Disclaimer: I do not own Slayers, everything belongs to Hajime Kanzaka!

A karakterek nagy része nem az én szellemi termékem, ők Hajime Kanzakához tartoznak!

Gyönyörű kora tavaszi pirkadat volt, a madarak csicseregtek, néhány vaddisznó szaladt át az erdő útjain. Minden tökéletesen békés volt, a természet épphogy csak elkezdett éledezni, pár fa már levelet is bontott. Ezt az éteri nyugalmat egy hatalmas ordítás és egy azt követő robbanás törte meg.

"Delejgömb!" Lina egy újabb tüzes golyót dobott szerencsétlen banditákra, akik nagy része már így is ropogósra sült az előző támadás következtében.

"Lina, már megint túllőttél a célon!" Kiabálta valahonnan a távolból Gourry társának. "Ráadásul megint nem hagytál nekem semmit…" A szőke harcos némileg túlreagálva a dolgot könnyezni kezdett és térdre rogyott.

"Fejezd be a hisztit Gourry! Inkább örülj neki, hogy nem kellett azt a kardnak nem nevezhető vackot használnod." Vetette oda félvállról a vörös boszorkány.

A támadás után elindultak a banditák rejtekhelye felé, hogy elhozzák onnan az ott lévő kincseket. Sajnos nem találtak túl sok mindent, csak némi aranypénzt, néhány drágakövet és még pár kisebb műtárgyat.

"Így sosem gazdagszunk meg!" Siránkozott Lina, látva a zsákmány csekély mennyiségét.

"Viszont ha így folytatod, a banditák megint kihaló félben lesznek..." Jegyezte meg csendben Gourry.

"Majd tudom, hogy mikor kell abbahagyni, zseléagy!" Kiabálta a vörös boszorka, miközben a szőke kardforgatót az arcánál fogva húzta maga után.

"Eressz el, ez fáj!"

A saillune-i palotában Amelia Will Tesla Saillune éppen a dolgozóasztalánál ült és néhány rettenetesen unalmas ügyet intézett. Letette a tollát és hatalmasat sóhajtott, miközben kinézett a nyitott ablakon. Odakint csodaszép kora tavaszi délután volt, ami eszébe juttatott néhány régi emléket.

"Már 3 év eltelt azóta, hogy segítettünk Pokota úrfinak Taforashia felélesztésében és Lina kisasszony legyőzte a Rubinszemű Shabranigdot. Én visszajöttem apámmal és Sylphiel kisasszonnyal Saillune-ba, de Lina kisasszony és Gourry úrfi tovább folytatták a kalandozásaikat és Zelgadis úrfi is útra kelt valamerre a tengeren. Kíváncsi vagyok, merre lehetnek most. Még sosem telt el ilyen sok idő, hogy ne találkoztunk volna."

A hercegnő ismét felsóhajtott, majd az asztalra könyökölve az állát egyik tenyerébe támasztotta, és úgy nézett kifelé tovább a nyitott ablakon. Az emlékek hatására kék szemeibe némi magánnyal vegyes bánat ült ki. Az igazat megvallva hiányoztak neki a többiek és a régi kalandok, hogy együtt utazzák be a kontinenst, és hogy mindenféle bajba kerüljenek. Hiányzott neki Lina tüzes természete, Gourry bugyuta megnyilvánulásai, Zel hűvössége, a harc a kajáért és néha egymásért, az együtt töltött idő. De Amelia ebben a pillanatban felállt az asztaltól és megkeményített tekintettel nézett maga elé.

"Igen, tényleg hiányoznak, de az az időszak elmúlt. Jó volt együtt utazgatni és kalandokat átélni, de úgy tűnik a sors nem rendelt nekünk több közös élményt és ezt el kell fogadnom. Mindenki járja tovább a saját útját és ez így helyes."

Ekkor azonban egy halk kopogás hallatszott az ajtón. Amelia rendezte arcvonásait, visszaült a székébe, majd kiszólt, hogy "Tessék.". Az ajtó kinyílt és egy meglehetősen zaklatott inas lépett be rajta.

"Ne haragudjon a zavarásért hercegnő, de egy furcsa férfi önt keresi. Azt nem mondta meg, hogy kicsoda és mit akar, csak annyit mondott, hogy beszélni szeretne önnel. Nem tudom egyáltalán hogy juthatott be a palotába, mert mikor azt mondtam neki, hogy legyen szíves elárulni a kilétét és a szándékait, kardot rántott és a nyakamnak szegezte a fegyvert. Őrökért kiáltottam, de nem jött senki, idefelé jövet néhányukat ájultan találtam a fal mellett. Azt üzente, hogy a palota előtermében várja önt." Az inas mindezt nagyjából egy szuszra hadarta el, Amelia alig tudta megérteni, hogy mit is mond. Aggódó tekintettel kelt fel a székéből és lassan az ajtó felé lépdelt. "Egy titokzatos férfi?" Gondolta magában. "Vajon ki lehet az?" Volt egy halvány sejtése és reménye a férfi kilétét illetően, de ezt az opciót gyorsan el is vetette. "Ő ugyan miért jönne ide? Sosem keresett fel itt." És ezzel gátat is szabott a további gondolatainak.

Az ajtón áthaladva az inas levegő után kapkodva utána szólt. "Ugye nem gondolja komolyan, hogy odamegy, hercegnő? Az az ember veszélyes!" Amelia megállt egy pillanatra és egy apró sóhaj mellett mosolyogva tekintett az inasra, kezét a zaklatott férfi vállára helyezte. "Én is tudom. De meg kell, hogy védjelek titeket. Leendő uralkodóként ez a kötelességem." És ezzel a néhány mondattal pedig újra elindult a palota előterme felé.