Sziasztok!

Tudom... egy ideje nem írtam. Sajnálom, nagyon sok dolgom volt mostanság. Viszont van egy másik problémám. Amikor megpróbáltam írni a folytatást a sztorimhoz, azt tapasztaltam, hogy nem akar összeállni. Mostanság egy másik történet jár folyton a fejemben. Úgy gondoltam, hogy megírom neketek ezt a történetet, utána folytatom a másikat. Ezt nem terveztem hosszúnak. Jó olvasást!

Ez itt Hibbant sziget. A környék egyik leghidegebb helye. Ezt a faluban, illetve a környéken látható, hatalmas jégtömbökből is meg lehet állapítani. Na jó... ezek, nem a hideg miatt kerültek ide, hanem egy óriási jégköpő sárkány, egy Gnúvad miatt. Az egész egy hónapja történt, amikor találkoztam anyámmal, akit halottnak hittem és kiderült, hogy ő egy sárkánymentő. Apám is találkozott vele, de az együttlét nem tartott sokáig, ugyanis egy Drákó Vérdung nevű, rémes alak megölette apámat. Legnagyobb fájdalmamra a legjobb barátom okozta a halálos sebet, de nem ő tehetett róla. Kényszerítették rá.

Majdnem elfelejtettem... A nevem Hablaty. Én vagyok Hibbant főnöke. A sárkányom pedig Fogatlan, az egyetlen ismert Éjfúria. Öt éve találkoztunk és abban az öt évben nagyrészt béke volt. Persze volt sok probléma, de megoldottuk, még ha néha segítség is kellett.

Az utóbbi napokban is a jégtömbök eltakarításával foglalkoztunk. Csakhogy akadt egy kis probléma. Ugyebár a sárkánytűz segítségével megolvasztottuk a jeget, hogy egy része folyékony legyen, és így kisebbek legyenek, hogy könnyebben elszállítsuk őket. A gond csak az volt, hogy most száraz időszak van, és egy hatalmas erdőtűz keletkezett, ami a fél erdőt elpusztította, mielőtt eloltottuk a tüzet. Egy széles tisztás keletkezett, ami egészen a sziget túlsó partszakaszáig ért. Ezen kívül minden rendben haladt.

A mai nap egy Ádáz hajó érkezett a kikötőbe. Nem volt túlságosan jó állapotban.

Amióta Dagur meghalt, az Ádázok választottak egy új vezetőt, akinek hála ismét béke volt.

A hajón mindössze néhány embert volt, ők is sérültek. Elláttuk őket. A hajó kapitányát megkértem, hogy jöjjön el a Nagyterembe és mondja el, hogy mi történt.

- Uram! Minden békés volt. Ám egyik nap egy ismeretlen hajó érkezett meg. Nem voltak rajta sokan. Aki viszont a vezér volt, az csak annyit mondott, hogy adjuk meg magunkat és hódoljunk be neki, hiszen ő lesz a világ ura. Természetesen nem fogadtuk el, mire ő szótlanul távozott. Tudtuk, hogy harc lesz, ezért felkészültünk. Pár nap múlva egy hatalmas hajóflotta érkezett, körülbelül ötször akkora, mint a miénk. Legalább százezer katona volt a hajókon. Esélyünk sem volt ellenük. A főnök azt mondta, hogy szálljunk hajóra és figyelmeztessünk titeket. Mikor elindultunk, nem üldöztek minket. A falunk szinte sértetlen maradt. El kell menekülnötök. Szerintem néhány nap és ideérnek.

- Nem tudunk néhány nap alatt egy egész falut elmenekíteni, még a sárkányokkal sem. Valami megoldás biztos van.

Ebben a pillanatban betoppant anyám.

- Mi folyik itt? - kérdezte. - Láttam pár sérült Ádáz katonát. - neki is elmeséltük, hogy mi történt. - Thor nevére, ez szörnyű!

- Hát az! - erősítettem meg. - Valamit ki kell találnunk. Talán levihetnénk a vikingeket a sziget barlangrendszerébe. Eltorlaszolnánk a bejáratokat és így nem fognak megtalálni.

- Ezzel csak az a gond, - szólt az Ádáz. - hogy be tudnak jutni, a torlaszon át is. Ha meg nem találják meg, akkor valószínűleg itt lesznek egy darabig, hogy elvigyenek mindent.

- Akkor mégis mit tegyünk? Harcoljunk? Az elmondásod alapján százezren vannak, mi meg csak ezren. - már kezdtem kétségbeesni, hogy nem tudok semmit sem csinálni.

- Fiam! Nyugodj meg! Vannak sárkányaink! - anyám próbált lenyugtatni, de nem járt sok sikerrel.

- Alszom rá egyet. - felálltam és kimentem a Nagyteremből.

Fogatlannal elmentünk repülni. Csak este körül értünk haza.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy vészriadó van. Tudtam, hogy mi történik. Itt vannak. Azonnal rohantam a kikötőhöz. De nem ott jöttek. Felszálltunk Fogatlannal, és megláttuk, hogy a sziget túloldalán szálltak partra. Bajban vagyunk. Ha igaz az, ami az Ádázokkal történt, akkor nem lehet velük tárgyalni. Harcolnunk kell, bármennyire is nehéz ezt beismerni.

Leszálltunk anyám mellett.

- Anya! Bújtasd el a gyerekeket és időseket a barlangokban, aztán gyere segíteni! - anyám csak bólintott és már indult is. Én addig a többiekhez mentem.

- Figyelem emberek! Megtámadtak minket! Őszinte leszek. Nagyon sokan vannak, de ez ne tántorítson el minket! Sárkányra! És Űzzük el őket! - mindenki teljesítette a parancsom.

Olyan szörnyű a háború. De néha lehet, hogy nincs más választás, ha meg akarod védeni a népedet. Ezt is apámtól tanultam. És sok mást is... Bárcsak itt lenne és segítene... Akkor tal...

Egy nyílvessző süvített el mellettem. Ezt megúsztam. Majdnem eltaláltak. Figyelnem kell. Majd később elmélkedünk.

Esélyünk sincs. Rengeteg a halott mindkét oldalon, de az ellenség sosem fogy el. Vajon miért nem jöttek először tárgyalni? Talán megbeszélhettük volna. Már nagyon sok jó viking halt meg. Nem tudom, hogy mit csináljunk. Talán meg kéne adnunk magunkat. De vajon megérné? Nem hiszem.

Ekkor egy olyan váratlan dolog történt, amire nem számítottam. Egy embert láttam meg a dombon, amit az ellenség közé veti magát. Nem ismerem ezt az embert. Nem is láttam még soha. De úgy tűnik, hogy a mi oldalunkon áll. Viszont beleugrani egy csomó ellenség közé... ez öngyilkosság... Várjunk csak... hiszen nincs esélyük ellene. sorba kaszabolja őket. Odamentem hozzá. Nem láttam az arcát, csukja takarta el. Láttam a bal kezében egy kardot, de nem hinném, hogy egy sima kard lenne az. Néha megpillantottam a másik kezében egy tőrt.

Már nem is minket támadtak, hanem őt. De ő csak gyilkolt és gyilkolt, és gyilkolt. Megállíthatatlan. Már több százat győzött le. És ekkor jelent meg az az ember, aki valőszínűleg a vezér. Elég közel voltam, hogy halljam, amint elkezdtek beszélgetni.

- Végre megtaláltalak! - ez a... harcos a hangja alapján kicsit idős már, állapítottam meg. - Most megbosszulhatom őt! - vajon kiről beszélhet? - Gyere, ha van merszed!

- Én is örülök! Barátom! Miért akarsz megölni? Hát már nem emlékszel azokra a régi szép időkre, amikor még egymás mellett harcoltunk? Most is lehetne így! Csatlakozz hozzám!

- Felejtsd el! Voltak szép idők, de elmúltak! És megölted azt, aki a számomra a legfontosabb volt! Ezt megbosszulom! Sőt, van még egy meglepetésem is!

Ami ezután történt, azon elámultam. A harcos átváltozott egy... egy Éjfúriává. Nem hittem a szememnek. Viszont, a hódító is tartogatott meglepetéseket. Furcsa fénylő és robbanó golyókat lőtt ki a kezéből. Nem tudom, hogyan csinálta. De a sárkány-ember kikerülte az összeset és néha visszalőtt. Rajtuk kívül senki sem harcolt, már mindenki figyelte a nem mindennapi csatát.

Úgy tűnt, hogy a sárkány nyer, de eltalálták.

- Azt hiszed elkaptál? Azt hiszed megállíthatsz? Akkor sem sikerült és most sem fog! Még találkozunk! Barátom! - félelmetes hangja volt. Remélem, ezzel arra céloz, hogy most elmegy innen és békén hagy minket. - Katonák! A hajókra! - parancsolta az embereinek. - Még találkozunk... - vészjósló tekintettel az arcán tűnt el.

Bár megkönnyebbültem a távolodó hajók láttán, de féltem, hogy mi lesz, ha visszatér.

A harcoshoz siettem. Vagyis inkább az Éjfúriához, mert még sárkány volt. Mikor meglátott engem és Fogatlant, visszaváltozott emberré, majd felfedte az arcát, amin a meglepődés jeleit láttam meg.

- Te? Itt? Azt hittem, hogy sosem látlak többé! - nem értettem, miről beszél, aztán jöttem rá, hogy nem is hozzám beszél, hanem Fogatlanhoz. Ránéztem a sárkányomra, aki szintén értetlen arcot vágott. - Hát már nem is emlékszel rám? Pedig voltak szép pillanataink is.

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de úgy tűnik, hogy ismeri Fogatlant, vagy összetéveszti valakivel. Az Éjfúriámra néztem. Megváltozott az arca. Felismerte. Morgott, majd rávetette magát, az ismeretlenre.

- Fogatlan! NE! Miért bántod őt? Megmentett minket! Szállj le róla! MOST! - mérges voltam rá, hiszen nem ezt érdemli az, aki megmentett minket.

- Hagyjad csak! - mondta a harcos. - Jó oka van haragudni rám. Igaz Fogatlan? Jó név. Bár Saskia nem így nevezett volna el. - mondta szomorú hangvétellel. A sárkányom végre lemászott róla, de még mindig morgott rá.

- Nem értem! Mi folyik itt? És ki vagy te?

Ekkor érkezett meg anyám a többiekkel. A harcos rá nézett és ledöbbent.

- Valka! Te vagy az? - na jó, itt már majdnem teljesen kikészültem.

- Te ki vagy? - anya nem ismerte fel.

- Hát már nem emlékszel rám? Mondjuk megérdemlem, hogy elfelejtsenek, az után a sok szörnyűség után, amit veled tettem.

- Várjunk csak! Geralt? Te? - bólintott. - Ez hihetetlen. Hát te még élsz?

Ekkor anyám odarohant Geralthoz és megölelte. Na most már elegem lett.

- Valaki megmondaná, hogy mégis mi folyik itt? Ki ez az ember? Hogyan tud Éjfúriává változni? Honnan ismered Fogatlant és anyát, és mi közöd, ahhoz a szörnyű emberhez?

- Nyugalom fiam! Ő egy jó ember. Sokat köszönhetek neki a sárkányokkal kapcsolatban. Sok sárkányt mentett meg ő is. Ha ő nem lenne, akkor minden máshogy lett volna.

Mivan? Mi köze hozzád? És miért haragszik rád Fogatlan? - még mindig nem értettem semmit sem.

- Nyugalom! - szólalt meg végre Geralt. - Elmondok mindent. Hamarosan. - Fogatlanra nézett, aki még mindig őrá morgott. - Annyit elmondok most, hogy anno nekem is volt egy sárkányom, egy Éjfúriám. Ő volt Saskia. Egyszer harcoltunk ezzel az emberrel, aki támadott titeket. Berengarnak hívják. Régebben barátok voltunk, de megváltozott a világszemléletünk. Ő a világ ura akar lenni. Egyszer egy csatában legyőzött. Megölte Saskiát és így két élőlény is elvesztett valakit. Én a legjobb barátomat, Fogatlan pedig az anyját.

Most már teljesen kész voltam. Ránéztem legjobb barátomra, aki könnyes szemmel bólintott. Hihetetlen. Ez az ember volt Fogatlan anyjának a lovasa. Ez túl sok egy napra.

- Na jó... Szerintem én hazamegyek és megpróbálom feldolgozni a mai napot. - felszálltam Fogatlanra, de nem akart elindulni. - Pajti! Menjünk haza! Kérlek! Nem megy el öhm... Geralt. Ugye? Azt mondtad, hogy mindent elmondasz.

- Rendben van! Maradok.

A legjobb barátom végre felszállt. Hazamentünk. Geraltnak biztosítottunk egy szobát. Viszont visszatértem a csatatérre szétnézni. Találtam néhány dobótőrt, illetve legnagyobb meglepetésemre furcsa kis nyilakat is. Gondoltam meglátogatom még Geraltot megtudni, hogy milyen fegyverei vannak. Felvettem egy nyilat, majd hazamentem

Még este bementem hozzá.

- Hello! Csak annyit szeretnék tudni, hogy hogyan tudsz ilyen jól harcolni. És milyen fegyvereid vannak? Találtam ilyen kis nyilakat. Ezeket, hogyan használod?

- Nos, van nekem egy kardom, illetve egy tőröm. Vannak dobókéseim. És van két titkos fegyverem is. Nézd meg a csuklóvédőmet. - ránéztem, de nem láttam semmi különöset. Hirtelen egy penge villant elő. Meglepődtem. - Nos ez az én rejtett pengém. Mindkét karomon van egy. Ezzel meglepetésszerűen ölöm meg áldozatomat. A nyilak meg innen jönnek. - ezzel a jobb kezén lévő csuklóvédő felső részére mutatott, amin egy miniatűr nyílpuska volt. - Erős, hatékony, pontos és viszonylag gyorsan újra tudom tölteni.

- Eléggé... hogy is mondjam... érdekes fegyvereid vannak. Köszönöm, hogy megmutattad őket.

Váratlanul anyám nyitott be a szobába.

- Bocsánat fiam, nem tudtam, hogy itt vagy. - azzal indult is kifelé, de utánaszóltam.

- Ne menj el, én úgyis indulni készültem. - azzal felálltam és elindultam kifelé. - Akkor holnap gyere a Nagyterembe. - azzal el is mentem.

Másnap reggel elindultam a Nagyterembe, hogy meghallgassam Geralt történetét, illetve felajánlom neki a segítségemet, hogy elkapja az a gonosz Berengót, vagy valahogy így hívják. Amikor bementem, senki sem volt bent, kivéve Geraltot, anyámatés Asztridot. Na meg persze a sárkányaikat.

- Tehát akkor... szerintem az lesz a legjobb, ha a legelején kezdem... - és belekezdett a múltjába.

Hát ennyi lenne egyenlőre. Tudom, hogy rövid lett és nem is ezt vártátok tőlem, ezért sajnálom, de amint megleszek ezzel, folytatom Gálér történetét is. Remélem, hogy tetszett!