Cím: Unisieppari
Fandom: Nana
Műfaj: dráma, romantikus, barátság, általános, humor
Elbeszélésmód: E/1., Youko és Haruto POV
Fejezetek száma: ?
Állapot: írás alatt
Szereplők: Watanabe Haruto (saját karakter), Shimizu Youko (saját karakter), Oosaki Nana, Komatsu Nana, Ichinose Takumi, Terashima Nobuo, Honjou Ren, Serizawa Reira, Fujieda Naoki, Okazaki Shinichi, Takagi Yasushi, egyéb saját karakterek
Párosítás: HarutoxYouko, RenxNana, NobuoxHachi, TakumixHachi, esetleg még több
Korhatár: M/18+/NC-17
Ismertető: Watanabe Haruto és Shimizu Youko gyerekkori barátok, akiket a Sors elválasztott egymástól. Búcsúzóul megfogadták, hogy híres zenészek lesznek, és egy napon a színpadon találkoznak újra. Ám az élet korántsem olyan egyszerű, mint azt gyermeki szemmel látja az ember: az álmok változnak.
Tíz évvel később, Tokióban a véletlen egymás karjaiba sodorja a két fiatalt, és az elfeledett közös szenvedély újraszövi a barátságot kettejük között.
OC-k, valamint a Nana szereplői egyaránt felbukkannak a műben.
Főszerepben a zene, az irodalom, a szerelem és az emberi sorsok, a nagybetűs Élet Haruto és Youko szemszögéből.
Felnőtt (lelkű) olvasóknak.
Figyelmeztetés: szereplő halála, trágár beszéd, nemi erőszak, shounen-ai, yaoi, yuri
Spoiler: teljes sorozat
Megjegyzés: Teljesen véletlenül bukkantam rá az elsőéves Mechanika jegyzeteim között ennek a fanfictionnek a töredékeire… Már az ötletet is elfelejtettem azóta, de most, hogy újra elővettem, szépen írja magát a történet.
Az állóbetűs részek Youko, a dőltbetűsek Haruto szemszögéből íródtak.
Fejezet sorszáma: 1.
Fejezet címe: Bemutatás
Szavak száma: 1455
Karakterek a fejezetben: Haruto, Youko
Figyelmeztetés: szereplő halála, nemi erőszak, trágár beszéd
Ismertető: a két főszereplő múltja röviden.
Megjegyzés: Rövidebb és kevésbé eseménydús, mint a későbbiek. Viszont szükséges a történet szempontjából.
Ajánlott zene: Nickelback - Photograph, Nightwish - Meadows of Heaven
Van egy kép rólam és Harutóról, amin egy törölközőn ülve bámuljuk a naplementét a tengerparton. Giccses, az ódivatú és nyálasan cukormázas filmekbe illő kép – mindketten utáltuk.
Ám az a fénykép még most is az asztalom felett lóg.
De legalább a kerete nem rózsaszín. Fekete.
Kisvárosi lányként kerültem Tokióba. Kisvárosi kislányként, aki belecsöppent a felnőttek világába, és soha többé nem számíthatott már atyai segítségre, anyai gondoskodásra. Így hát meg kellett tanulnom egyedül boldogulni, mert tudtam, senki sem fogja a kezeimet szorítani az egyetemi évek alatt, amikor menekülni vágynék.
Anyám remek szakácsnő volt, egy kis éttermet vezetett a szülővárosom északi részén. A tengerpart közelsége és a rengeteg shinto és buddhista templom gondoskodott róla, hogy az alig tízezer fős lakosságú kis település valóságos turistaparadicsommá nője ki magát a második világháború után, s a város szélén egy luxusszálló állt, melyet nem sokkal születésem előtt emeltek. Azonban a kivitelező nem lehetett valami okos ember – elfelejtett éttermet kialakítani az épületben. Így hát a vendégek a szomszédba, a mi kis családias hangulatú vendéglőnkbe özönlöttek.
Emlékszem még a városról szóló, angol nyelvű turistakalauzra, amit a könyvesboltokban és az újságárusoknál, valamint a vasúti pénztárnál is kapni lehetett. A szerzője valami jenki ürge volt, aki beutazta egész Ázsiát – biztos jó sok pénze lehetett -, s a szentélyeken és szobrokon, a múzeumokon és a cseresznyefákkal tömött, csicsás parkokon kívül egyetlen hely volt, melyet említésre méltónak talált: anyám kicsi éttermét. Pedig nem volt az egy különleges hely, cseppet sem. De akárhányszor visszagondolok rá, a tradicionális berendezésre, a konyhai hűtők haltól bűzlő szagára, anyám főztjére és a vendégek hangoskodására – akiknek a beszédéből soha egy szót sem értettem -, mindig valamiféle furcsa érzés járja át a szívem. Talán ezt nevezik az otthon melegének?
Az a kicsi étterem elég volt ahhoz, hogy gazdaggá tegyen minket. Mindössze tíz asztala volt, és az árak is egy átlagos japán munkás fizetéséhez voltak igazítva, anyám hallani sem akart bővítésről vagy átépítésről. Emlékszem, kiskoromban rengetegszer veszekedtek ezen apámmal, és anyu mindig azzal érvelt, hogy állandóan teltház van, folyamatosan dolgoznak, és így is több a bevételünk, mint egy átlagos vendéglősnek. Minek bővíteni, ha nincs szükségünk annyi pénzre? Akkoriban még nem értettem a gondolkodásmódját, s inkább apám javaslatával értettem egyet. Csak akkor döbbentem rá, hogy miért is mondogatta ezt anyám, mikor több évi nélkülözés után hirtelen belecsöppentem a luxus világába.
Míg anyám a konyhaművészetnek hódolt, addig apám maradandóbbat kívánt létrehozni. Festő volt, el is adott néhány vásznat még fiatalkorában, de sohasem tudott berobbanni az elitbe. Késői munkái pedig szénné váltak egykori házunk romjai alatt.
18 éves koromig a lehető legtökéletesebb harmóniában éltünk. Olyanok voltunk, mint azok a mintacsaládok a tévében – nem csupán a külvilág, de önmagunk számára is. Persze előfordult, hogy veszekedtünk, voltak apróbb nézeteltérések, de apám sohasem állított haza részegen, hogy megverje a feleségét, majd molesztálja a lányait. Nem voltunk olyanok, mint a legtöbb japán család.
Megvolt hát mindenem: szerető szülők, egy ikertesó, akivel utáltuk egymást, egy gitár, rengeteg CD, két mobiltelefon és egy tengerpartra néző, hatalmas gyerekszoba erkéllyel. Elit iskolákba jártam, és néhány IQ teszt és műveltségi felmérés alapján „kissé" okosabb voltam az átlag japán tinédzsereknél. Ezzel persze fel is vágtam olykor-olykor, mert úgy éreztem, az eszemen kívül nincs semmim.
Kissé kövérkés voltam, csúnyácska, pattanásos. Kevés barátom volt, mert nem volt önbizalmam – bezzeg a külföldi férfiak anyám éttermében mindig körülöttem legyeskedtek, amikor iskola után ott tanultam az egyik ablakban ülve. Akkoriban azt hittem, hogy a lemenő nap fénye bizonyosan valami furcsa, földöntúli hatalommal bír, és ideiglenesen megszépít engem – úgy, mint abban az európai tündérmesében a lányt, akinek éjfél előtt haza kellett érnie a bálból.
Az életem három dolog körül forgott: zene, könyvek és a családom. Sorrendet már akkoriban sem tudtam felállítani, s még most, felnőtt fejjel sem mernék vállalkozni rá.
Így éltem hát, boldogan, kiegyensúlyozottan, néha-néha a lázadó tinit játszva. Azonban az én kis idilli világom egy napfényes, csütörtöki napon semmivé vált.
Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy az aznapi matekórát a tanterembe belépő igazgatónő zavarta meg. Egy gyors bocsánatkérés után kihívott a teremből, és a hófehérre meszelt folyosófalnak támaszkodva a fejemre tette a kezét, és részvétteljes hangon beszélni kezdett. A szavainak nem volt értelme, és én mindvégig azon morfondíroztam, hová tűnt a szövegkohézió. Egy irodalom szakos tanár össze-vissza hablatyolt előttem, és én csak felvont szemöldökkel hallgattam, míg az utolsó mondat is el nem hagyta a száját.
A testvérem és a szüleim meghaltak. Valaki – valószínűleg a konkurencia vagy a yakuza – rájuk gyújtotta a kis éttermet. Én pedig másnap érettségiztem. Egyetlen csepp könny sem hagyta el a szemeim.
Az elkövetkezendő napok összefolytak, homályba vesztek. Gépiesen írtam meg a vizsgadolgozatom, az egyetemi felvételim, álltam végig a temetést és takarítottam a szobám. Öntudatlan bábu voltam, csupán egy robot, akit előre beprogramoztak, ezért végzi a dolgát.
Akkor tértem magamhoz, mikor kézhez kaptam a felvételim eredményét. Maximum pontot értem el, én mondhattam az évfolyam köszöntőbeszédét. A cseresznyefák virágozni kezdtek, és én összeszedtem mindent, ami fontos volt nekem: a gitárom, a CD-im, a Zabhegyezőt és A romlás virágait, meg a ruháim nagy részét, és szépen Tokióba költöztem. Miután felgyújtottam a családi házunk.
Tokióba érve megfogadtam magamnak, nem nézek vissza… Nem nézek vissza sohasem.
-..-
Youkóval először a családi éttermükben találkoztam.
A nevelőszüleim vittek el vacsorázni Shimizuék éttermébe, a mostohatestvérem születésnapját ünnepeltük.
Emlékszem, mikor beléptem az ajtón, az első dolog, amit megpillantottam, egy angyal volt. Egy angyal, aki az ablakpárkányon ülve egy könyvet olvasott szemöldökráncolva. A lemenő nap fényében úgy tűnt, valóban a Mennyekből szállt le közénk.
Youko mindig ráncolta a szemöldökét, ha az olvasásra koncentrált, ajkai szétváltak, és maga sem vette észre, ahogy itt-ott némán formálva a hangokat ízlelgeti a szerző szavait.
Sohasem értettem, miért imádja annyira azokat a vaskos könyveket. De ráhagytam – mert én szerettem nézni őt, miközben olvasott.
Akkor volt a leggyönyörűbb.
Akkor volt igazán önmaga.
Tokióban születtem, legalábbis ezt állították a nevelőszüleim. Az apám és az anyám nem ismertem, egy kihalt sikátorban talált rám egy munkásember, aki bedugott egy árvaházba, ahonnan „kiutaltak" egy házaspárnak, akik jó pénzt kaptak a nevelésemért. Tudom, hogy csak amiatt kellettem nekik, hogy vastagítsam amúgy sem vékony pénztárcájuk – hiszen volt egy saját gyerekük is, akit elkényeztettek, míg velem nem is nagyon törődtek.
Az iskolában állandóan bajba kerültem – az agyfurkász szerint éheztem a figyelemre, amit nem kaptam meg otthon, és a csínytevéseken keresztül próbáltam a középpontba kerülni. Szerintem ez hülyeség. Egyetlen ok miatt kerültem bajba mindig: folyton belém kötöttek. Én pedig nagyszájú és forróvérű voltam, ha beszóltak az osztálytársaim, megajándékoztam őket néhány szép kis kék folttal a szemük körül. Ennyi.
Tizenegy éves voltam, amikor a mostohatesóm – aki igen, mellesleg fiú -, szerelmet vallott nekem, és minden tiltakozásom ellenére megfektetett. A pszichológus később azt mondta, a trauma nagyban befolyásolta későbbi életem. Francokat. Nem volt semmilyen trauma, az az idióta köcsög egyszerűen csak megdugott. Ennyi.
Nem beszéltem róla senkinek, mert tudtam, nem hinnék el, hogy a bátyám, a nálam négy évvel idősebb eminens diák ilyesmire vetemedne. Meg különben sem nagy ügy. A felnőtt japán férfiak több mint fele kipróbálta már a szexet azonos neművel. És állítólag a legtöbben a „női" szerepben estek át a tűzkeresztségen. Akkor meg minek nyávognék? Legalább tapasztalat volt, még ha nem is a legkellemesebb.
Nem sokkal ezután kezdtem el cigizni, kávézni, inni, sőt, olykor-olykor egy kis fű is becsúszott, ha sikerült valahonnan pénzhez jutnom. Ritka volt az ilyen, hiszen nem kaptam zsebpénzt, különböző alkalmi munkákból szedtem össze az ebédrevalót is, mert a mostohaanyám még ezzel sem törődött. Vajon mit szóltak volna a gyermekotthonban, ha tudják, hogy a Watanabe család pártfogoltja illegálisan dolgozik építkezéseken, autószervizekben, jobb esetben hangszer- és zeneboltokban?
Á, igen, a zene. Nem tudom, mikor és hogyan vált a szenvedélyemmé. Mindenesetre a haverok élő zenei lexikonnak tartottak, mindig az én tanácsom kérték, ha metálról volt szó. Egy idő után nem csupán hallgattam a zenét, játszani is akartam, és elhatároztam, hogy jobb leszek minden japán basszusgitárosnál. Hogy egy napon színpadon fogok állni, és az én nevemet fogják ordítozni a rajongók, lolita stílusban felöltözött, sikoltozó kislányok és fiatal, lázadó diákfiúk egyaránt.
Természetes, hogy egy idő után ez az álom feledésbe merült, de akkoriban, amikor még egy naiv kis hülyegyerek voltam, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy sztárrá fogok válni.
Rossz tanuló voltam, sokszor álltam a bukás szélén, de mindig sikerült valahogy átmennem az utolsó pillanatban – általában Youko állandó nyaggatása miatt. Szerinte ugyanis „többre vihettem volna", ha nem vagyok lusta iskolakerülő.
Azután más városba költöztünk, és tizenhat évesen otthagytam a sulit. Feleslegesnek éreztem az egészet, hiszen addig is csak Youko miatt jártam be – most viszont több száz kilométer választott el tőle, nem láttam semmi értelmét az erőlködésnek.
Akkoriban történt az is, hogy a nevelőapám inni kezdett. Részegen nem volt képes uralkodni magán, és minden este megvert minket – legfőképpen engem, aki nem is voltam valódi családtag. Így hát fogtam magam, és stílusosan távoztam: nem vittem magammal mást, csak azt a régi ESP basszusgitárt, amit használtan vettem, meg néhány ruhát. Másra nem volt szükségem. Semmi másom nem volt.
Találomra ültem fel egy vonatra, nem volt konkrét úticélom.
A végállomás Tokió volt. Az a város, ahol számomra minden elkezdődött.