Mikor megtudtam miféle vész is fenyegeti a családom, legfőképp a fiamat, először pánikba estem. Borzalmas volt a tudat, hogy valami jó az életben nem rég bontakozott ki egy kicsit, s már is a vége felé közeledik... De James már egy fél éve le volt súlytva. Csak hogy ez már az én hibám volt. Talán annyira nem is fájt volna neki ha előbb mondom el neki az igazat. Az igazat, hogy a szívem már jó ideje két felé húz. Nem csak James volt az egyetlen aki elől elhallgattam egy nagy igazságot, de attól a férfitól is aki a szívem másik felét birtokolta. Igen, bár lett volna bennem annyi bátorság hogy elé álljak és elmondjak mindent ami megilleti, őt, és Jamest is! Ám nem forgathattam fel mindent, már nem, hisz volt egy gyermekem. Igaz ami igaz, mint ahogy James megtudta, nem volt ugyan az igazi, vér szerinti apja, de sajátjaként szerette őt. Hálás vagyok mindenért, de főleg hogy a végéig kitartott mellettem.

Őszintén szólva sose áltattam magam azzal, hogy valaha is megbocsájt majd nekem az én drága Harrym és az igazi apja, nem is kell, hiszen megérdemlem. Ha tönkre teszek egy életet, egy lehetőséget, ezért meg kell fizetnem az árát.

Mikor a lépcsőn felszaladtam a kicsi fiam szobájába, ahogy azt előre megbeszéltük. Míg James megpróbálja megállítani, de inkább feltartani a Sötét Nagyurat, addig én még egyszer utoljára elbúcsúzom az egyetlen kincsemtől. A szívem szakadt meg, s égett a bánat tüzében mikor láttam kisfiam könnyeit, s ahogy szomorú szemekkel néz rám. Szólásra nyitottam ajkaim, de torkom összeszorult és tiltakozott a felszólalásra, ám nem törődve ezzel rekedt és halk hangon tudtam elkezdeni a fájdalmas búcsúzást.

- Harry, szeretünk téged, nagyon szeretünk! , - eközben a kicsorduló könnyeim melyek olyan keserűek voltak akár az őszi zivatar cseppjei, szörnyen éreztem magam, de most erősnek kellett maradnom, igen, a fiamért, csak most az egyszer! , - Bocsásd meg, hogy olyan nagy teher zúdul majd rád kisfiam, és hogy én nem lehetek melletted, hogy támogassalak és védelmezzelek. Harry az apád szeretni fog téged, tudom... - Elcsuklott a hangom, és hirtelen láttam magam előtt Harry igazi apjának az arcát. Megrohamoztak a gondolataim, és azt kívántam, bárcsak viszonozhattam volna azt a mérhetetlen szerelmet amit felém mutatott oly sokáig.

Harry fele nyújtottam a kezem, majd letöröltem puha arcocskájáról a pici könnycseppeket. Átkoztam magam minden lehetséges módon, mert egy szörnyű anya vagyok, aki szomorúságot okoz a saját fiának... Oh, kisfiam bárcsak láthatnálak felcseperedni, s bár veled maradhatnék... csak még egy kicsit, csak egy nap, vagy egy óra. Hiába, mert egyszer az az egy óra, vagy nap, lényegtelen mert elszáll, s csak még nagyobb lesz a fájdalom, és még is olyan nagy a kísértés. Ez a sok iszonyú, fájdalmas csend amibe burkolóztam rémisztő volt, de nem, ezt nem tehetem, most erősnek kell lennem, csak még egy kicsit, a fiamért!

- Kérlek vigyázz magadra Harry, légy erős! - suttogtam neki az utolsó szavaimat, mikor a szobaajtó kitárult, mire megfordultam azonnal.

- El az utamból, te mocskos kis sárvérű! - dörrent rám vészjósló hangon, de erre én nem tettem semmit. Minden porcikám remegett, ám nem a félelemtől, nem! Sokkalta attól a tudattól, hogy egy rossz mozdulat, vagy óvatlan döntés is a fiam életébe kerülhet.

- Soha nem engedem, hogy bántsd a fiamat! Előbb halok meg mint sem hagyjam hogy hozzáérj! - rivallottam és csak arra gondoltam, istenem, csak a fiam élje túl ezt az egészet, még ha egy életnyi kín várjon rám majd, de akkor se hallhat meg az én drága kisfiam...Kérlek, vigyázz a fiadra, Perselus!

- Avada Kedavra!