mikor egy régen látott barát visszatér, s vele együtt jön a titokzatos kór…

Vonaton

Sóhajtva nézett be a vonat kabinjába. Hihetetlen, mennyien utaznak ezen a tél végi hétvégén a Centralba – nem egy utasnál látott alkímiás könyvet vagy jegyzeteket. Ezek szerint mind rivális, a vizsgára készülnek.

A kabinban egyetlen lány ült, talán vele egyidős. Elcsúsztatta az ajtót, betette a hátizsákját, kérdés nélkül húzódott ki az ablak mellé. Neki is át kéne néznie még egyszer minimum a könyvét és a jegyzeteit.

Kemény dió az Alkimista vizsga, és Ő mindenképpen be akart kerülni. Kerül, amibe kerül, nem fordulhat kétszer és kész.

Elővette a jegyzeteit, ami a lehető legkülönb transzmutációs körökkel és macskakaparás szintű írással volt tele. Egy pillanatig figyelte az elhaladó tájat, majd szinte reflexből nyúlt hosszú ujjú felsője alá és vette elő a szintén alkimistakörrel díszített nyakláncát.

Megigazgatta a csuklópántjait, válla mögé rázta hosszú barna, hullámos haját. Barna szemei pillanatok alatt végigjárták a papírokat, hisz' már kívülről fújta az egészet, de akkor is, biztos akart lenni magában. Aztán elővette a könyvét, melyen arany, cikornyás betűk hirdették a címét: Villámok.

Talán tízszer, de az is lehet, hogy húszszor olvasta, de ez most nem érdekelte, kinyitotta a közepén, felidézte, miről van benne szó az előtte lévő fejezetekben és olvasni kezdte.

Nem nézett fel a vele szemben ülő lányra, ugyan éberen figyelte olvasás közben is a környezetét, nem gondolta, hogy árthat neki.

Zavartalanul olvasgatott tovább, az érkezőre is csak lopva rápillantott. Már a könyv utolsó oldalainál tartott, s mindenképp be akarta fejezni a vonatúton; régóta fájt rá a foga, de csak az indulás előtt tudta megszerezni, az út nagy részén pedig a fontosabb irományokat bújta.

Kényelmesen elhelyezkedett, lábait keresztbe rakta, s lejjebb csúszott az ülésen. Az utolsó sorok rendkívül unalmasak voltak, legalább is a záró részben leírtakat kívülről fújta már. Sóhajtva becsukta a könyvet, s az oldaltáskájába süllyesztette, hogy azután felszabadultan hunyhassa le a szemeit.

Gyorsan végigpörgette magában az imént olvasottakat, de azt is ellenőrizte magában, jól emlékszik-e mindenre, amit már hetek óta gőzerővel tanult.

Minden magában feltett kérdésre megtalálta a megfelelő választ, s ez megnyugtatta.

Álmodozó tekintettel az ablakba támaszkodott, fejét az üvegnek döntve, s hol a rohanó tájat figyelte, hol a haloványan tükröződő saját, zöldes tekintetét, néha-néha megvillanó vöröses tincseit.

Maga sem tudta, mennyi ideig bámult kifelé az ablakon, azon álmodozva, mi lesz, ha sikerül a vizsga – bár nem szeretett előre inni a medve bőrére, mégis reménykedett.

Elnyomott egy előtörő ásítást – elég régóta utazott már –, s most figyelte meg alaposabban a másik lányt.

- Vizsga, mi? – mosolyodott el egy pár perc múlva, s aprót nyújtózva figyelte továbbra is az odakint suhanó tájat.

Éppen a felhők konvekcióját mondta el magában már vagy ötödször, pedig ezt a két mondatot már évek óta tudta. „A zivatar általában a meleg időszakban alakul ki, amikor a hőmérséklet nagysága és a napsugárzás miatt elég energia szabadul fel, és ennek a feláramlásnak köszönhetően létrejön a zivatarfelhő. Ezt a folyamatot nevezzük konvekciónak". Felpillantott a lányra.

- Aha – bólintott. – Ha jól láttam, Te is.

- Ühüm – bólintott Ő is egyetértően, de ezzel a bólintással nyugtázta azt is, hogy igaza volt. Végül is, egy alkimistán bármely tudatlan észreveszi, mit tanul, mire készül. - Hát, sok sikert – mondta, továbbra is a tájat figyelve. Túlságosan elmerült a gondolataiban… igen, sok sikert saját magának is, ahogy látta, nem kevesen készülnek a vizsgára.

- Köszi, de nincs szükségem rá – mosolyodott el magabiztosan. – De, viszont kívánom! – villantott fel egy újabb mosolyt, majd egy tábla csokoládét vett elő a kisebb hátizsákjából. – Kérsz? Serkenti az agyat, könnyebben megy megjegyezni, amit az ember még az utolsó pillanatban akar bemagolni – kínálta.

Párat pislantott, miközben a kínált édességre pillantott, s visszamosolygott a lányra.

- Jaj, köszi – vigyorgott még mindig, s előre hajolt, hogy letörjön a tábla végéből egy-két kockát. Kényelmesen hanyatt dőlt, s a szájába vette. - Na és – kezdte motyogva, a csokoládét szopogatva –, mi a specialitásod? – mosolyodott el, bár a lánynál látott könyvekből tudott volna tippelni.

Maga is tört az édességből. Elgondolkodott, válaszoljon-e, végül arra jutott, a lány nem árthat neki akkor sem, ha akar. Szeme egy pillanatra a kabin ajtaja felé tévedt, a folyosón nem haladt el senki.

- A specialitásom? – elmosolyodott. – A villámok – jelentette ki. Hátradőlt az ülésen, a csokit az ablak előtt lévő kis asztalkára tette, ami félúton volt, ezzel is jelezve, ha a kabintársa kér még, vegyen nyugodtan. Összedörzsölte tenyereit, apró sárgás szikrák pattogtak kezei közül. – Hoppá, úgy tűnik, túl feszült vagyok – mormogta zavartan. – És neked mi a fő témaköröd? Úgy fair, ha elárulod.

Elgondolkozva bólintott.

- Igen, úgy. Nos… - egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy alaposabban átgondolja, mit is mond, hogy azzal ne áruljon el túl sokat magáról. – Igazából nincs kifejezett témaköröm. Egyszerűen csak értek ehhez-ahhoz, egy-két különleges „adottság", meg ilyenek – mosolyodott el, s ismét kipillantott az ablakon. Szórakozottan vett magának még egy kocka csokoládét, s elmerengve szopogatta el azt is.

- „Különleges adottság"? – kérdezett vissza. Rá kellett jönnie, ezzel vajmi keveset tudott meg, viszont magáról szinte mindent elárult, és ez bosszantotta. Valószínűleg az idegen lánytól nem is tud meg egyebet. Sóhajtott. Különlegesség… - Nekem is van egy furcsaságom, ami miatt minden második ember komplett idiótának néz – mondta csak úgy.

Ő is kinézett az ablakon, figyelte a tájon elúszó felhőket.

- Lapos gomolyfelhő… - mormogta maga elé, ahogy a hosszan elterülő, mégis szaggatott pamacsokat nézegette. – Amúgy a nevem Catherine, de inkább csak Rine – mutatkozott be, és kezet nyújtott.

Nem szakította el a tekintetét a tájtól, csak bólintott, jelezve, hogy hallotta a lányt. Továbbra is elmélkedve figyelte a tájat, szokatlan érdeklődéssel figyelve mindent. Vajon mikor érkeznek már meg…?

- Rita vagyok – fordult a bemutatkozásra mosolyogva Rine felé. – De a Rit-et jobban szeretem – mosolygott még mindig, s kezet fogott a másikkal.

- Rendben, Rit – mosolyodott el Ő is. A hátizsákjából most egy karórát húzott elő, és megnézte az időt. – Talán csak fél óra, és végre a Központi Városban leszünk – sóhajtotta, és nagyot nyújtózott, haját hátrarázva. – Ki gondolta volna, hogy ennyit kell utazni? – mormogta.

Aprót bólintott, s jólesően nyújtózva pillantott ki ismét az ablakon. – Na, igen – értett egyet. – Én is jó régóta ülök már itt. Kezdek attól félni, hogy nem fogok tudni megmozdulni, annyira elülöm a tagjaim – mosolyodott el szélesen. – De hát ez ezzel jár…

- Azért mozogni muszáj lesz… - sóhajtott egyet. Ő is nyújtózott, tört a csokoládé utójából, és felállt. – Lehúzhatom egy kicsit az ablakot, hogy kinézzek? – fordult Rit felé.

- Persze, nyugodtan – bólintott mosolyogva.

Rine lehúzta az ablakot a feléig, és kihajolt rajta. A hűvös szél az arcába csapott, felébresztette. Elsuhantak mellette a fák, esetleg pár ház. A távolban egy csomó füstcsíkot pillantott meg – az már a Central lesz.

- Na, tényleg mindjárt ott vagyunk – mosolyodott el, ahogy visszacsukta az ablakot és leült. – Amúgy merről jössz? – fordult az útitársa felé.

- Szuper – döntötte félre a fejét megkönnyebbülten. Kissé feljebb tolta fölsője jobb ujját, s a fekete bőrcsuklópántja és a keze közé nyúlt, hogy meglazítgassa. Valami borzalom, mennyire szorította néha, ha túl sokáig hordta, és a fém patentok is elég szép nyomot hagytak a bőrén. De hát sose vette le, ahogyan a csuklószorítóját sem…

Még egy utolsót nyújtott az anyagon, majd kissé elforgatta, hogy a fehér flamel, a keresztre tekeredő kígyó fölfelé nézzen.

- Hogy merről? – kérdezte elgondolkodva, s visszahúzta a pántra a fölsője ujját. – Riesenburgi vagyok – mosolygott. – És Te?

- Rieseni? – pislogott meglepetten. Ő is elmosolyodott. – Ismerek két oda való srácot, Ők is alkimisták – mondta. – Én Dublith városából származom, délről – felelt a kérdésre. – Ott már sokkal jobb az idő, mint itt, az ország szívében – mesélte. – Bár arra meg sok a vihar, de azt nem bánom, szeretnék egyszer élőben természetes gömbvillámot látni. Úgyhogy sokat vadászok viharokra – magyarázta.

A vonat kürtje élesen szólt, ahogyan egy hosszabb hídon haladtak át, alattuk hatalmas tó verte vissza a késő téli Napsütést.

- Igazán? – mosolygott még mindig. – Odavalósi srácokat Én is ismerek – bár miért ne ismernék –, egyszer csak nyomuk veszett, de ha jól hallottam, Ők is alkimistának mentek… Azóta nem hallottam felőlük.

Elgondolkozva pislantott ki az ablakon. Az a tény, hogy mindjárt megérkeznek, valahogy izgatottá tette.

Rine magyarázatára bólintott. – Vihart Én is láttam eleget, de a gömbvillámokat csak hallomásból ismerem – mosolygott.

- Aha. – Meg sem fordult a fejében, hogy akár ugyan arról a két srácról beszélnek… - Gömbvillám? – újabb mosoly terült szét az arcán. – Hajnalig is beszélhetnék róluk! De inkább megkíméllek, ha egyszer beindul a beszélőkém, akkor nem nagyon lehet leállítani. – A vonat fokozatosan lassulni kezdett, s hirtelen már a házak rengetegében futott a síneken. – Megérkeztünk! – kiáltott fel izgatottan.

Felpattant ültéből és gyorsan beledobta a hátizsákjába a könyvét és a jegyzeteit. A csoki maradékát odanyújtotta Ritnek, a hanyagul lehajított kabátját most magára kapta. Igazgatta magán a piros hasított bőr ruhadarabot, majd kinézett az ablakon. A vonat már szinte lépésben haladt, majd hatalmas fedett helységbe gurult be és egy utolsót fékezve meg is állt.

Rine hátára vette a hátizsákját, és már csúsztatta is el az ajtót.

- Öm… - fordult hátra a kabintársához. – Neked van szállásod? Mert ha nincs, kereshetnénk együtt…

- Jaj, de jó – állt fel nyújtózkodva. A lába el volt zsibbadva, ahogy várta, de nem volt vészes. – Egyszer azért majd meghallgatlak, érdekesnek hangzik – mosolyodott el. Húzogatva megigazította a fölsőjét, s a fogasra felakasztott, khaki zöld, hosszú kabátjáért nyúlt.

A csokoládét hálásan bólintva elfogatta, s a szájába vette, a kabátot összébb húzta magán, az oldaltáskát pedig a vállára kapta.

- Nem, még nincs – rázta meg a fejét, miközben felnyúlt a csomagjáért. Egyetlen, kisebb fekete bőröndöt hozott, de a rengeteg zsebben még is elfért minden dolga. – Rendben, benne vagyok. Együtt többre megyünk, mint egyedül – mosolygott még mindig.

- Hát akkor, előre a végtelenbe és tovább! – mondta jókedvűen, ugyanakkor a vizsga miatt kicsit ideges volt. De nem mutatta.

A peronra kiérve rögtön egy kijáratot keresett. Az utcán most sok ember volt, főleg, mivel egyszerre két vonat futott be. Látott pár egyenruhás katonát is, de azok biztos csak a rendet felügyelik.

A kijárattól nem messze volt egy várostérkép, hát arra vette az irányt.

- Nem tudom, Te hogy vagy vele, de Én még nem jártam itt – mondta. – Itt a Központi pályaudvar – bökött egy nagyobb foltra. – És itt a Központi Főhadiszállás, ide kéne elverekedni magunkat, de előtte valami szállás jól jönne – gondolkodott el. – És a híres Központi Könyvtár – nézett egy harmadik pontra. – Annyira nincs is messze – jegyezte meg. – De persze, ez a vacak papírdarab nem mutat egyetlen hotelt vagy szállodát, vagy bármi egyebet – morogta. – Jobb lenne, ha kérnénk valakitől útbaigazítást – sóhajtotta.