Aki ismeri a történetet: Miután Eliza visszatér Higgins professzor házába, rajtakapja, amint a fonográfon hallgatja a hangját. Eliza rájön, hogy Higgins tényleg szereti őt, de nagyon bántja, hogy a férfi képtelen kifejezni az érzéseit. Vajon Higgins képes képes legyűrni a büszkeségét, és be tudja-e vallani szerelmét? És mi lesz Freddyvel, Eliza lelkes udvarlójával?(Lehet, hogy Eliza kicsit OOC karakterre sikerült, de én inkább Higginsre koncentrá én Hurt/Comfort.)


Hány lépés vezet a boldogsághoz?

1. fejezet: Az első előtti lépés


- „Hol a fenében van a papucsom?"- kérdezte Henry Higgins professzor, majd hátradőlt a székén, kalapját a fejébe húzva, mintha csak ejtőzni készülne.

Eliza egyből átlátott rajta, és felismerte a fölényességgel leplezett zavart és kétségbeesést. Olyasféle bosszankodó szeretettel nézett rá, ahogy az anyák szoktak rosszalkodó gyermekeikre. Szinte hallotta, hogyan kattognak a kerekek a férfi agyában: „A kutyafáját, rajtakapott, hogy az ő hangját hallgatom a gramofonon! Ez a széttaposott káposztalevél pontosan tudja, mennyire hiányozna, ha örökre elmenne! Most biztosan valami ostoba, csöpögős Jane Austen-féle szerelmi vallomásra számít… azt lesheti a lukon! "

Így teltek az elkövetkezendő percek. Higgins egyre kellemetlenebbül érezte magát. Egyre inkább melege volt a ruhájában, az izzadságcseppek már megjelentek a homlokán. Nem merte levenni a kalapot a fejéről, hogy letörölje őket. Elképzelte magát, milyen benyomást kelthet egy külső szemlélő számára, hátradőlve, egy már-már erőltetetten laza testtartásban. Nem hallott semmi neszt, sem egy árva szót, ebből arra következtetett, hogy Eliza se mozdult a helyéről.

- Te átkozott bestia! – gondolta magában. - Szólalj már meg! Mondj valamit, vagy menjél ki, vagy ülj le, vagy legalább hozd ide azt a két ronda papucsot vagy bánom is én mit csinálsz, csak ne bámulj úgy engem, mint ahogy egy macska szokta az egérlyukban bujkáló egeret!

Szinte abban a pillanatban törte meg a csöndet Eliza hangja.

- Ma hajnalban találkoztam az apámmal. Azt mondta, hogy az az amerikai úriember, akinek a tanár úr írt, rengeteg pénzt hagyott rá, de ennek fejében el kellett vennie a mostohaanyámat, ahogy egy középosztálybeli emberhez illik… délelőtt 10 órakor, a Szent György templomban volt az esküvő. – tette hozzá lehajtott fejjel.

Higgins összeszedve bátorságát, az íróasztalára helyezte kalapját, és megfordult a székben. Úgy tűnt, hogy ismét megtalálta arrogáns, nemtörődöm énjét, mert szája gúnyos mosolyra húzódott.

- Annak idején az édesapja járt jól a maga szerencséjével, most fordult a kocka.

Eliza értetlenkedve nézett rá.

- Hogy érti ezt, professzor?

- Most, hogy gazdag, tekintélyes ember lett, már el tudja magát tartani - Higgins felvonta a szemöldökét. - Be tudja fogadni a házába, vehet magának virágüzletet, vagy amit szeme-szája megkíván. Továbbá, ki tudja fizetni az esküvőjük összes költségét, mert bizony a maga drága Freddyje, sem az édesanyja nem dúskálnak pénzben. Mrs. Einsford-Hillnek egy szava sem lehet, micsoda jó vásárt csinált a fia… igazi főnyeremény.

Eliza ökölbe szorította a kezét, és nagyot nyelt. Minden türelmére és a hat hónap alatt belevert illemtudására szükség volt.

- Úgy érzi, sarokba van szorítva, ezért viselkedik így – mondta magában. - Tudja, hogy nincs szükségem se rá, se az ezredesre, se a pénzükre, ahhoz, hogy boldoguljak. Van udvarlóm, státuszom, és pénzem, az egyetlen fegyvere a gőgje és az arroganciája. Türelem, Eliza, ne add meg neki ezt az örömöt. Sóhajts és válaszolj… mint egy úrinő.

Mélyen sóhajtott.

- Nem akarok az apám nyakán élősködni, van szegénynek elég rokona, akik megteszik ezt helyettem. Különben sem akarok neki tartozni. Nincs szükségem még egy zsarnokra, aki felhánytorgatja nekem a támogatását- itt megvetően nézett Higginsre - Különben, nem is biztos, hogy férjhez megyek Freddyhez.

Amint elhangzott ez az utolsó mondat, Higgins úgy pattant fel a székéről, mintha akit villámcsapás ért. A pulzusa megemelkedett, a gyomra bukfencet vetett. A professzor szeme kétségbeesetten forgott, mintha a megmentésére szolgáló apropó ott lenne a szobában.

- Ez az átkozott szék… hogy lehet benne ülni ? Megfájdul tőle az ember háta… - motyogta félhangosan, a hátát dörzsölgetve. - Mitől változott meg a véleménye, Eliza? 1 órával ezelőtt, még olyan biztos volt benne, hogy hozzámegy. Hogy is mondta? „ Freddy szeret… és ez elég, hogy az én királyom legyen!"

Eliza sikeresen elfojtott egy diadalmosolyt.

- Való igaz, hogy szeret, és már meg is kérte a kezemet, de még nem adtam neki választ. Addig nem is akartam férjhez menni, amíg nem lettem volna képes őt eltartani… - Higgins itt gúnyosan felhorkant- Valami rosszat mondtam, uram?

- Egy férfi, aki a felesége támogatására szorul rá?

Eliza ajkai pengevékonyra zsugorodtak, de ismét elengedte a füle mellett a megjegyzést. Higgins érezte, hogy ezúttal túl messzire ment, és megköszörülte a torkát:

- Tehát, ezzel azt akarja mondani, hogy… hogy nem fog hozzámenni a fiúhoz?

- Én ilyet nem mondtam. Csak a tényeket közöltem: Megkérte a kezemet, de nem mondtam neki, se igent, se nemet.

Eliza belenézett a tanár úr szemébe, ami hirtelen különös módon csillogni kezdett.

- Úgy érzi, hogy ő lenne az ideális a maga számára? – szalad ki a száján.

A hangjában volt valami furcsa keveredése a félelemnek és a reménykedésnek. Amint kimondta ezt a mondatot, azonnal meg is bánta. Hogy kérdezhetett ilyet?

- Micsoda neveletlen kérdés, Henry Higgins!- kuncogott Eliza. - De megígérem, tudatni fogom Önnel, amint dűlőre jutottam.

Higgins gyorsan levette a tekintetét a lányról, és zsebre tett kézzel járkált fel-alá szobában, lassú, méltóságteljes léptekkel.

- Gondolom, akkor az anyámnál fog lakni, amíg el nem dönti, hogy mit válaszol.

- Mrs. Higgins volt olyan kedves, hogy felajánlotta az egyik vendégszobáját, mivel nem lenne helyénvaló továbbra is itt élnem magukkal, tekintve hogy már nem vagyok a tanítványa, és az ezredes is hamarosan elköltözik…

- …ennek a következménye az lenne, hogy az emberek beszélnének rólunk, amiért kettesben élünk, minden ok nélkül.- tette hozzá Higgins a plafont bá erre a gondolatra elpirult, hálát adva az égnek, hogy a professzor nem őt nézi.

Higgins most szinte közvetlenül Eliza háta mögött állt, úgy fürkészve kontyba csavart haját, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.

- Habár lenne egy megoldás arra, hogy itt maradhasson. Lenne függetlensége is, otthona is, és nem szorulna rá az apjára…

Eliza szíve kalapálni kezdett. Amióta belépett ezen az ajtón, számított rá, hogy a professzor előbb-utóbb megkéri a kezét, de nem gondolta volna, hogy ennyire meglepi, sőt felzaklatja ennek a gondolata.

-… lányommá fogadom, és pénzt iratok magára. Így meglenne az indok, hogy itt maradhasson. Olyan átkozottul puccos esküvője lehet, amilyet csak egy magafajta nőszemély akarhat… amennyiben nem mond le arról a bolondságról, hogy férjhez megy – tette hozzá.

Eliza úgy érezte, Higgins tőrt forgatott a szívében. Szinte biztos volt benne, hogy most egy szerelmi vallomás következik. Elvörösödött. Nem tudta eldönteni, hogy ő volt- e ennyire önhitt, vagy Higgins-e ilyen reménytelen eset. Szerette volna megragadni őt, és addig rázni, amíg végre nem lesz hajlandó beszélni az érzéseiről. Megjelent szemében egy-két könnycsepp, és minden igyekezete ellenére csendesen szipogni kezdett.

Higgins ösztöne azt súgta, hogy megint valami rosszat mondott, majd miután felfogta szavainak értelmét, magában szitkozódni kezdett. Átkozta magát a hülye szavaiért. Tudta, hogy megbántotta Elizát… megint.

- Felejtse el az előbbi mondatomat. Nem mondtam semmit. – gyorsan a földre szegezte a tekintetét- nem mondtam… nem mondtam semmit. – Vigasztalóan Eliza vállára tette a kezét, aki gyorsan összeszedte magát, mintha semmi sem történt volna. Ekkor Higgins leeresztette kezét és az ajtó felé sétált, majd megfordult.

- Sajnálom Eliza, de most itt kell hagynom magát, hogy elintézhessek egy-két pitiáner dolgot. Erről később még beszélhetünk, hogyha szeretne. Maradjon, ameddig csak akar. Szóljon Mrs. Pearce-nek , vagy a szakácsnőnek, hogy szolgálják fel a teát, esetleg egy kis süteménnyel… a cselédek számára nyílt titok, hogy maga rajong az epertortáért, és Mrs. Pearce biztosan tud szerezni .

Higgins szája csintalan mosolyra húzódott és kuncogva hozzátette:

- Pickering valószínűleg meg fog éhezni, mire visszaér. Ő is égre-földre keresi magát, tudja? Nagy riadalmat okozott szegény öreg rókának. – Eliza ránézett, nagy szomorú szemeivel, ami szégyenkezést és megbánást tükrözött, így arcáról lehervadt a mosoly, és lassan közeledett Eliza felé. Szinte már illetlenül közel húzódott hozzá. Érezte a lány meleg leheletét az arcán, és a kellemes rózsa-parfümjének illatát. Te jó ég, hogy nem tudta eddig értékelni ezt a csodálatos virágot…

- Eliza?

- Professzor úr?

- Örülök, hogy itt van – mondta csendesen, inkább magának, mintsem Elizának, azután – ami mindkettejüket meglepte - csókot lehelt a homlokára. Pár hosszú másodpercig egymás szemébe néztek. Habár jó barátok voltak, a kapcsolatuk nem volt elég szoros egy ilyesfajta csókhoz. Higgins lebiggyesztette alsó ajkát, és sietős léptekkel távozott.

Eliza, álmodozó, szomorú, tekintettel meredt utána. Megérintette azt a helyet, ahol Higgins megcsókolta. Leült arra a székre, amin a professzor negyed órája ült némán meredve maga elé. SZERETTE Henry Higgins professzor urat, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy érzései viszonzásra találtak. Azért jött vissza, mert képtelen volt haragudni rá. Nem azért jött vissza, hogy felhánytorgassa neki a múltat, a sérelmeit, hanem, hogy újrakezdjenek mindent, a legelejétől. Azonban egy percig se gondolja az a mogorva vén kecske, hogy könyörögni fog neki, vagy hogy a lába elé fog borulni! Bizony ám, neki kell megtennie az első lépést.


Henry Higgins kilépett a bejárati ajtón, annyira belefeledkezve gondolataiba, hogy elcsúszott a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn.

- Franc! Franc! Franc! Franc! - kiáltott fel, majd körülnézett, remélve, hogy senki sem látta ezt az apró botlását.

Amikor úgy látta, hogy tiszta a levegő, felállt, leporolta magát, és ismét a gondolataiba merült. Szinte biztosra vette, hogy Eliza vissza fogja utasítani az Eynsford-Hill-fiú ajánlatát, függetlenül attól, hogy mit mondott a dolgozószobában korábban. Namármost, a kettejük közötti vonzalom nyilvánvaló volt mindenki számára, aki látta már őket együtt. Fél órával ezelőtt még biztosra vette, hogy soha többé nem fogja őt látni, és habár most az egyszer még megbocsátott neki, még Eliza türelmének is van határa. Eliza egy vonzó, fiatal hölgy volt, aki – hála neki- hibátlanul beszélte az angolt. Ahogy az anyját ismerte, ragaszkodni fog hozzá, hogy Eliza ostoba, felszínes, sznob társaságokba járjon, ahol ostoba, felszínes, sznob emberekkel találkozik. Még ha az a Freddy-gyerek el is kotródik Eliza közeléből, lesz majd egy másik, aki majd megpróbál a közelébe férkőzni… amit nem szabad engedni. Nem azért tanította, nem azért tartotta el, nem azért beszélgetett vele, nem azért maradt fenn vele hajnali négy óráig, hogy ez a kis teremtmény elpazarolja frissen szerzett tudását a Freddy-féle pojácákra. Undorral gondolt azokra a bamba-képű, üresfejű senkikre, akik a vezetéknevükön kívül semmi értékeset nem tudnak felmutatni... Ő maga, személy szerint már megszakította a kapcsolatot mindenféle bájgúnárral. Tekintve a társadalmi rangját, és a munkájában elért sikereit, ezt senki sem róhatta fel neki. Tökéletesen ismerte a fajtájukat. Ők nem nőkbe voltak szerelmesek, hanem magába a szerelembe. Bálványként imádtak egy szerencsétlen nőt, de amint már elmúlt az újdonság varázsa, kerestek egy másik nőt és így tovább… de még jobban gyűlölte a buta, naiv, fiatal lányokat, akik bedőltek ezeknek az olcsó trükköknek: virágok, szavak, ígéretek, ál-vallomások, csókok, esti szerenádok, értékes kacabajkák, és olcsó kacatok. Az egyetlen lehetséges mód arra, hogy távol tartsa Elizát a Freddy-féléktől az, hogy... hogy ő maga kéri meg a kezét. Ő! A megrögzött, vén agglegény házasságra adja a fejét… természetesen csak Eliza boldogsága érdekében. Annyira még ő sem volt öntelt, hogy letagadja maga előtt a tényt, hogy igenis szüksége van Elizára, és ha boldogulni tudna is nélküle- márpedig tudna- nagyon nehezen, és kínkeservesen működne. Talán- de csak talán- azt a kijelentést is megkockáztatná, hogy az elmúlt hat hónap alatt ő lett a legfontosabb személy az életében. Eddig még fel se fogta, mennyire nyílt titok volt, milyen egyértelmű volt minden közös ismerősük és barátjuk számára, hogy mennyire odavolt Elizáért. Milyen ironikus, hogy pont ő tudta meg utoljára, hogyan érzett iránta igazából.

Sosem tartotta magát romantikus alkatnak. Sosem élvezte az antik gondolkodásmódot a szerelemről, Shakespeare romantikus drámáit, Byronnak meg annak a magyar Petőfinek a szerelmes verseit, akármennyire is elismerte zsenijüket. Túl sokat élt már ahhoz, hogy higgyen az ilyen botorságokban… de Eliza végtére is csak nő, aki értékeli az ilyesmit. Szentimentális gesztusok, szép szavak, bókok, ajándékok… végül is biztosan létezik egy egészséges határ a giccs és a közömbösség között. Talán kezdhetné egy csokor virággal… mondjuk rózsa. Hihetetlen, hogy öt perccel ezelőtt simán elment volna mellette, és most legszívesebben minden vázájába rózsát rakatna. Talán el is vihetné színházba… szegénykének alig volt alkalma eljutni oda, pedig nagyon tetszett neki. Talán elkérhetné az édesanyjától a nagyanyja jegygyűrűjét Eliza számára, amivel megkoronázhatná az estét. .. jaj ne, kezd ő is olyan bolondos lenni, mint azok az érzelgős szamarak.

- Higgins, öreg cimborám, azt hittem maga is Eliza után indult- Henry legszívesebben ráordított volna a hang tulajdonosára. Hogy merik őt megzavarni, amikor épp a jövőjét tervezgeti? De amikor ismét visszatért a valóságra, látta, hogy cimborája, Pick szól hozzá. Mosolyogva rázott vele kezet.

- Pick, de jó, hogy itt van! Képzelje, Eliza visszajött!

Pick arca elképesztő örömöt és megkönnyebülést sugárzott.

- Visszatért… mmikor… és hogyan? Higgins, én már minden lehetséges helyen kerestem, mégis hol bujkált eddig…?

- Erre most nincs idő! Szükségem van a segítségére- szakította félbe a fiatalabbik férfi kedélyesen. Abban a pillanatban jelent meg egy üres taxi. Henry őrült módjára rohanni kezdett. – Taxi! Taxi!

Ismét Pickhez fordult.

-Jöjjön már, Pick! Útközben megmagyarázom.

Az öreg ezredes megvonta a vállát, végül mégis barátja után rohant.