Számított rá, hogy hamar elfogja kapni az Első Rend. Számított rá, sőt, egyenesen tudta.
Kor'ak Krakyyak az Első Rend ellensége volt, a lázadók egy tagja, egy teherszállító pilótája. De emellett valaha volt jedi, aki még akkor feladta jedi mivoltát, mikor az újjáépíteni tervezett új jedi rend még javában létezett. Tudta irányítani az Erőt, ám az valahogy mindig olyan távol állt tőle. Nem használta az Erőt, csak a pilóta- és manővertudását, ezekre volt szüksége. Az Erőt, bármit, aminek ahhoz köze lehet, hanyagolta. Régen fénykardját is visszaadta Luke-nak, jelképezve, hogy felhagy az Erő kitanulásával, visszalép és egy teljesen más utat jár. Ez volt öt éve. Azután hamarosan elkezdődött a népek szenvedése galaxis-szerte, hála ennek a már pár mondatban is sokszor emlegetett Első Rendnek. A jediket megölték majdnem mind, ezért is tudta, ezért is sejtette, hogy ő, mint Erőhasználó is sorra kerül. Nem félt a haláltól, más miatt félt: társait féltette.
Habár, sose ment a bázisra, sose tudta meg, merre van, pont ez miatt, hogyha elkapják, ne tudják meg tőle, de arcokat, neveket még így is rengeteget tudhatnak meg. Aggódott értük. Meg másokért is persze.
Teherszállítóját befogta vonósugárral egy kisebb csillagromboló, amit még a régi Birodalom idejéből vettek át, most afelé tartott az immáron számára irányíthatatlan hajó. Hátradőlt az ülésében, nézte a pilótafülke ablakán keresztül, hogyan közeledik hajója mind egyre közelebb amaz monstrumhoz, ami mellett egy apró, kis kavicsnak hatott az ő, tényleg nem túl nagy, ütött-kopott, régi járműve. Megsimogatta nosztalgikus hangulatban a kormányt, ez volt a búcsúzó mozdulat tőle, többé ebbe a sokat átélt masinába sem térhet vissza.
Lett volna ideje még vészjelzéseket küldeni a lázadóknak, de nem szerette volna, ha elkapják őket. Kinek akar jót, és kinek rosszat? Jót akar társainak, hogy nem üzen nekik, megvédi őket, nincs is így esély rá, hogy feleslegesen halnának meg. Igen, Kor'ak kifejezetten feleslegesnek tartotta azt, hogy bárki küzdjön érte. Sose küzdött senki a személyéért, nem is akarta hát. Rosszat meg némileg ezzel tehet az Első Rendnek, hiszen az nemcsak pocsékolja őreá az idejét, amivel a lázadók sokat kezdhetnek, de emellett még egy apró hasznot is alig fog tudni nyújtani ennek a féreg bandának. Szerencse, hogy jedinek tanult és ezáltal ismerte a módszert, hogy elméjét nehezen törjék meg. Hogy ez viszont jónak, vagy rossznak fog-e számítani? Ezt még ő sem tudta.
Teherszállítója hangos csattanással landolt a csillagromboló hangárjában. Rohamosztagosok állták körbe kibiztosított fegyverekkel, készülve arra, ha esetleg támadna.
Legyen ellenség, legyen bárki, nem akart ölni. Nem szeretett volna ugyanolyan lenni, mint a többi. Különb akart lenni.
Felállt az ülésből, végigsimította ezt is, majd a rámpához ment, hogy felnyissa és megadja magát. Miközben haladt, mindenen végigsimított. Hiányozni fog neki ez a vén szállító.
Kinyílt a rámpa, megadóan emelte maga elé a kezeit, miközben a fehér páncélosok a közelébe lépkedtek óvatosan, fegyverüket rá szegezve.
Nyugalom, nincs nálam fegyver – suttogta, jelezve, hogy felesleges ez a nagy fegyverkezés ellene.
Válaszra sem méltatták, de ez nem érdekelte. Az egyik hozzá közel álló durván oldalba lökte fegyverével, mire majdnem kiköpte a tüdejét, de az egészből csak az arcára egy fél percre ült ki a levegőhiány. Azután rendezte arcvonásait és végre levegőhöz is jutott.
Merre? - kérdezte, miközben lelépkedett a rámpáról. Jól megfigyelte a hangárt, még sosem volt csillagrombolón és némileg azért érdekelte. TIE-vadászok, rohamosztagosok, lépegetők. És az egyhangú szürke, fekete és fehér szín keverék mindenütt.
Arra – lökte meg az egyik rohamosztagos. Hangja némileg torzítottá lett sisakja miatt.
Kor'ak nem ellenkezve indult el arra, amerre irányították. Néhány szőkésbarna tincse a pilótasisakja alól kilógott, bele a szemébe, ami idegesítette, ezért megállás nélkül próbálta kifújni szeméből. Sikertelenül. Viszont, az őt vezető katonát ez idegesítette és egy idő után rámorrant, hogy fejezze be.
Hamarosan odaértek egy tágabb teremhez, eddig folyosókon meneteltek keresztül. Ott bent összesen két alak volt. Egy alacsony rangú tiszt, meg egy... izé. Így tudta elsőnek magában megfogalmazni, mikor meglátta a fekete köpenyes, ruhás, maszkos alakot. Izé. Ez illett rá. Nem tudni, ki volt, mi volt, nem tudni róla semmit, csakhogy pofáján maszk. Ez illett Kor'ak gondolatában rá. Az izé.
És ekkor az izé elindult felé. Érezte a belőle áradó némileg ingatag, de javarészt a sötét felé hajló Erőt. Az izé egy izé. Bővítette ki a megfogalmazást. Tekintete közben az izé csizmájától a csuklya tetejéig vándorolt oda-vissza. Mikor még előtte állt, akkor is. Még akkor, mikor a maszk miatt torzított, mély, recsegős hangon elküldte a katonát, meg az alacsony rangú tisztet – akkor is csak fel-le cikázott a szeme. Kíváncsi volt az izére. Mitől lett izé az izé?
Mondd már meg, mi a francot nézel annyira? - dörrent türelmetlenül reá az izé. Valószínűleg egy ideig türelmesen várhatta, hogy mit akar ez a lázadó-leányzó, de aztán, mikor semmi sem lett, megunta.
Válaszként egy egyszerű fejcsóválást kapott. És ez a fejcsóválás közben látta meg az izé derekára tűzött fénykardot.
Nem volt már kedve agyalni az izén. Rossz érzése lett vele kapcsolatban.
A neve-nincsen, maszkos izé nagyot taszított Kor'akon, hogy induljon meg, pedig nem is szólt, hogy kell.
Kor'akra rájött egy kis agybaj, hogy magában roppant gyerekesen kezdett el gondolkozni. Néha szokott ilyen, mikor veszedelmesen komolyra fordul a helyzet.
Engedelmesen elindult, nyomában a maszkossal, aki egy-egy lökéssel irányította, hogy merre menjen.
Végül odaértek, vagyis megálltak valami ajtó előtt, ahol két rohamosztagos állt. Tisztelegtek az izé előtt, majd arrébb léptek. Kinyitotta az ajtót, és Kor'akban most állt össze a kép. Kirázta a hideg, a gyomra is fordult egyet és még a hegyes, manófülében hangos, minden zajt túlzúgó zúgás keletkezett. Most viszont félt. A kihallgatástól, azaz annak módszerétől, a vallatószéktől, vagy ágytól, attól függ, ki hogy nézi. Ágyhosszúságú, de nem igazán aludhattak volna benne. Legyen inkább vallatószék. Az értelmesebben hangzik.
Egy az eddigieknél is erősebbet taszított a maszkos rajta, mire berepült és a földön eltaknyolt. Az ajtó halkan bezárult mögöttük. Kicsit elszédült, nem tudta, merre van, hol van, forgott vele a világ. Az ütés erejétől eléggé beverte a koponyáját, amit ugyan a még csodamód rajta hagyott pilótasisakja enyhített, de így sem sokat.
Míg magánál nem volt teljesen, addig az izé a vallató...ágyra szíjazta, aztán várta, hogy magához térjen.
Kor'ak nem akart kínvallatást. Nem tudott sokat, és a neveken kívül pár dolgot hajlandó volt elárulni. Hogy nem tudja a bázis helyét. Tudja, hogy nem tudja, szóval értelmetlen a kínzás.
Hamar magánál volt.
Egy lehetőséget adok, lázadó, hogy önmagadtól vallj. Hol a lázadó bázisotok? Kik vezetik? Hányan vagytok? Neveket mondj – hallatszott a torzított hangú utasítás. A lány, avagy inkább nő szinte szemrehányóan emelte rá a tekintetét. A neveket ez az, hogy nem akarta elmondani, nem is akarja, és csak követeli az izé.
Annyit mondok, amit tudok, hogy nem tudok – válaszolt halkan. - Nem tudom a bázis helyét. Nem jártam ott sosem, direkt amiatt, hogyha esetleg egyszer elkapnátok.
A maszk mélyéről egy halk morranás hangzott.
Neveket – sürgette. Talán dolga volt?
Erre már nem felelt, makacs arcot vágva bámult fel a plafonra. Egészen addig, míg egy kéz nem került a látóterébe. Ha nem lett volna jedinek tanuló valamikor, akkor csak bámulna, hogy mit akar a fejétől egy fekete kesztyűt kéz, de így viszont túlontúl jól tudta. Az emlékeit akarta megtudni. A neveket. Amennyire csak tudta, mentálisan leblokkolta elméjét.
Miközben ezen ügyeskedett, felmerült benne, vajon miért nem említi az izé azt, hogy ő, Kor'ak Ksakyyak Erőhasználó? Csak érzi, vagy nem?
Ekkor, mintha egy dióhéját akarná valaki fogpiszkálóval feltörni, olyasmit érzett az agyában. Erőlködött, hogy a nem legerősebb védelmet fent tartsa elméjén, arca eltorzult az erőlködéstől.
Jobban teszed, ha feladod – hangzott a fenyegető tónusú, recsegős beszéd a füle mellől, amitől kirázta a hideg.
Most mutatkozott meg, hogy hosszú ideje nem gyakorolta az Erő használatát, mentális védelme rövid életűnek bizonyult, így hamarosan a keresett információ a maszkos birtokában volt.
Különös. Mit titkolsz, lázadó? - kérdezte, miután minden egyes névhez hozzájutott. Kor'ak egész feje, elméje hasogatott. Megviselte a „küzdelem". Viszont, a kérdés hallatán felnézett a vallató...izé mellett álló maszkjára furcsállkozva. Ő aztán nem titkolt semmit. Nem volt mit titkolnia. Tekintetéből sütött, hogy sült bolondnak nézi most a maszkost. Az elméjében lévő információkért dúló harc fáradalmait is elfeledte egy pillanatra. Vajon milyen lehet egy izé? Arcán látszott, valami kérdés ütötte fel benne a fejét, miközben a maszknak fekete szemrészére meredt. Az izének van szeme, ha van szemrész a maszkon. Eddig megvan.
Nem titkolok semmit. Amit titkolni akartam, már megtudtad – suttogta végül, és tekintetét újra a plafonra emelte.
Ám a ténylegesen őszinte válasz nem érdekelte a szemmel rendelkező izét, újra elkezdett kutatni a nő elméjében. Ami már az előzőeknél is erősebb, fájdalmasabb kínokat váltott ki nála, amiket már ordítás nélkül nem tudott hagyni.
Emlékek tódultak fel szeme előtt, majd mintha kiszaggatták volna őket, úgy jött helyükre a következő, a következő, és így tovább... Egészen addig, míg valami Kor'ak által sem ismert akadályba ütközött.
Mintha a maszk alól egy nagyon halk morranás hallatszott volna – ennyi volt a Ksakyyak család sarjának egyetlen másodpercnyi pihenője -, majd újból nekiveselkedett az elme feltárásának. A nő már egyre nehezebben bírta mindezt a megterhelést fizikailag, izzadt, köhögött, szíve hevesen vert, a levegőt alig bírta venni, hangja berekedt, már ordítani se tudott, szeméből a fájdalom okozta könnyek kiszáradtak, s szemei szinte már kigúvadva meredtek még mindig a plafonra. De az izé nem pihent. Tudni akarta, bármi áron. Aztán megtörtént a várva várt – csoda? - dolog, és megtudta. Amit talán sosem akart. Sem ő, sem senki talán.
A maszkos alak hirtelen tántorodott hátra, majd nekidőlt a falnak és lecsúszva a földre leült.
A nő pedig élete utolsó perceit élve félig lehunyt szemmel nézte azt, aki olyan dolgot tárt fel előtte, amit nem is tudott, hogy tud. Jobb nem tudni a tudottakat is, nem?
Feje oldalra billenve, erőtlenül pihent a fémlapon, teste ernyedt volt, szíve egyre gyengülve pumpálta a vért a testének. Feje hasogatását annak zsibbadása elnyomta, csak tompa lüktetés maradt, melyen a hangok sem szűrődtek át.
Míg az ő légzése végre kezdett nyugovóra térni, addig a kínzójáé éppen ellenkezőleg járt el, roppantul felgyorsult. Maszkja eltorzítva adta vissza azt, ahogyan a levegőt kapkodta. Kor'ak nem értette, egy ismeretlen izét miért zaklat fel más elzárt elméjében rejlő, régi, fájdalmas emlék?
Hamar választ kapott, mikor az izé levette maszkját. Akkor értette meg.
Még az Első Rend felemelkedése előtt kezdődött minden, mikor jedi tanoncként szerelmes lett egy vele körülbelül egykorú ugyancsak tanoncba. Nem tudta, vajon Luke hogyan viszonyulna hozzá, vagy szabad-e, ezért inkább mélyen elzárta a titkát magában, nem szólt róla senkinek. Érzelmei elrejtésében ügyes volt, de nem annyira, hogy ezt pont az a bizonyos személy ne vegye észre. Meg úgy mindenki. Persze mindenki tudta, ez igaz, de nyílt titokként kezelték. Tehát csak Kor'ak nem tudott róla, hogy tudnak. Na, meg az a bizonyos személy, aki irányába a szerelme irányult: Ben Solo.
Nem volt a fiú valami vonzó azzal a különös arcszerkezetével, Kor'ak sosem tagadta, nem is akarta, de volt valami, ami mégis megfogta a fiúban, de arra sosem jött rá, hogy mi.
Ám arra meg még inkább nem jött rá, mi vezényelte ezt a fiút, aki még eddig a nevét sem tudta, hogy érdeklődni kezdjék felőle. Egyre többször kereste a társaságát. Egyre többet beszéltek.
Nos, hogy mi lett a vége? Egyértelmű: mintha csak a nagy regényekben írták volna meg, Luke beleegyezett és ők aztán együtt voltak.
De nem sokáig.
Hamarosan ugyanis híre jött az Első Rend felbukkanásának. Kor'akban ekkor fogalmazódott meg valami, ami elszólította a jedi élettől, ami miatt ott hagyott mindent és mindenkit, hogy a lázadók egy pilótája legyen. Ekkoriban történt az, hogy Luke-nak a fénykardját visszaadta.
Egyedül Bent nem akarta otthagyni, ám azután a fiút Coruscantra küldte Luke három hónapra, részben, hogy szokja a szerelme nélküli létet, meg valami titkos ok miatt, amit ő sosem tudott meg, elzárkózott a jediktől, az Erőtől.
A lázadók vezetője Leila Organa Hercegnő volt. Ő volt a második, aki megtudta a leendő unokája születését. Rajta kívül csak Luke tudott a dologról. Nagyon nem örült neki, félt valamitől, amit akkor még Kor'ak nem értett, de aztán a Skywalker családnak utánanézett, akkor már tudta, mi az aggodalom oka.
Valami okból kifolyólag Bennek soha sem szóltak a gyermekéről, akit aztán az anyja, Kor'ak elvitt a Tatooine-ra. A kezdetek innen indultak. A kezdetnek pedig legyen hát vége. Gondolta. Így a kis leányzó, Av'Is Solo hamarosan rabszolgaként tengődött a sivatagbolygón úgy, hogy mindenki emlékét eredeti származásáról kitörölték.
A személy, aki a fal tövében ücsörgött, ugyanaz a személy volt, mint pár évvel ezelőtt. Bár látása a kimerültségtől kezdett homályosulni, azt a jellegzetes, egyedi, nem csinos, de számára mégis vonzó arcot felismerte. Még így is annak találta. Minden rossz ellenére.
Mondani akart valamit, de hangja nem volt, ereje sem, annyi sem, hogy a kisujját megmozdítsa. Csak bámulta őt, egyre üvegesebbé váló tekintettel.
Vajon véletlen, hogy így alakult? Hogy az ő élete vége pont azzal ér véget, hogy olyan személyt lát utoljára, aki az ő számára az életet jelentette?
Nem, nem véletlen, biztos volt benne.
Elmosolyodott. Eljött a vég számára.
Milyen szívesen megsimogatná, megcirógatná azt a most izzadt, idegességtől feszült arcot. Milyen szívesen mondana neki bármit, valamit.
Helyette ezen a fémvackon fekszik, miközben mindjárt meghal.
Nem félt. Elmúlt az is, amit a Kylo Rennek elnevezett, avagy őáltala izének hívott személy okozott.
A bajtársai erősek, nem tudott meg sokkal többet az Első Rend, mint eddig.
Kifognak tartani. Ő már nem.
Csak egyszer tekintene rá. Csak egyszer láthatná újra, utoljára.
Egy keserű érzésekkel telt, sötét tekintet nézte, mikor az utolsó lélegzetvételt vette, s fújta ki.
Egy kívánsága teljesült még, az nézett rá, aki nem az izé, hanem aki a számára Valaki volt. Az Egyetlen, aki jelentett valamit.
Egy utolsó gondolat még elhaló tudatába befészkelte magát: a lánya hasonlít az apjára.
Majd soha többé semmi. Megszűnt létezni. Csak teste maradt ott, valamint a maga után hagyott, érzelmileg teljesen összezavarodott férfit. És a lánya, aki valahol a Tatooine sivatagában vagy él, vagy nem.
A sötét tekintet egy utolsó reményt remélve felcsillant. A lánya. Kell neki.
