Mentis Daemn
- Rég nem jártam itt.
- Mikor is? Öt éve már.
- Annyi nincs, talán négy.
- És miért? Egy ostoba ötlet miatt?
- Ostoba? Előre látó inkább.
- Haha előrelátó te? Te aki még arra sem voltát képes, hogy meglássa ki is valójában?
- Miért ki vagyok?
- Egy féreg, akit el kell törölni a föld színéről.
- Régen nem így gondoltad. Régen barátok voltunk.
- Régen nem akartál az utamba állni, régen minden más volt. De elég ebből az ostoba időhúzásból. Mit akarsz tőlem? És miért pont itt akartál velem találkozni?
- Nem emlékszel?
- Mire?
- Hogy milyen fogadalmat tettél itt, azon a napon, négy éve.
- Pokolba a fogadalmakkal, és a pokolba veled is. A múlt nem létezik, férgek voltunk akkor, és te az is maradtál, ezen nem változtathatsz.
- Azt ígérted megvéded őket, azt ígérted segíteni fogsz.
-ELÉG, FOGD BE A POFÁDAT.
- Nem így történt? Nem szegted meg az ígéreted? Nem égetted fel a saját faludat? NEM TE ÖLTED MEG ŐKET?
- De igen én voltam, és ma is megtenném. Nem voltak méltóak az örökségre, és te sem , te beszélsz nekem minderről, te? Nincs jogod megbélyegezni engem. Nincs jogod ítélkezned, mert ugyanolyan romlott vagy mint én.
- Igen, tudom. És nap mint nap szembe kell néznem ezzel, de nem engedem, hogy még egyszer árts valakinek. Még ha ez azzal is jár, hogy meg kell öljelek.
- Haha, megölnél? Te?Na ne nevettess. Nem fordulnál ellenem, a drága kis Kódexed nem engedné. Nem igaz?
- Ebben tévedsz, tudom mit kell tennem.
A szél a fülemben sípolt, a magaslat amin álltam, több száz méter mély szakadékba torkollott.
Hát igen, nevettem fel. Eljött a vég, de legalább magammal viszem azt aki minderről tehet.
Itt állok, a szél a fülembe sípol, egy szakadék szélén állok, és az az ostoba készül valamire. Ugrani nem fog, ahhoz túl gyáva, de mégis, mi ez az érzés ami elfogott. Félelem? Az nem lehet, én még sosem féltem.
- Itt és most vége lesz. Nem kísértesz tovább senkit sem. Főleg engem nem.
Odaléptem a szakadék széléhez, a szám már kiszáradt. Ahogy lefelé néztem, elfogott az émelygés, de nem baj hamar vége lesz. Csak néhány másodperc zuhanás, és vége. elpusztítom, mindörökre.
-Ha most ugrasz, azzal nem fogsz megoldani semmit. Engem nem tudsz elpusztítani érted, engem ...
Ellöktem magam a peremtől, a szél sebesen simogatja hosszú fürtjeim, zuhanok. Most már értem mit éreznek a papok akik képesek elsajátítani a repülés technikáját. De én nem repülök, és semmi örömöm nincs ebben. Meg kell halnia a bennem élő gonosznak, és ha ez azzal jár, hogy elpusztulok én is, hát legyen, nem kis ár.
Pár másodpercig tartott csupán, sebesen szálltam alá a szikrázó napsütésben, aztán megláttam a gyorsan közeledő talajt, és nem volt már más csak sötétség.
Mikor reggel felébredtem, izzadtan feküdtem a padlón, a takaróm a lábamra csavarodva. Nem értettem, hogy kerültem a földre, és csak halvány emlékeim voltak a lázálommal kapcsolatban, amit lassan már egy éve, minden éjjel átélek.
A hegy, a zuhanás, az a valami bennem. Olyan mint egy ikertestvér, mint egy rosszindulatú daganat, mely olyan gondolatokra sarkall amit nem szeretnék felidézni. És az az erő, amit ilyenkor érzek, sose éreztem még ehhez hasonlót.
Sokszor jártam az elmúlt néhány hónapban pszihó dokiknál. Egyik sem tudta mi lehet a bajom, persze jöttek a szokásos bla blák, elfojtott agresszió. Sexuális zavarok, kiskoromban nem szenteltek nekem elég figyelmet. Baromság.
Néha csak ülök a tükör előtt, és nem hiszem el, hogy az aki visszanéz én vagyok. Néha sírhatnékom támad, néha puszta kézzel törném apró darabokra. És néha...
Néha boldog vagyok, hogy őt látom, mert ő legalább érti mi folyik lelkemben.
Az egyetlen aki megért, egy démon. A saját elmém deformált démona.