Prológus:
"Átkozz meg atyám, mert vétkeznem kell
Minden áldozattal saját halálomért, imádkozom,
És ahogyan az éjt szeretem, úgy átkozom a Hold rémítő üvegét
Ezt a vérszomjat, mely az öröklétre taszít
A hajnal mérges sugarait, melyek a pokol tornácára taszítanak,
Arra kárhoztattam, hogy a szürke őszi alkonyban létezzem...
a Homály rabja vagyok"
Egy sötét árny...
„Gyermekem, jól vigyázz. A sötét éjben jó legyél. Drága gyermek, jól vigyázz, hogy mit teszel. Ha tombol a vihar éjnek éjjelén, jó legyél. Mert az árnyakkal jő a pap…"
Hangos léptek zaja törte meg az ódon folyosók csöndjét, lábak szapora mozgása csattogott a vörös márványpadlón, melyek visszhangja baljós dobogássá változtat. A telihold ezüstös sugarai megcsillantak az egyik antik vázán, mely egy poros ébenfa asztalkán állt, visszavetve a hideg fényt. Megállt egy percre, hogy levegőhöz jusson, szíve oly hevesen zakatolt, hogy félt, meghalja őt. Jobb kezével a hideg falnak támaszkodott, mert térdei azelőtt álltak, hogy összerogynak alatta, de hirtelen úgy érezte, valami meleg nedvesség ér a bőréhez, s végigcsordul a kezén. Egyszerre furcsa fémes szag csapta meg az orrát. Nagyot nyelt, majd lassan s óvatosan a falra tekintett; szemei kikerekedtek a terrortól, amikor elszörnyedve látta, hogy a megszürkült és néhol már félig leszakadozott fehér tapétán friss vér csordul le tenyerére, beborítva a megfakult tapétát, akár egy skarlát fátyol. Elrántotta kezét, mintha csak forró vashoz ért volna, és folytatta kilátástalan küzdelmét valami ellen, amire mindig csak babonaként gondolt; egy rémmesére, melyet a szülők az engedetlen gyerekeknek mesélnek el, hogy megijesszék őket. Ő sohasem akarta elhinni ezeket, mert már nem volt kis óvodás, hanem egy tinédzser s leendő férfi.
De tévedett, mégis létezik…
A padlón koppanó cipők zaja egyre jobban váltak egy kétségbeesett futás visszhangjaivá. Vére tombolt a fülében, pulzusa felgyorsult, a félelem hideg árhulláma szétáradt testében. Tudta, nincs menekvés. De nem adhatta fel, hátha volt még egy csekély esélye, hogy eléri az öreg kétszárnyú bejárati ajtót, s ez által kiléphet a szabadságot jelentő hideg éjszakába, megmenekülve a rémálomból, mely most sötét árnyként a nyomában volt, hogy magával ragadja a Pokol mélyére.
Egy élesen bevett kanyar után zsákutcába ért. Torkát a félelem összeszorította, arcán hideg veríték ragyogott a sápadt fényben. A léptek a háta mögött hirtelen elnémultak, és egy gyermekhang vidáman kántálni kezdte kis mondókáját…
Az öreg ház nyugalmát ekkor egy velőt rázó sikoly törte meg, majd ismét a csönd leple hullt mindenre.
Gyermekem, jól vigyázz…