Egy sötét régi folyosón kopogó lépteimet veri vissza a falak némasága. Csupán ziháló lélegzetem töri meg olykor, a monoton kopogást. Már éjfél is elmúlt, de vannak dolgok, amik nem várhatnak. MOST nem! Miközben haladtam előre, egyre csak feltörő emlékeim villantak fel fejemben. A régi órák. A kopott mégis meghittséget árasztó klubhelység. A könyvtár könyveinek terhe alatt mosolyra húzódó könyvespolcok. A hatalmas és ámulatba ejtő erdő. A tantermek. A volt tanárok, és azok a gyilkos szemek, miknek parancsoló hatalma még most is kísért.
Ez nem lehet igaz! Hogy ennyi év után még mindig összeszoruljon a gyomrom, ha csak rá gondolok. Lassan peregni kezdett szemem előtt az elmúlt két nap eseménye. Már jó pár éve végeztem az iskolában.
Egészen pontosan tíz éve! Gondoltam bele és önkéntelenül is somolyogni kezdtem, ahogy óvatosan végighúztam ujjbegyeimet az öreg falakon. De soha nem gondoltam volna, hogy vissza kell, térjek ide. Újra. Jól emlékszem arra az éjszakára, mikor rémálmaim gyötörtek újfent. Nagy valószínűséggel órák hosszat hánykódhattam az ágyban, mit az összegyűrődött lepedő bizonyított. Azonban az álom utolsó pár perce meglepő melegséggel töltött el. Egy gyönyörű tisztáson álltam, talpig fehér és ezüst ruhában. Leginkább egy középkori előkelőség öltözékhez hasonlított. Hirtelen egy női hangot hallottam, de nem tudtam kitől származik. Ismeretlen nyelven beszélt, és egy lágy dallamra emlékeztetett, mely körül járta és erőt öntött lelkembe. Aztán kitisztult minden és a nyelv mintha egyre ismerősebbé vált volna, de nem tudtam meg mit mondott a hang, mert egy váratlan vendég kopogtatása riasztott fel álmomból. Felvillant az ablakot késő éjszaka kopogtató bagoly képe. Mikor kinyitottam és beengedtem a szegény párát. S mikor megpillantottam lábán a levelet. Villámcsapásként fészkelte be agyamba magát a gondolat
Dumbledore! –…Vajon mit akarhat? – A levél tartalma rövid és lényegre törő volt:
Miss Laurel!
Szokatlan kéréssel fordulok önhöz és kérem megértését az üggyel kapcsolatban, hogy ily késői órán zavarom. De haladéktalanul szükségem van az ön segítségére! Kérem mihamarabb jelenjen meg az irodámban, ha ez nem túl nagy kérés.
U.I.: Szeretem a Robbanós snapszlit!
Albus Dumbledore
De miért? Jóformán a legtöbb kapcsolatom megszakadt a varázsló iskolával, kivéve egy-két embert, akivel a mai napig összefutok a közértben, egy muglik számára természetes közegben. S megint feltettem a költői kérdést: Miért?
Hiszen mugli vagyok. Annak ellenére, hogy jó átlaggal végeztem az iskolában és szerettem is, mégis visszatértem a saját életemhez. Híreket csak az előfizetett Reggeli prófétából tudtam, hogy mégse maradjak ki mindenből. Hirtelen egy az eddigiektől eltérő emlékek képe sújtott le rám. Kalapálni kezdett a szívem és éreztem, hogy szétárad ereimben a fellobbanó tűz. Istenem! Jajdultam fel csendesen. Oda kell, érjek. Mihamarabb. Végigszáguldottam a magányos folyosón, míg el nem értem a régen látott kőszörnyet.
- Robbanós snapszli!- Mondtam hangosan és a szörny félreugrott, hogy feltárja nekem az utat. Felszaladtam a lépcsőn és már az ajtó előtt kapkodtam levegő után. Kicsit összeszedve a gondolataimat emeltem a kezemet és kopogtattam.
- Tessék? Nyitva van.
Hallatszódott egy kellemes meleg hang. Lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. Az igazgató úr irodája mit sem változott. Ő maga pedig ugyanazzal a higgadt nyugalommal ült az asztal mögött és kék szeme huncutul összehúzódott félhold alakú szemüvege mögött.
- ÁÁÁ. Miss Laurel. Örülök, hogy újra láthatom. Kérem, foglaljon helyet! - intett a vele szemben lévő székre.
- Köszönöm – szóltam és kissé érdeklődő tekintettel foglaltam el a felkínált helyett. Öreg szemeit az arcomra, aztán a szokatlan öltözékemre függesztette. Mikor észrevettem mit néz, kicsit zavarba estem. Hát igen. A farmernadrág és a feszes motoros dzseki, kiegészítve a karomon függő bukósisakkal nem éppen Roxforthoz méltó öltözék.
- Sajnálom. Még nem volt időm átöltözni. Hosszú volt az út – mentegetőztem.
- Nem szükséges szabadkoznia. Azonban érdekelne, hogy hogyan jött? Már vagy öt napja elküldtem a baglyot magáért – s kérdőn rám meredt.
A kérdésre összeszűkült a gyomrom és vékonyra préselt ajkaim közül végül kinyögtem a választ.
- Motorral jöttem. Természetesen a szokásos „hétköznapi" módon - mondtam egyszerűen, ami annyit tett varázslat nélkül. Ugyanis legjobb tudomásom szerint létezik egyfajta összekötő út a világ varázslói számára, mely megkönnyíti útjukat egyik országból a másikba. Ha nem lett volna szükségem egy kis időre és magányra magam is azon jöttem volna. Látva, hogy a varázsló egyik szeme hirtelen felpattan a homloka közepéig igyekeztem gondolataimat a megfelelő mederbe terelve megmagyarázni a dolgot, mire ő így folytatta.
- Nos, ez igazán érdekes módja az utazásnak. Csodálom, hogy ennyi idő alatt ideért – hangzott a válasz és a szemei arcomat fürkészték.
- Csupán tankolni álltam meg – feleltem lemondóan tudva, hogy most adtam ki az utazásom örültségének tényét. Megrándítottam a vállamat és, hogy ne keresztezzem a kék tekintetet az órámra pillantottam. Már fél kettő is elmúlt. Kis mosoly jelent meg a szám szélén, ahogy igazat adtam neki és elismerően sóhajtottam. Tényleg csoda, hogy ideértem ennyi idő alatt, és csak most éreztem mennyire hiányzik egy kiadós alvás. Ismét felnéztem rá.
- Gondolom nem azért hivatott ide, hogy az utazásom körülményeiről beszélgessünk – szóltam, az üzleti modoromat elővéve. Aggódó tekintetében megérkezésem óta most csillant fel újra a huncut mosoly.
- Igaz! – s hátradőlt székében. – Az ok, amiért magát ide hívattam, az igen egyszerű. S merem állítani, hogy érdekelni fogja.
Erre már én is kérdőn felvontam szemöldökömet és leplezetlen rácsodálkozással hajoltam közelebb.
- Arra szeretném kérni, hogy tanítson ebben az iskolában! Mi több, legyen a Griffendél ház vezetője is egyben! - Ennek hallatára szerintem valami elképesztően ostoba képet vághattam, mert az igazgató csak úgy sugárzott az arcára tapadt mosolytól. Még jóformán fel sem fogtam a történteket, mikor nyílt az ajtó és belépett rajta Ő.
- Segíthetek valamiben professzor úr?- tette fel a kérdést Dumbledore a hátam mögött megmerevedett alaknak.
A kérdésre én is hátat fordítottam, hogy megnézzem magamnak a jövevényt, aki miatt nem tehetem fel az ezernyi kérdést, mely viharként tombolt a fejemben. Nagy meglepetésemre egykori bájitaltanárom döbbent arca tárult elém és tekintetünk egy éveknek tűnő pillanatra összeforrt. Ahogy néztük egymást eszembe jutottak a régi órái, a sok megaláztatás és szenvedés, mire durcásan hátat fordítottam neki. Lehet, hogy már rég felnőttem, de ennyi gyerekes viselkedést még megengedhettem magamnak. Magam előtt összefontam a karomat és vártam a fejleményeket. A fagyos csend után meghallottam a már jól ismert kimért hangot.
- Nem tudtam, hogy zavarok igazgató úr – szólt a hang gazdája.
- Semmi baj Perselus – mondta Dumbledore lágyan és elmosolyodott a szeme elé táruló kis jeleneten: Igen - gondolta magában.
„Ez a lány továbbra is kihívást jelent Perselusnak. Ugyanolyan ridegen viszonyul hozzá, mint annak idején. Mégis ők a legalkalmasabbak a feladatra. S ahhoz, hogy ezt megtegyék, ez a kettejük között fent lévő viszony szükséges."
- Mi hozta ide? – kérdezte végül az igazgató, ott ácsorgó kollégáját. Piton az általam okozott meglepetés hatására kissé habozva, de közelebb lépett az asztalhoz.
Igyekezett kizárni a gondolatából a zavarodottságot, amit a váratlan vendég okozott számára. Arra számított egyedül találja az igazgatót és semmi szüksége nem volt fültanukra a beszélgetésükhöz. Az öreg varázslónak feltűnt a férfi késlekedése és rögtön átvillant fejében a habozás oka.
- Nyugodtan mondja, amit mondani akar, nincs titkom a kisasszony előtt - s jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Ugye emlékszik még Miss Laurelre? – meredt várakozásteljesen a bájitaltanárra.
Piton egy pillanatra összerándult, ahogy kimondták előtte ezt a nevet. Sok évvel ezelőtt ő volt az a diákja, aki az őrületbe kergette. Nagyon nehezen ment neki, az általa tanított tantárgy és igyekezett ezt minden alkalommal a tudtára adni. Jól emlékezett még, hogy a lány mennyire gyűlölte őt és a tantárgyát. A legnehezebben ő szerezte meg a képesítést belőle. Hiába, azok a régi szép idők. Ő is kezdő tanár volt még akkor és ez a diák volt az, aki kelőkképpen fel tudta bosszantani őt a sajátos modorával és idétlen kérdéseivel. Miután Mira az iskola elvégzése után eltűnt, egyedül Potter volt képes vetélkedni azért, a helyért melyet egykoron a lány tartott fent magának az életében. Hirtelen felocsúdott, hogy hol is van és rögtön a lényegre tért.
- Úgy hallottam, hogy új tanárt vesz fel az iskolába, aki majd egy merőben szokatlan témáról fog órákat adni.
Kezét összefonva mellkasa előtt várta a választ kérdésére rá sem pillantva az elképedt nőre.
Szóval már ez is tudja. Hamarabb tudja meg mindenki a dolgot, mint én – fortyogtam magamban. Még annyi ideje sem vagyok itt, hogy egyáltalán átrágjuk magunkat ezen a témán, ez meg itt már is számon kér. A nyavalyát!
- Ez nevetséges! – horkant fel Piton. – Ennél ostobább ötlettel még életemben nem találkoztam. Még, hogy a muglik történelmét tanítani..itt a Roxfortban? Ez őrültség – nyomatékot adva szavának megvetően rám nézett és még a világ is megfordult velem attól a régi érzéstől, ahogy újra átéltem. Próbáltam lehiggadni és bekapcsolódtam a beszélgetésbe.
- Szóval ezért vagyok itt? – kérdeztem elképedve. – Hogy a mi történelmünket tanítsam?
- Igen ezért – nézett rám Dumbledore nyugodtan.
- Meggyőződésem, hogy a diákjaink jó részének érdekes lenne ez az új tantárgy és többet tudhatnának meg azokról, akiktől állítólag..hogy úgy mondja.. tartanak kissé. Ezt elkerülendő határoztam úgy, hogy Miss Laurelre bízom az óra tanítását. Úgy tudom elvégezte már egyetemi éveit és történelemből diplomát is szerzett. Így tehát semmi akadálya annak, hogy eleget tegyen a feladatnak.
Leesett az álam a szavak hallatán – Micsoda? Hogy én itt? Nem, ez képtelenség– elfeledve eddig fenntartott durcás színjátékomat kirobbant belőlem a kérdés.
- Honnan tudja, hogy lediplomáztam történelemből? – fakadtam ki. Az igazgató csak jelentőségteljesen somolygott.
- Mit hitt? Hogy az egykori diákjaink sorsa egyáltalán nem foglakoztat? Igenis nyomon követtük az elmúlt évek során a tevékenységét..akkor is, ha visszatért a saját életéhez.
A saját szónál megnyomta a hangsúlyt, ezzel tudatva velem, hogy a varázslóvilág számomra az iskolaévek után jóformán megszűnt létezni, és hogy ezzel ő teljes mértékig tisztában van. Rémültem kaptam észbe.. Akkor tud mindent.
Kiszökött az arcomből a vér is és hirtelen remegni kezdtem és megint feltörtek az emlékek, miket erőszakkal igyekeztem elmém titkos szekrénykéjébe újra elzárni. Gondolom ijesztő látványom késztette az igazgatót arra, hogy előbbre hajoljon és aggódva megkérdezze.
- Jól van kisasszony? – tette fel fürkészve a kérdést.
- Semmi baj. Csak a hosszú út. Most jött ki rajtam a kialvatlanság – füllentettem, de mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Mégis jobbnak láttam egy másik szintén jelen lévő személyt nem elhalmozni az életem legapróbb részleteit kiadó információkkal. Agyam gyorsan dolgozott. Nem akaródzott otthagyni az állásomat Bécsben. Szeretek ott tanítani és a gyerekek is hiányoznának. Amíg magamban így elmélkedtem ismét meghallottam Piton bársonyos hangját.
- Jól látható, hogy a kisasszony is osztja véleményemet. Talán még az állás betöltésére sem alkalmas. A tanítás egész embert kíván, és nem hinném, hogy azok után, amit láttam ő erre képes lenne. Sőt mi több nincs…
- Elfogadom az ajánlatot - vágtam közbe. Bármit képes lettem volna mondani, hogy elhallgatassam végre. A fekete karcsú alak ledermedt. Hogy meri így valaki elhallgattatni, pláne egy ilyen szerencsétlen, csenevész kis fruska. Hiszen alig fejezte be itteni tanulmányait máris állásra fáj a foga?
- Remek!- mosolyodott el egykori öreg igazgatóm.
- Nem hinném, hogy ez épp önnek való feladat. Mit tudhat maga egy varázsló iskolában folyó munkáról?- kérdezte a maga cinikus módján Piton professzor.
- Ha jól emlékszem magam is idejártam, így kellőképpen tisztában vagyok az itteni oktatással. Továbbá ötévnyi tapasztalatom van iskolai tanárként. Bár nem vagyok olyan régi bútordarab, mint egyesek - néztem fölényesen a professzorra – de azért jól végzem a munkám. Mi több – mentem tovább felmérve eddiginél nagyobb benyomásomat, amit a szavaimmal karcsú alakra tettem – én még szeretem is csinálni.
Láttam, hogy szavaim célba értek és Piton szúrós tekintetét az enyémbe fúrta.
-Attól tartok kisasszony, hogy elvetette a sulykot. Azt tanácsolom, ne becsülje alá ennek az iskolának és tanárainak képességét, mert még kellemetlen meglepetések érik! - vonta fel gúnyosan szemöldökét a bájital tanár.
- Vegyem ezt fenyegetésnek?- kérdeztem vissza fölényesen.
- Inkább csak egy jó tanács. Igyekezzék megfogadni…- hangzott a kimért válasz.
- Nos, hogy ezt így megbeszéltük térjünk rá a házvezetői posztjára is..- csatlakozott be Dumbledore a már szinte kínossá fajuló párbeszédbe. Pitonnak sem kellett több, hogy újra elképedt arcot vágjon.
- Ez már túlmegy mindennek a határán. Igazgató úr. Hiszen hallotta alig öt évet tanít. Mit sem tud erről a fontos pozícióról, amibe ön bele kívánja helyezni ezt a..ezt a nőszemélyt. – foglalta össze a professzor a vádpontjait.
- Perselus, neve is van az új kolléganőjének..- Piton jól láthatóan rosszul érintette ez a kapcsolat a nővel és egy pillanatra megfeledkezve magára elfintorodott.
- … és igenis megértem az aggályait. De én tisztában vagyok Mira képességeivel. Sőt mi több, olyanokkal is, amiről más nem igazán szerzett tudomást - itt jelentőségteljesen a professzorra tekintett. – Hiszem, hogy a legjobb megoldást választottam és, hogy a diákjaink jó kezekben lesznek. Erről jut eszembe. Természetesen elvárom a mardekárosok tanulóitól és egyben vezetőjétől, hogy segítség új tanárukat a munkájában és járjanak be az órákra – mondta nyugodtan s rám nézett.
– Mira! Van e egyéb kérdése az üggyel kapcsolatban? – Hirtelen több száz gondolat suhant végig az agyamon eddigi életemmel kapcsolatban. Lehet mégsem kellett volna ilyen hamar döntést hoznom? Talán rosszul választottam, mikor elfogadtam az ajánlatot. Miközben magamban morfondíroztam ismét felnéztem volt tanárom undorodó arckifejezésére és elszállt minden kétségem.
- Kérdésem nem lenne, inkább kikötéseim, ha szabad így fogalmaznom? – kérdeztem a szokott üzleties hangsúlyomon.
- Hogyne. Természetesen végighallgatom – felelte érdeklődve az öreg varázsló. Piton szemeit megadóan a mennyezetre függesztette.
- Nem szeretném megszakítani a kapcsolatomat a diákjaimmal és a másik életemmel. Úgy oldom meg a dolgot, hogy egyfajta kényszer szabadságra megyek, de továbbra is felügyelni akarom a munkájukat. Ez számomra nagyon fontos. Remélem, megérti? – Dumbledore egyetértően bólintott és én vettem a bátorságot, hogy folytassam.
- Lesznek alkalmak, amikor elhagyom az iskola épületét. De igyekszem erről időben értesíteni az igazgató urat. Továbbá még egy fontos kikötésem van.
- És mi lenne az?- kérdezte az ősz varázsló kíváncsian.
- Saját tankönyvekből tanítom őket és a saját módszereimmel. Előfordulhat, hogy nem csupán történelemről lesz szó órán, de igyekszem a tárgynál maradni. Bár ebben az esetben, ahol egyes dákok mit sem tudnák a muglik világáról, nem lehet csupán a történelmük a téma. Fontosnak tartom, hogy ami őket körülveszi, az váljék ismertté. Így kevesebb lenne az esélye annak, hogy tévesen elítélik azt, amit nem is ismernek – mondtam, s szórós tekintetemmel végigmértem a professzor urat. Ezt észrevéve felszisszent és nem bírta szó nélkül hagyni.
- Gondolom, a saját bevált mugli módszereit akarná bevetni, ha jól sejtem? Bár nem hiszem, hogy ez a legtöbb esetben célravezető lenne. Mondja még is mit képzel, mi várja itt majd magát? Megértő és kedves barátok, akikkel majd alkalomadtán elbeszélgethet arról, hogy milyen az a világ, amiből származik? Milyen az a világ, aki nem fogadja be a másságot és torzszülöttként kezeli a miénket? – éreztem minden egyes szavának keserűségét, miközben egyre inkább közelebb hajolt hozzám, hogy az arcomat fürkészhesse.
- Elég legyen Perselus! - szólt rá nyomatékosan Dumbledore. Piton erre felkapta tekintetét, kiegyenesedett és el sem köszönve lobogó talárjával háta mögött elviharzott. Az öreg mágus komótosan sóhajtott.
- Ne haragudjék meg rá! Kissé mogorva a túl sok újdonságnak köszönhetően. De hamar elfelejti majd - Most láttam először Dumbledore szemében az együttérzést Pitonnal kapcsolatban.
- Ne aggódjon! – szóltam nyugodtan. - Lehet, hogy régen meg tudott fogni ezzel a fajta viselkedéssel, de most már kevésnek bizonyul ahhoz, hogy megijesszen – s halványan elmosolyodtam.
- Szóval...mikor is kezdem én a tanítást?- kérdeztem az igazgatót. Dumbledore kedvesen felemelte kezét és az enyémre helyezte, mely eddig az asztal lapján nyugodott.
- Amint csak lehet. Holnap lesz a tanévnyitó a szokásos ceremónia kíséretében. Viszont mint házvezető tanárnak kötelessége elsőéveseivel együtt a kastélyba csónakázni. Ne aggódjon, Hagrid majd segít magának. Addig is menjen és pihenje ki magát! Egy házi manó várja odalent a folyosón, aki megmutatja a szobáját.
Már épp felálltam és az ajtóhoz sétáltam, mikor szöget ütött a fejembe valami, amit eddig figyelmen kívül hagytam.
- És mi van McGalagony professzorral? –fordultam vissza hirtelen. Az öreg szemek fáradtan rám meredtek, a hogy kiejtettem e nevet.
- Nos. A professzor jelenleg nem tartózkodik az iskolában. Egyfajta feladata van mit hosszú időbe telik megoldania. Addig viszont az iskolánk nem maradhat tanár és persze házvezető nélkül. Most kérem, menjen és pihenjen.
Érezvén a nyomatékot szavaiban nem kérdezősködtem tovább, hanem elköszöntem és becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan haladtam lefelé a lépcsőn és egészen elmélyültem a történtek felidézésében, oly annyira, hogy észre sem vettem a velem szemben álló magas fekete alakot. Ahogy felocsúdtam szembe találtam magam a bájitaltanárral. Piton szélsebesen cselekedett és lecsapott a két karomra, majd a folyosó falához szorított. Kezei olyan erősek voltak, hogy nem bírtam szabadulni végül kérdőn felpillantottam azokba a mély, fekete szemekbe. Piton arca egyre közelebb kerül az enyémhez, oly annyira, hogy jól kivehető legyen suttogó hangja.
- Jól figyeljen rám, mert nem mondom el többször! Mindketten tudjuk, hogy maga nem idevaló és az ördög tudja miért épp magát kérték fel erre a posztra, de figyelmeztetem. Ne játszadozzon velem és mi több …ne álljon az utamba! Megértette? – szemei szikrákat hánytak, de arca mozdulatlan maradt. Hirtelen magam sem tudva miért, talán az elmúlt évek fájdalmai törtek utat maguknak lelkemben és ismét szembe szálltam vele
- Nem ajánlom, hogy fenyegetni merjen…- és hatalmasat löktem rajta, mire ő megtántorodott, engedett a szorításán és kiszabadítottam magam. - ….nem vagyok abban a hangulatban. De ha már a fenyegetéseknél tartunk…Ne merjen beleszólni a munkámba, mert még baja esik! Nem vagyok sem a diákja sem senkije, hogy félnem kelljen magától. Azok az idők elmúltak Perselus – nevének puszta hallatára is összerezzent és ismét megragadta vállamat.
- Ne merészeljen… - préselte ki a szót keskeny ajkai között, de megint leráztam kezét és hátat fordítva neki elindultam megkeresni a házi manót. Miközben egyre távolodtam tőle flegmán visszaszóltam a vállam felett.
- Holnap nehéz nap áll előttünk és jobban tenné, ha lepihenne. Úgy látom megártott a sok váratlan esemény. Dőljön le egy kicsit…kolléga! – és ennél az utolsó szónál kicsit megnyomtam a hangsúlyt érzékeltetve vele a holnapi megrázó történéseket.
Piton leszáguldott az alagsorba vezető lépcsősoron. Fejében kavarogtak az elmúlt tíz perc eseményei. - Mit keres itt ez a lány? Miért pont őt hívatta ide Dumbledore? Talán emlékezett rá, hogy ő volt a legcsenevészebb diákja, mikor még fiatal tanár volt és azért hozatta ide, hogy őt bosszantsa vele? De valahogy megváltozott…- Piton egy pillanatra megtorpant és felidézte a lány arcát, ahogy a zöld szemei tűzben égtek, mikor kitépte magát a karjaiból…és az a pökhendi magatartás. Sohasem látta még ilyennek az előtt. Valahogy furcsa az egész. – Mitől változhatott meg ennyire az a kis fruska, akire ha csak ránézett könnybe lábadt a szeme? – beért szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. A mosdókagylóhoz lépett és hideg vízzel megmosta arcát, majd a tükörbe meredt. – Igen..azok a méregzöld szemek…olyan különös tűzben égtek ma éjjel…..
Nagy nehezen átbukdácsoltam magam a sötét kastélyon a házi manó mögött kullogva, míg nem megérkeztünk a lakrészemhez. Út közben minduntalan átkoztam azt a pillanatot, hogy ennyire kiadtam magam volt bájitaltanáromnak. - Hogy a fene essen belé, hogy mennyire visszataszító tud lenni. Semmit sem változott, azóta, hogy elmentem, semmit. - Borús gondolataiból csupán a helység számomra érdekes látványa ébresztett fel.
Természetesen, mint új házvezető, közel volt a Griffendélesek hálókörletéhez. Így ha valami gond adódna, hamarabb oda tudok érni diákjaimhoz. A szobám hatalmas és szépen berendezett volt. Az ajtó mellett jobbra volt egy nagy, baldachinos ágy friss, ropogós ágyneművel. Gyönyörű kárpitok borították az ódon falakat az ablakom előtt pedig egy tökéletesen kidolgozott, sötétbarna íróasztal állt egy székkel. Nem messze az ágytól volt egy másik ajtó, mely a fürdőszobába vezetett. Az ágy mellé tettem bőröndjeimet, miket tudatosan már megcímezve előre küldtem és elkezdtem belakni a helyet. Az ágy melletti kis komódba és a szoba túloldalán található hatalmas szekrénybe pakoltam a ruhákat. Az asztal fiókjai is hamar megteltek irataimmal és minden tanításhoz szükséges dossziémmal és felszerelésemmel.
Ahogy az asztalnál matattam és rendezgettem jutott eszembe az egyik legfontosabb felszerelésem, amire eddig nem is gondoltam. A laptopom. Gyorsan elővettem és bekapcsoltam, de az akkumulátor nem bírta sokáig. A fejemhez kaptam és ordítani tudtam volna butaságomban. Hát persze, hogy a Roxfortban nincsenek konnektorok.
- Miért is lenne ilyen egyszerű az életem?- gondoltam. Tanakodtam, hogy ebben a helyzetben mit tehetnék, mire eszembe jutott még valami. Gyorsan odaszaladtam utazó táskámhoz és a kis oldalzsebébe nyúltam, majd kihúztam pálcámat. Odamentem az akkumulátorhoz és egy varázslatot mormolva megsuhintottam felette a pálcámat. Ekkor a felszínén kinőtt egy vékonyka tükörsima felület. Egy napelem.
- Így már napelemesen tudom majd használni. Abból itt is van bőven. Majd holnap ezt is feltöltöm. Itt hagyom az asztalon és így pont érni fogja a napsugár áldásos hatása. - Elégedetten szemléltem remekművemet és nyugtáztam, hogy semmit nem felejtettem el az itt tanultakból. Még most is olyan jól tudok saját varázsigéket alkotni, mint egykor - mosolyodtam el. Mindennel végezve, amivel az itteni életemet elkezdtem lezuhanyoztam és eltettem magam a másnapi megpróbáltatásokra.
– Fhűű,….tanévnyitó. Szép kis kalamajka lesz. Na, majd meglátjuk.
