Eddig minden éjszaka ugyanolyan volt. Monoton, és kiszámítható. De ez a mai, valamiért mégis másabb, mint a többi.
Sötét és rideg.
Érzem ahogy a szívem egyre jobban lelassul, szinte már megáll. Szédülök, alig bírom tartani a testemet amit most a fájdalom ural, de muszáj elviselnem. Nem hagyhatom, hogy megint legyőzzön!
- Még ha belehalok, akkor is megöllek!
De ahogy ezt kimondtam, az eddiginél is nehezebbnek éreztem a testem. Annyira, hogy már nem bírtam tartani magamat, és összerogytam.
Szememből egy könnycsepp gördült ki, ahogy próbáltam megmozdulni, de a testem még mindig nem akart engedelmeskedni nekem. Így tehetetlenül feküdtem tovább a földön, megsemmisülten, a haláltól rettegve. Miközben lassú léptekkel közeledett felém a vég, hogy aztán megállva előttem, felém nyújtsa a kezét. Legszívesebben cafatokra tépném, a kéz tulajdonosát! Már megint ezt tette velem. Nem tudom elhinni, hogy ez a személy, valaha még közel állt hozzám. Kétségbe esett gondolataimban elmerülve, arra eszméltem fel, hogy egy kéz simít végig az arcomon, majd tovább siklik a nyakamig.
Mint egy hurok, ami fokozatosan összeszorul, ahogy csapdába esik benne egy vad. Úgy szorította a nyakamat, egyre jobban.
Minél nehezebben, kaptam levegőt. Annál közelebb éreztem magamhoz, az igazi halált. De abban a pillanatban, a végzettem engedett a szorításból, majd el is engedte a nyakamat. Felnéztem, hogy vajon miért hagyhatta abba a kínzásomat.
A tekintete már nem rajtam volt, hanem a bokrok között megbúvó árnyékra szegeződött. Csöndben, és mozdulatlanul méregették egymást, míg az eddig sötétben meghúzódó alak, ki nem lépett a fényre. Kék szemein megcsillant a hold fénye, és én azokban a szemekben, eddig soha nem látott hévvel lobogó tüzet, fedeztem fel.
Arca eltorzult a dühtől. És nekem muszáj volt hangot adni ehhez a látomáshoz.
- Naruto?
De ahogy ezt kimondtam, a szőke fiú már neki is rontott, a kínzómnak. Olyan sebességgel cikáztak, ezen a végtelen mezőn, hogy a szenvedéstől megfáradt szemeim, már nem tudták követni ezt az őrületet. Örökké valóságnak tűnt, a kettőjük közötti harc, mintha soha nem érhetne véget. Kezdett kivilágosodni, a nap éppen akkor bukkant fel a horizonton. Ezzel egy időben a látásom is kitisztult. És csak akkor pillantottam meg, hogy egyikük a földön fekszik, Míg eközben a másik tenyerében egy fénygömb volt, ami egyre csak nőtt, majd amikor már elért egy bizonyos nagyságot, a tulajdonosa a földön fekvő felé irányította, majd egy lökés szerű mozdulattal beleküldte. A robbanás, ami ezt követte, teljesen elvakított.
- Naruto, hol vagy!
Aztán minden elsötétedett.
- Hé Sasuke!
Hallottam magam mellől egy hangot. Ahogy kinyitottam a szemem, közvetlen ott állt mellettem Naruto, aki a szokásos fülig érő idétlen vigyorával nézett le rám, és a mellette álló Sakura, aki épp a fejemre tett, egy nedves kendőt.
- Mi történt Itachival?
Kérdeztem, miközben visszadőltem az ágyba. Pár perces csönd következett, amit Sakura tört meg.
- Itachi meghalt!
Ezeket a szavakat akartam is erre vágytam. De a szívemet legbelül, mégis valamiféle fájdalom mardosta. Miközben éreztem, ahogy Naruto vállamra teszi kezét.
- Sasuke, vége van a szenvedésnek.
Talán.
Vagy talán, ép most kezdődőt el igazán.