7:59, pontosan érkeztünk. Mostanában ez elképzelhetetlen. Mióta Sarah iskolába jár, képtelenek vagyunk elkészülni, hogy beérjünk hét órára. De ma valahogyan sikerült. Leültünk az asztalunkhoz, kávéztunk, mint általában. Akkor még fogalmunk sem volt róla, milyen napnak nézünk elébe, hogy ez a nap gyökeresen meg fogja változtatni mindannyiunk életét.
- Pakoljatok! Halott matróz egy szállodában. – és mint mindig mi ugrottunk a főnök parancsára.
Mikor kiértünk a helyszínre természetesen ott nyüzsögtek az újságírók, tvsek, és persze a bámészkodók. Sosem tudtam megérteni, mi ennyire látványos egy hullában. De nem volt sok időm ezen agyalni, mert fotózni kellett, mérni, meg hasonlók.
- Tony, állj már arrébb! Nem tudok mérni tőled. – McGee, megint összetűzésbe került Tonyval.
Bár mostanában egyre kevesebbet piszkálják egymást, néha még mindig az agyamra tudnak menni, na jó be kell ismernem, egy-két poén azért jó. De egyre jobban úgy tűnik, hogy felnőttek.
- Kész vagyunk főnök!a hulla a kocsiban, fotók, bizonyítékok, minden kész. – Sorolta McGee Gibbsnek. Mióta Ducky nyugdíjba ment, már nem ugyan az egy helyszínelés mint régen. hatalmas ünnepséget rendeztünk neki, Addy vezetésével. Méltóan elbúcsúztattunk, sokszor bejön meglátogatni minket, és mi is ellátogatunk hozzá néhanap, de hiányzik a jelenléte, a történetei.
Összepakoltunk, és indultunk az autó felé. Mikor beültünk az autóba, megcsapott az a jellegzetes szag, amit sehol máshol nem éreztem, csak ebben az autóba. A Munka szaga. Gyorskaja, és kávé szaga keveredett a levegőben. Olyan mélyen beleivódott mindenbe, hogy azt már ki nem mossa senki. Mások számára talán büdös vagy undorító lehet ez a szag, de én szeretem. Annyi emlék fűz hozzá. A hosszú megfigyelések, bolyongások a helyszín felé.
Gondolataimból a telefonom csöngése zökkentett ki. Elővettem, és megnéztem a számot. Izraeli. Bárki is volt az nem akartam beszélni vele, senkivel sem akartam onnan beszélni. Mindenki cserben hagyott. Hét éve, ott Szomáliában nekik kellett volna jönniük. De mindegy ez már egy régi történet. Egy bizonyos mértékig hálás is vagyok nekik, hogy nem jöttek, ha akkor ők szabadítottak volna ki, akkor az életem most teljesen más lenne, azt pedig semmiképpen sem akarom. A telefonom egészen az NCIS-ig csörgött. De nem érdekelt.
Mikor visszaértünk, elkezdtem letölteni a képeket a gépre, és persze háttérkutatásokat végeztem a hallott matrózról, Katie Halliganről.
Egy pár perc múlva csörög a telefonom, Vance igazgató titkárnője volt, és kérte, hogy menjek fel, mert beszélni akar velem a főnöke. Mikor felfelé mentem a lépcsőn, Gibbs jött velem szemben, nagyon dühösnek látszott, ami semmiképpen sem jó jel. Gyorsan átgondoltam, tettem e valami olyat, amit nem kellett volna, de aztán arra jutottam, hogy nem. Úgy éreztem magam, mint amikor az igazgatóhoz küldtek 4. osztályban, mert megvertem egy fiút. De ez most más volt, nagyobb a tét. Mikor beléptem az irodába Melinda bekísért az igazgatóhoz.
Vance is feszültnek tűnt. Nagy baj lehet.
Kérlek értékeljétek, kíváncsi vagyok! :)
