Rohant, ahogy csak bírta. Nem tudta, hova megy, merre tart. Csak egy dolog volt biztos. El innen. Azt hitte, hogy a barátai. Hogy árulhatták el ennyire? Még mindig tisztán emlékezett azokra a jéghideg szavakra.

- Mit gondoltál? Hogy öribarik leszünk? Nőj már fel kislány. - szinte köpte a szavakat. - Volt egy megegyezés. Vagy mi, vagy ő. Te az utóbbit választottad. Ezzel végeztünk. - megfordult és kivonult a lányvécéből.

Úgy beszélt, mint egy marásra kész kígyó. Undorral és megvetéssel. Mintha a tulajdonát vette volna el valaki. Elszaladt a termük előtt. Be se pillantott, így nem is láthatta, hogy követi-e valaki. Hirtelen valami keménybe ütközött. Elesett volna, ha az a valami, vagy inkább valaki nem tartja meg. Felnézett az égszínkék szemekbe.

- Jól vagy Meg? - kérdezte aggódóan. Hirtelen nem tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel. Eltolta magától a fiút és éppen megkerülte volna, amikor az megragadta a karját és visszahúzta. - Miért nem akarsz nekem elmondani semmit?

Valami furcsa volt a hangjában. Olyan szomorúan csengett. Miatta van ilyen helyzetben. Az Ő hibája! Ezt akarta elhitetni magával? Hát ez nevetséges. Ez csakis a saját hibája. Miért kellett beleszeretnie? Miért pont ő? Belülről emésztik ezek az érzések. Még hogy a szerelem szép és jó. Na, persze. Legördült az első könnycsepp az arcán. Majd utána jött a következő. Majd még egy. Megpróbálta ellökni magától a franciát és menekülni. Hogy kitől? Tőle? Dehogyis. Pontosan tudta a választ. Az iránta érzett szeretete és a szíve fájdalmai elől akart elbújni. De lehetséges ez egyáltalán? Honnan tudhatná. De ha elszaladni nem is, legalább megpróbálhatna megszabadulni tőle. De akarja ezt? Hogy a fenébe akarhatná.

- Mi a baj? - faggatta tovább a kékszemű.

Minden mindegy alapon belekezdett. Mit veszíthetne? Már semmije sem maradt, csak a szerelme.

- Hogy mi a bajom? - szinte szűrte a szavakat. - Az, hogy miattad elveszítettem a barátaimat. De ha jobban belegondolok, nem is voltak igazán azok. Miért pont te? Miért kellett beléd szeretnem! - mondta. Nem kiabált, hangja mégis visszhangzott a kihalt folyosón. A francia tágranyílt szemekkel nézett rá. Úgy látszik, erre nem számított. Mivel úgy gondolta, hogy ő befejezte, megkerülte az illetőt és ment volna tovább, de a mellette álló megint visszahúzta őt és a karjaiba zárta. Meget annyira váratlanul érte, hogy még levegőt venni is elfelejtett. Érezte a fiú lélegzetét a fülénél.

- Szeretlek. - susogta.

- Fra…Francis, ne csináld ezt. - motyogta, arcát a francia ingébe fúrva.

- Ha nem hiszed el, bebizonyítom.

Megsimította az arcát és megcsókolta. Először óvatosan, majd egyre hevesebben. Csak egy-egy lélegzetvételnyire szakadtak el egymástól. Hirtelen Francis eltávolodott tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessen. - Sajnálom, hogy ezt kellett átélned miattam. Mostantól végig melletted leszek. Megvédelek tőlük, és az egész világtól, mert te vagy az én madaram. Az én kalitkába zárt madaram. - suttogta és csókot nyomott a kanadai homlokára.