A visszatérés

Nem mert felnézni a kezében tartott kis korongról. Mi van ha nem sikerült?! Ez az egyetlen esélye, egyszerűen nem látott más utat, bele sem mert gondolni, mi lesz, ha nem sikerül?

„Nem lehetsz ilyen gyáva! – suttogta maga elé, mintegy biztatásképpen - Ha már idáig eljutottál...! Csak nézz körül, gyerünk már! Ez az!" Mintha egy autó kanyarodott volna be az egyik szomszédos utcába, de egyébként csönd volt, nappal, de az ég komor és felhős, a környék, az elhagyatott külvárosi utcácska kihalt. Mindez még nem jelent semmit.

Az egész nem mond semmit! Miért nem írják az utcatáblákra a London felirat után az Univerzumot is?! Bár valószínűleg én vagyok az első, aki ezt hiányolja, és akiben egyáltalán felmerül a kérdés. De honnan tudhatnám biztosan?!

Bizonytalanul fordult körbe, valami támpontot keresve, és rögtön meg is szédült. Egyforma sorházak, zsebkendőnyi előkerttel, téglafalakkal. Elvesztette az irányérzékét – merre is állt, amikor egy fél perce megjelent az úttesten? Ez lehetne akár az ő Londonja is, hiszen nyoma sincs se a falnak, se a csatának, ahonnan fejvesztve menekült. Vagy inkább csak vonszolta magát.

Hol vagyok? – nyögte halkan, ahogy a kép újra meg újra elhomályosult a szeme előtt. Ahogy kezdett múlni az adrenalin hatása, hirtelen mázsás súlyként nehezedett rá a fáradtság. Egy pillanatra le kell ülnöm – gondolta, és lezökkent az útpadkára. A tenyerébe hajtotta a fejét – de a mozdulat félúton megakadt, ahogy a kezeire nézett. Egy idegen tenyerei, ujjai, és ahogy felemelte a kezét, csuklóin megcsörrentek a láncok, amiktől még nem volt ideje megszabadulni. Még mindig nem tudta elhinni az egészet... elloptam valakinek a testét?! Én?! Azt sem tudtam, hogy ilyesmi lehetséges! Pedig minden bizonnyal így áll a dolog. Ezek a kezek hozzám tartoznak, és Rose Tyler, aki eddig voltam, holtan fekszik a Raymond intézetben (remélhetőleg egy másik Univerzumban), a csatázó felek lábai alatt, észrevétlenül. Lehetséges ez?

Mély levegőt vett, és próbált úrrá lenni az újabb szédülési hullámon, ami megrohanta. Csoda az is, hogy idáig eljutottam, ez a test bizonyára nem állt lábra az elmúlt tíz évben egyszer sem! Beleborzongott a gondolatba, újra maga előtt látta az asztalon, kiterítve, mint valami morbid szertartási kellék, vagy egy beteg, akit elaltattak a műtéthez, ami aztán sosem kezdődött meg. És azok a bilincsek...! Kinek jut eszébe megkötözni egy magatehetetlen embert? És amikor lepattant a fémpánt a bokájáról, közszemlére téve a lehámlott bőrt, a megperzselődött húst... érezte, hogy hányingere támad, és újabb rohamként tör rá a szédülés. Elég! Most nem gondolhatsz erre... És főleg nem ájulhatsz el az utca közepén!

Újra a kezébe vette a vortex manipulátort, ellenőrizte az ugrás beállításait. A paraméterek jónak tűntek, bár sosem használta még ezt a Torchwood által felturbózott verziót – nem változtatta meg a beállított idősíkot, csak a helyen akart módosítani egy kicsit, de nem tudta, működhet-e ez egyáltalán. Ha nem konkrét koordinátákat ad meg, mivel azokat nem tudja, csupán annyit, hogy a TARDIS-hoz? Ha sikerült, itt kell lennie valahol a közelben. Körbenézett a járdán ülve, mintha abban reménykedne, hogy észreveszi az egyik elhanyagolt virágágyásban rejtőzködő kék fülkét, de az nem volt sehol.

Óvatosan talpra kecmergett, és próbált nem törődni vele, hogy már ettől elszürkül a szeme előtt a világ. El kell jutnom legalább a sarokig, nem terülhetek el itt a betonon, nem biztonságos! Talán a sarki ház mögött már megpillantja a TARDIS-t, és akkor minden rendbejön! A Doktor... Meg kell találnia őt... szó szerint maga mögött hagyott egy Világot érte. Sőt, igazából az éltet is maga mögött hagyta. A helyzet abszurditásától majdnem felnevetett. Már csak pár lépés!

A sarkon túl – micsoda meglepetés! – egy ugyanolyan szürke kis kertvárosi utcácska volt, mint az előző. Tudta, hogy kevés esélye van rá, hogy egy vortex manipulátorral lenyomozza a TARDISt, de mégis, most érezte csak hogy elborítja a pánik. Tehetetlennek érezte magát, minden reménye ebben volt. Talán a következő sarkon túl ott lesz, nyilván nem lehetett elég pontos.

Ott kell legyen... talán a következő... majd a következő. Egyre nehezebben és lassabban vonszolta magát előre. Homlokán kiütött a veríték a megerőltetéstől, amit a pár száz méteres gyaloglás jelentett. Minden lépés külön tortúrának bizonyult. Zúgott a füle, és alig látott valamit, érzékei kezdték cserben hagyni. Nem eshet itt össze az út közepén...! Mikor már éppen feladta volna a reményt, egy sarkon befordulva szemtől szembe találta magát a járdán a jól ismert rendőrségi hívófülkével.

Nekidőlt a fülke oldalának, és kábultan keresgélte a pulcsija alatt a nyakában lógó kulcsot. Úgy érezte, egy örökkévalóságba telik, mire sikerül beletalálnia a zárba, de a kulcs szinte magától fordult el, és ő majdnem bezuhant a kinyíló ajtón. Gondolkodás nélkül becsapta maga után és nekivetette a hátát.

És rögtön el is akadt a lélegzete.

Ez nem a TARDIS volt. Vagy talán egy TARDIS, de nem az Övé, nem a Doktor időgépe. Semmi sem volt olyan, mint amilyennek emlékezett rá. Mintha kirántották volna a lába alól a talajt. A döbbenettől mozdulni sem bírt, majd hirtelen muszáj volt mozdulnia. Körbe akart rohanni, találni bármit, ami ismerős, ami a Doktorra emlékeztet, de csak szédelgett, többször is meg kellett kapaszkodnia a korlátban, vagy a vezérlőpanelekben, nehogy elvágódjon az üvegpadlón. Üvegpadló?! Még ez sem olyan, mint az ő TARDISuk! Pedig egy pillanatra azt hitte, hazaért. Hogy biztonságban van. De mi ez a hely? Mintha nem is egy űrhajó lenne, hanem valami elvont, retro hangulatú terem egy múzeumban...

Nem sok ideje maradt töprengeni, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és belépett rajta egy borzasztóan fura figura. Divatjamúlt barna öltönyt, nadrágtartót és csokornyakkendőt viselt. A stílusa alapján lehet, hogy ez a kék fülke hozzá tartozik.

„Te jó ég! Most mi legyen? – gondolta Rose – Betörtem ide, azt se tudom ki ez, és mit mondjak neki? El kellene tűnnöm, de ha megmozdulok, azonnal észrevesz!" Sóbálványként állt ott, remegő lábakkal, a panelekre támaszkodva, amin épp most vett észre egy hideg és egy meleg feliratú fogantyút, amit egy szebb napokat látott csaptelepről szerelhettek le... „Te jó ég!" – gondolta újra.

Eközben az alak az ajtóban semmit sem vett észre abból, hogy nincs egyedül, ráérősen levetette a kabátját, és az ajtó melletti fogasra dobta, aztán az zakója zsebében kezdett keresgélni. Kulcsot nem is használt, amikor bejött az ajtón... én viszont igen! – jutott hirtelen az eszébe. Ha ez egy másik TARDIS, aligha jutott volna be az ajtón a Doktortól kapott kulccsal. Akkor pedig jó helyen jár. És ez az ember itt bizonyára a Doktor útitársa. Mély lélegzetet vett, és halkan elköhintette magát, hogy felhívja magára a fura alak figyelmét.

A hangra a férfi összerezzent, és döbbenten felkapta a fejét. Mielőtt még Rose bármit mondhatott volna, előrántotta a zsebéből amit eddig keresgélt, és rá szegezte.

- Én... elnézést hogy csak így betörtem ide – önkéntelenül is védekezőn felemelte mindkét kezét - Én... szóval... a Doktort keresem.

- A Doktort? Hát persze... nos, már meg is találta! Illetve... ki maga? Hogy került ide? És főleg, hogy jutott be?! – lopva a háta mögé nézett. Az ajtó csukva volt, mielőtt bejött volna, szinte biztos volt benne. Akkor pedig onnan nem jöhetett.

- Nem értem...

- Én sem, de hogy jutott be, ide, a TARDISba? Bezártam az ajtót, az nem lehetett, a teleport letiltva, a védelmi rendszerek érintetlenek... Érintetlenek? – hirtelen átszelte a köztük levő néhány lépcsőfokot, baljával beállított valamit a paneleken levő számtalan gombon, majd magához húzta a képernyőt, és ellenőrzött rajta valamit. A másik kezében tartott szonikus csavarhúzót még mindig a hívatlan vendégnek szegezte.

- Hah! Érintetlenek! – kiáltotta a kelleténél kicsi hangosabban – De akkor hogyan, mondja, hogyan került ide? Hogy jutott be? – csak úgy dőltek belőle a szavak, és közben öles léptekkel megindult Rose felé, aki akaratlanul is hátrálni kezdett, ami rögtön meg is bánt, mert elvesztette az egyensúlyát, és alig tudott megkapaszkodni a korlátban.

- Én... nekem volt kulcsom – mondta alig hallhatóan – De hol van a Doktor? Ön... az útitársa?

- Méghogy útitárs... a Doktor vagyok, személyesen! És önben kit tisztelhetek, és mit ért pontosan kulcs alatt?!

- A Doktor...? TE vagy a Doktor?

- Pontosan, csak így, simán Doktor, egészen pontosan a tizenegyedik e néven.

- Tizenegy...?

- Így van, hosszú történet, meghaltam, regenerálódtam, a szokásos. De elég is rólam, mondd csak, te ki vagy, miért keresel engem, és ha nem sértelek meg, még mindig nem árultad el, hogy kerültél a TARDISba?

Rose-nak úgy tűnt, most már komolyan kezd forogni vele a világ.

- Te nem lehetsz ő – érezte hogy könnyek szöknek a szemébe. Alig töltöttek némi időt együtt, ebben a világban és a másikban is, és most kiderül, hogy a Doktor, az ő Doktora, itt is halott? Hát kezdődik elölről az egész, éppen mikor már megismeri őt, amikor egymásba szeretnek, elveszítik egymást újra és újra... Nem tudta elhinni! Érezte, hogy egyre lassabban jutnak el a tudatáig a Doktor szavai – te jó ég, mennyit beszél! De miről is...? – és kezdett minden egyre elmosódottabbá, lényegtelenebbé válni.

A következő pillanatban már a padlón hevert a Doktor lábai előtt, aki döbbenetében még utána se tudott kapni a földre zuhanó testnek. A bilincsek kellemetlen hanggal ütődtek az üvegnek.