Finoman, de annál erőteljesebben énekelt, erősen koncentrálva a ritmusra, dallamra és a szövegre. Smaragdzöld szemeit csak néhol nyitotta ki, mikor nem tudta biztosra, mi következik. A japános ritmusú, ám annál inkább angolos szöveggel rendelkező dalt a legnagyobb nyugodtsággal énekelte. Amerika mindannyiszor belefeledkezett Anglia gyönyörű, selymes, lágy hangjába, ami hibát nem tűrve tőrt fel torkából. Hangja, minta cseppkőbarlangban bármely rezzenés, úgy visszhangzott a felvevőteremben. Már csak arra lett figyelmes, hogy Anglia a fülest lerakja, és szép, elegáns mozdulatokkal kimegy a teremből és megáll Amerika előtt:
- Na milyen voltam? - kérdezte.
- Egyszerűen nagyszerű~ - fütyülte Amerika, kedvesét magához ölelve.
- Ez nagyon kedves tőled, meg minden, de most ha megtennéd, eleresztenél ? Publikus helyen vagyunk. - tolta el magától szerelmét, majd elrejtette rózsává vált arcát. Amerika megfogta a csuklóját és magával húzta.
- H-héé, Amerika ! Hova viszel? - kiabálta Anglia teljes összezavarodásában. Egyik pillanatban még a stúdióban, a másikban már kint a szabadban voltak Alfred sportkocsija mellett. - Elmondanád, hogy mit akarsz ? - pihegte Arthur.
- Hát nem egyértelmű ? Megünnepeljük az új dalaidat ! - mondta lelkesen, szemeiben tengerkék csillogással.- Ezért most elmegyünk a Mekibe! - Arthur szívét elöntötte a melegség, majd röhögő görcsben tört ki. Alfred egy ideig bambán nézte, majd durcás arccal azt mondta, hogy nem kéne ezért kiröhögnie Angliának. Anglia válasza csupán abból áll, hogy ő szereti, mikor ennyire törődik vele, de neki ez az egész annyira abszurd, hogy ők a Mekibe mennek ilyen miatt (is), hogy az már nevetséges. Alfred arckifejezése erre megenyhült, kinyitotta autójának ajtaját, betessékelte az angolt, majd elhajtottak Alfred kedvenc étterme felé.
2013. máj. 30.
