A történet egy trilógia lesz, "Az Ügynökség" ennek első része. Az X-Men alapján készült, de több új szereplővel, sok régi ismert karakter viszont hiányzik, vagy csak később lép színre. A többi régi ismerős is néha egészen más, mint amilyennek ismertük... A történet nincs kapcsolatban a képregénnyel, filmmel vagy rajzfilmmel, teljesen önálló történet.

„Az Ügynökség" befejeződött, a trilógia következő része már elkezdődött.

Véleményeket mindig szívesen fogadok, akár itt, akár üzenetben. Ha rendszeres olvasóm vagy, kérlek, írj pár szót!

#1 – A Dosszié

„A mutáció törzsfejlődésünk kulcsa. Ennek segítségével fejlődtünk egysejtűből bolygónk uralkodó fajává. A folyamat lassú, de időnként felgyorsulnak az események…"

Szerda reggel volt. Csendesen szemerkélt az eső. London nyüzsgő belvárosában zaklatottan siettek az emberek. Az egyik irodaház ablakából valaki figyelte őket.

- Átlagemberek! Mind ugyanabban az átkozott mókuskerékben töltik el egész életüket! Borzalom! – gondolta magában Martin Long.

Martin Long egy 24 éves fiatalember volt, aki fáradtságos munkával küzdötte fel magát a kelet-európai rögvalóságból a londoni aktakukacok világába. Utálta ezt az életet, de egy szükséges lépcsőfoknak fogta fel, és nagy tervei voltak a jövőre nézve. Aznap reggel is végtelenül unta magát. Csak az esti programja járt a fejébe: egy neves pszichológus előadása.

Aznap este megtelt a University of London egyik legnagyobb, színházteremhez hasonlító előadóterme. A zsúfolt teremben több száz hallgató között ott volt Martin is, aki kívülállóként kicsit feszengett a sok leendő pszichológus között. Egy csinos, hosszú vörös hajú lány ült mellette, aki mintha szemrehányóan nézett volna rá, mire Martin dühöngött egyet magában.

- De hát ez egy nyilvános rendezvény, nekem is jogom van itt lenni!

A lány tekintete ekkor már végképp közönyös volt, majd hirtelen a színpad oldalán lévő ajtó felé nézett. Belépett ugyanis egy alacsony, szikár ember. Ő volt Sir Andrew Lockheed, az egyetem rektora. Lassan a pulpitushoz tipegett, megköszörülte torkát, elmosolyodva végignézett a hallgatóságon, és megszólalt:

- Szeretettel üdvözlök mindenkit! Ma este egy nagyon különleges vendégünk tisztel meg minket a jelenlétével. Amerikai létére is tökéletes angol úriemberként viselkedik – nevetett Sir Andrew – és megtiszteltetés, hogy barátomnak tarthatom. A XXI. századi pszichológia úttörője, a pszichoterápia modern apostola, kedves hallgatók, kérem köszöntsék nagy szeretettel Charles Xavier professzort!

A tapsvihar közepette egy hatvanas éveiben járó, kopasz férfi sétált be a terembe. Már az első pillanatban is megnyerő benyomást keltett a hallgatóságban, visszafogott mosolyával, természetes, belülről fakadó derűjével.

- Jó estét kívánok! Sir Andrew barátom kissé túlzott, amikor bemutatott engem. Nem vagyok se apostol, se csodatévő, sőt, még telepata se! – a hallgatóság nagyot derült ezen a megjegyzésen, ugyanis Xavier professzort többen is azzal vádolták, hogy valamilyen módon képes a gondolatolvasásra és az elme befolyásolására, és ezzel érte el példátlan sikereit a pszichológia területén. Martin is eltűnődött ezen a vádon, és csak sokára kapta fel a fejét, a következő mondatokra: - Az Amerikában lévő Intézetemben évtizedeket töltöttem azzal, hogy különleges képességekkel rendelkező fiatalokat vizsgáltam. Nagy számban találtam ugyanis olyan szellemi képességekkel rendelkező fiatalokat, akik jóval meghaladják az átlagemberek képességeit. – Martin elmosolyodott, és arra gondolt, hogy mennyi szürke átlagember éli a hétköznapjait a mókuskerékben, miközben ő…

De mielőtt tovább tudta volna folytatni a szokásos, ezerszer elismételt gondolatmenetét az élet nagy dolgairól, egyszercsak olyan érzése támadt, mintha a professzor csak hozzá beszélne. Először azt hitte, hogy a professzor tekintete a mellette ülő vörös hajú szépséget kémleli, majd egyértelművé vált, hogy a professzor egy rövid ideig őt nézte az előadás közben. Martin figyelme ismét elkalandozott, majd hamarosan véget is ért az előadás. Nem tudta feltenni az előadás végén azt az égető kérdését, ami miatt eljött az előadásra: Mitől lesz valaki különleges szellemi értelemben?

A teremből kifelé menet eszébe jutott az a vakmerő gondolat, hogy valahogy odaférkőzhetne a professzorhoz, és feltehetné neki ezt a kérdést.

- A rektor valamelyik irodáját bocsájthatta Xavier rendelkezésére, megkeresem valahogyan! - gondolta.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a vörös hajú lány egy mellékajtón távozik a teremből, miközben mindenki más a kijárat felé tartott. Követte a lányt, és belépett az ajtón. Egy szűk folyosón haladt végén, és felment egy lépcsőn. A lány nem vette észre, hogy követi. A lépcső tetején egy nagy barna ajtó állt. Martin vett egy mély levegőt, és benyitott.

A késő-viktoriánus kor ízlése szerint berendezett szobában Xavier és Lockheed állt az íróasztal mellett, a vörös hajú lány pedig az ablaknál állva figyelte őket. Xavier Martin felé fordult:

- Már vártuk magát, Mr. Long! Kérem, foglaljon helyet! Sok beszélnivalónk van!

Martin meglepődve állt az ajtóban. Úgy érezte, úgy került oda, mint Pilátus a krédóba. De honnan ismeri őt a professzor?

- Ne habozzon, kérem, foglaljon helyet! – mondta ismét a prof, miután kezet nyújtott neki. – Hadd mutassam be kedves tanítványomat, Jean Greyt! – mutatott az ablakban álló vörös hajú lányra.

- Ő kedves, ugyan már! – dohogott magában Martin. A lány olyan dühös pillantást vetett rá, mintha hallotta volna ezt a gondolatot.

- Mr. Long, bizonyára meglepődött, hogy honnan tudom az Ön nevét. – kezdte el a mondandóját Xavier. – Az előadásomban különleges szellemi képességekkel rendelkező emberekről beszéltem. De azt kevesen tudják, hogy valójában milyenek is ezek a szellemi képességek. És az még kevesebben tudják, hogy nem csak szellemi, hanem fizikai, vagy más természetűek is lehetnek ezek az adottságok.

- Mutánsok? – kérdezte gyanakodva Martin.

- Sok fikciós mű keletkezett mutánsokról, sok rege és monda szólt arról, hogy…

- Térj a lényegre, Charles! – szólt közbe Sir Andrew türelmetlenül.

- … de lényegében igen, genetikailag kimutatható elváltozásokkal születnek emberek egyre nagyobb számban a világon. Különleges képességekkel. – ezt a mondatot Martin a fejében hallotta. Felpattant a fejéről, de mielőtt szólni tudott volna, Xavier folytatta: - Kérem üljön vissza, Mr. Long! Mint bizonyára már rájött, telepata vagyok. „Mutáns", ahogy Ön is!

- Én is?! – kiáltott fel kérdőn Martin.

- Ön régóta sejti, hogy valamiben különleges, nem igaz? Majd később lesz alkalmunk erről is beszélgetni. De most azért vagyunk itt, mert szükségünk van Önre!

- Rám?

- Igen, Sok furcsa, vagy különleges ember bukkant fel az utóbbi évszázadokban a világon. De a mutánsok száma rohamosan növekszik, és a világ kormányai nem tudják továbbra is titokban tartani a létezésüket.

- Miért?

- Az elmúlt években több botrányos kiszivárogtatás történt az Amerikai Egyesült Államokban. A Wikileaks és a többi botrány megrengették világunkat. Hamarosan azonban még ezeknél is nagyobb horderejű kiszivárogtatásra kerülhet sor hamarosan: az „X-Dosszié" kerülhet napvilágra. Minden információ, amit az amerikai kormány tud a mutánsokról: a genetikai ismeretek ezzel kapcsolatos tudományos összefoglalója, a gyakoribb képességek ismertetése, a mutáns bűnözők listája, és számtalan más, amiről nem tudunk biztosat.

- Akár mutánsok személyes adatai is? – hűlt el hirtelen Martin.

- Igen. Az X-Iroda szerint igen. Az X-Irodát az amerikai elnök hozta létre pár héttel ezelőtt az FBI és a CIA különleges ügyekre szakosított legjobb embereiből. Az Iroda vezetője egy régi barátom, ő keresett fel azzal, hogy segítsek megakadályozni a kiszivárogtatást. Egy esetleges „mutáns-ügy" kirobbanása nemcsak az elnök hitelességét és népszerűségét ásná alá, hanem komoly nemzetbiztonsági veszélyt is jelent, ha az ismeretlentől félő emberek körében tömeghisztéria tör ki. Az események könnyen kicsúszhatnak az irányításuk alól.

- És itt jövök én a képbe. De hogy tudnék segíteni?

Xavier bele se tudott kezdeni a válaszba, mert Sir Andrew a szűkös időre hivatkozva a kijárat felé tessékelte a vendégeit. Sietve távoztak a szobából. Az egyetem épülete előtt egy fekete autó várt rájuk.

- A magángépem, a Feketerigó már a többi utassal a repülőtéren áll, Charles. – mondta a rektor. – Sok sikert!

- Szükségünk is lesz rá! – válaszolta Xavier, majd Jean és Martin társaságában beszállt az autóba.

- Jean is telepata? – kérdezte Martin útközben.

- Igen. Miből jött rá? – kérdezett vissza Xavier.

- Egy pszichológus számára a legjobb erő a telepátia lenne – egy telepatának viszont mindenki másnál jobban kell ismernie az emberi elmét.

- Remek! Szóval ő lesz itt az ész? Az okoskodás a képessége? – kérdezte gúnyosan a vörös hajú lány.

- Nem is tudom, hogy mi a képességem! Hogy lehet ez, nem kellene már tudnom róla, professzor?

- A képességek túlnyomó többsége a legtöbb mutánsnál a kamaszkor végére jelenik meg. Egyes esetekben viszont nagyon erős pszichés gát tartja vissza őket a materializálódástól. – válaszolta a professzor. – Ezért lehetséges, hogy a képességeidről még nem tudsz.

- Magyarán egy kezdőt hozunk magunkkal koloncnak?! – kiáltott fel mérgesen Jean.

- Nem. Martin úgy követett téged a folyosón, hogy közbe nem látszott a biztonsági kamerán: öntudatlanul is láthatatlanná vált. Egy ilyen adottság elég sokáig rejtve maradhat a tulajdonosa elől, ha nincsen rá szüksége. És az a gyanúm, hogy az évek során tudattalanul is tökélyre fejlesztette ezt a képességét.

Eközben megérkeztek egy csendes, kihalt repülőtérre London szélén. A Feketerigó névre hallgató magángépen a pilótán kívül egy Betsy névre hallgató, sportosabb, rövid fekete hajú, ázsiai arcvonásokkal rendelkező félvér lány, és egy szintén fekete hajú hallgatag, Peter nevű orosz óriás várt rájuk. A hosszú út után másnap hajnalra érkeztek meg Washington mellé, ahol egy katonai bázison szálltak le. A leszállás után egy magas, szőke hajú katona várt rájuk:

- Rogers százados vagyok. Professzor Úr, kérem kövessenek! A tábornok már várja Önöket!

A bázis nyüzsgő forgatagában a százados egy hatalmas épületbe vezette őket. Egy liftbe szálltak, és két emeletet mentek fel. A félvér lány gyanakodva nézett körbe, mintha veszélyt keresett volna. A vörös Jean már ismerősként elegyedett szóba Rogers századossal. A liftből kiszállva egy tágas folyosón haladtak keresztül, amely végén egy hatalmas fekete ajtó állt, rajta egy felirattal: „Brian Clint tábornok, X-Iroda" A felirat tulajdonosa egy őszülő halántékú, de még mindig tagbaszakadt férfi volt, aki azonnal fogadta őket:

- Nincs sok időnk, Charles. Magnus Maximoff szerint már ma estére tervezik a kiszivárogtatást.

- Magnus itt van? – kérdezte meglepődve Xavier, mikor kezet ráztak a hatalmas iroda közepén.

- Azt hittem sose leszek képes meglepni egy telepatát! – lépett ki a félhomályból egy ősz hajú férfi.

Kicsoda Magnus Maximoff? És mi lesz a Dosszié sorsa? Folytatás hamarosan!