Sziasztok! Nos, egy új történettel jelentkezek, amit remélem élvezni fogtok. Szándékomban áll megvalósítani az egész elképzelésemet ezzel a történettel kapcsolatban, ugyanis nagyon szeretem Madarát. :3 Ő a kedvencem az Uchihák közül, aztán jön Itachi... 3
A fejezethez tartozó információk a végén találhatók! ;) Csak, hogy izgalmasabb legyen... :D
Remélem tetszeni fog. :) Próbáltam karakter hű maradni, de mivel nem nagyon mutattak meg sok mindent Madaráról és Hashiramáról a mangában (spoiler) max a gyerekkorukat, meg most, hogy edo tensei zombik... mármint csak az egyikük a másik már ember... szerű, szóval én ilyennek képzelem el Madarát. Akinek nem tetszik, nos... nos így járt :P
Jó olvasást!
Párosítás: Hashirama x Madara, később Tobiizu... és még kiderül ^^
By: Lora98
A nap fényesen süt, és az emberek többsége ilyenkor már a munkahelyén van. És mi, a szenvedők, élvezhetjük az iskola falait, több hónapon keresztül... Hol vagy nyár?
Most éppen az ebédlőben ülök, és próbálok rájönni, hogy mégis mi a jó francot keresek én itt. A diákok többsége - igen van pár kivétel, de még ez is csekély -, olyan tökkelütött, hogy abba már én magam is belehalok.
Nem viccelek, komolyan, néhányuk idiotizmusban szenved.
Nem mintha nagyon érdekelne, hogy mégis mennyi eszük van, de saját magamon kezdtem el érezni, hogy szívják belőlem a tudást.
Ha nem vigyázok, akkor vissza fogok fejlődni a majmok szintjére...
Persze azok sem buta állatok...
Körbe kémlelek, és meglátom pár osztálytársamat, évfolyamtársamat, kik félve és reménykedve pillantanak rám.
Egy egyszerű Uchiha pillantással elűzöm a csöppnyi kis agyukból azt a gondolatot, hogy le merjenek ülni mellém.
A kis hülyék.
- Madara, ha lehet ne szidd magadban a többieket. Ez egyáltalán nem kedves. - Morogja mellettem egy hang.
Komolyan behalok ezen a gyereken. Az arcom olyan sima mint a frissen vasalt... akármi, és ő mégis képes olvasni róla.
Pedig elhihetitek, hogy nagyon sokáig gyakoroltam a fapofát otthon.
- Én nem szidtam őket. - Dörmögtem.
- Aha, persze. - Mondta olyan hangon, amiből érthető volt, hogy egyáltalán nem hisz nekem.
- Hn.
Már két hónapja elkezdtük a középiskolát, és eddig Kagami az egyetlen akit képes vagyok megtűrni magam mellett.
És ebben nem játszik szerepet az, hogy az unokatestvérem és egy Uchiha. Úgy mondanám, hogy mindketten a család "szégyenei" vagyunk. A fekete bárányok.
A másak.
De jól megértjük egymást. - Fojtottam el egy vigyort.
Kagamival sosem viselkedtünk igazi, vérbeli Uchihaként. Persze a húgom meg az öcsém a tökéletes minta példányai a "klánnak", csak én vagyok selejt.
Kagamival együtt.
Nem mondhatnám, hogy hű de jóba vagyunk, de jobb ketten mint egyedül nem?
Meg aztán, kicsit hasonlítunk egymásra. Semelyikünket nem érdekli a hírnév, a tökéletesség fenntartása.
Ki akar, egy hűvös, érzéketlen emberré válni? A fater már annyi ideje játssza a hűtőt, hogy az egész képe hasonlít egy fagyasztott ananászra.
Ananász? Elememben vagyok...
Na meg aztán, amióta megvannak a testvéreim, és pont olyanok mint amilyennek egy Uchihának lennie kell, azóta szabad vagyok. Fater megmondta, hogy addig bármit megtehetek, ameddig az nem lesz a hírekben.
Milyen drága a fater...
Mikoto a tökéletes "asszony" mintájára törekszik, Izuna pedig mindent megtesz azért, hogy apánk büszke legyen rá.
Felsóhajtottam.
Nem azért, de valamiért örülök, hogy nem vagyok "klán tag". Ahogy elszoktam őket nézni, elég fárasztó lehet fenntartani a látszatot.
Mindig is szerettem önmagam lenni, a bunkó, lekezelő és szadista énemmel.
Miután elkezdődött a suli, jöttek a felsőbb évesek megszívatni minket, gólyákat... Egy gyilkos pillantással a helyükre fagyasztottam őket, s azóta felém sem mertek jönni...
Kagamival sajnos nem egy osztályban vagyunk, de már így is megszoktam az egyedüllétet.
Látom, hogy az ajtón egy nagyobb csoport esik be, hangosan nevetgélve, és én pedig újra sóhajtok. Miért kell mindenkinek olyan kurva hangosnak lennie?
Vagy én vagyok túl antiszociális?
- Csak egy kicsit. - Suttogja.
- Franc... hangosan mondtam ki mi? - fordultam felé, miközben lenéztem a kezében lévő telefonra, mely hangosan pittyegett.
- Jah - sóhajtott -, új játék. - Mondja csak úgy mellékesen, majd kissé felemelte a kezét.
- Sejtettem.
A nevetés hangja újra fellendült, de most még hangosabban. Ránéztem a tömegre, és mindegyiket elkezdtem szuggerálni, hogy végre elhallgassanak... vagy, hogy az éppen szájukban lévő kajadarab megakadjon a torkukban...
Megcsíptem az orrnyergemet, és próbáltam elűzni a migrénem első jeleit.
- Készültél a dogátokra? - támaszkodott az asztalra, majd ide-oda forgatta a telefont. A szemem sarkából láttam, hogy valami autós játékkal szöszmötöl.
Ránéztem, majd válaszoltam. - Mégis, honnan tudsz arról, hogy mi mikor írunk? - kérdeztem érdektelenül.
Ah, fárasztó itt lenni.
- Az egyik csajtól ott - bökött a pár méterre álló fekete hajú lányra -, leszólított, mert rólad érdeklődött. Kedvel téged.
- Tényleg? - horkantottam.
- Ahogy az összes többi csaj a suliban. - Kuncogott, majd újra kezdte a játékot.
- Hn.
Na, igen. Még ez is.
Alig beszéltem pár emberrel ebben a kócerájban, de már mindenki tudott rólam. A többiek példaképnek tekintenek, mert nem hagytam magam a felsőbb évesekkel szemben. A lányok meg mindig bámulnak, kuncognak, meg elpirulnak ha meglátnak.
Egy hét se telt a suliból, de már akkor megkaptam az első szerelmes levelemet. A kicsike nem volt ronda, de nem állt szándékomban senkivel sem együtt lenni. Gonoszul - ugyanis tudtam, hogy elpletykálják -, apró darabokra téptem a levelet, majd otthagytam a már pityergő nőszemélyt.
Azóta valamilyen okból kifolyólag, még többen elkezdtek érdeklődni irántam.
Komolyan nem tudnak ezek másra koncentrálni? Nem tudok úgy sétálni egy folyosón, hogy ne súgjanak össze mögöttem.
A legszívesebben aludnék.
- Amúgy nem. - Mondtam a dolgozatra célozva, majd pár perc múlva Kagami is megszólalt.
- Fáziskésés? - pillantott rám.
- Jah.
Megfogtam az üvegemet, és nagyokat kortyoltam belőle. A hideg víz frissítően ömlött le a torkomon, majd visszatekertem rá a kupakot, és letettem. A kezemre támaszkodtam, és láttam, hogy a körmeimről már lepattogzott a fekete lakk.
Franc... festhetem újra.
Ezt is csak a szüleim idegesítése miatt kezdtem el, de már nagyon hozzám nőtt. És egy idő után ők is elfogadták. Persze mást nem is tehettek volna. - Hümmögtem.
Mindenki azt mondja, hogy le sem tagadhatnám apámat. Bár az én hajam dúsabb és hosszabb mint az övé, de tényleg nagyon hasonlítunk. Mindig is büszke voltam a fekete fürtjeimre, bár volt aki belekötött. Nos, annak mindig bevertem a képét. - Kuncogtam az emlékre.
Kagami meg a saját apjára hasonlít. Gyerekkorunkban kitaláltuk, hogy hogyan tudnánk őket még jobban bosszantani. Én elkezdtem az ő apját "Ashura-bá"-nak hívni, míg Kagami az enyémet "Indra-bá"-nak.
Nem is tudom, hogy mióta kezdtem el így viselkedni. Sosem tettem azt, amit a szüleim mondtak, ezért nagyon szigorúak voltak velem. De engem ez sem érdekelt, mindig a saját érdekeimet néztem.
Utáltam azt a légkört, ami otthon volt, ezért sem szerettem hazamenni. A többi gyerek kint játszott a szüleivel, akik mosolyogtak, nevetgéltek. Nekem pedig állandóan azt hajtogatták, Madara csináld ezt, csináld azt... Légy a tökéletes örököse a vállalatnak... Bla, bla...
Aztán végre leszálltak rólam, és nyugodtan élhetem az életem.
Kaptam egy saját kis lakást, így a szüleim nyugodtan foglalkozhattak Mikoto és Izuna nevelésével. Egy kis bűntudat szokott bennem lenni, amiért csak úgy otthagytam őket. Félreértés ne essék, imádom a testvéreimet. A kisöcsém nagyon ragaszkodó, míg Mikoto nagyon gondoskodó. De aztán rájöttem, hogy ha ki akarnak törni, akkor megteszik majd. És amúgy se kicsik már.
- Jön a barátod Madara. - Mondta Kagami.
Kellemetlenül felnyögtem, és a fejemet belevertem az asztalba. Már nem csak úgy alapból fáj majd...
Ez kell nekem. Pont, amikor nyugalomra lenne szükségem, és egy méretes francia ágyra, akkor betoppan ő.
Senju Hashirama.
Egy biztos, nincs kedvem hallgatni a hülyeségeit.
Gyorsan felkaptam a fejem, és láttam, hogy integetve jön felém. Összehúzom a szemöldököm, és vetek rá egy: "Mi van?" pillantást, de ő csak mosolyog. Valaki leszólítja, és magyaráz neki, de látom, hogy minden percben felém pillant.
Embertelen gyorsasággal dobálom bele a cuccaimat a táskámba, és felálltam.
- Kagami, majd később. - Mondtam, majd elindultam, és a vállamra akasztottam a fekete táskámat.
- Örökké nem menekülhetsz. - Hallom még a kárörvendő hangját.
Az emberek rám-rám pillantanak, és végigmérnek. Egyikükkel sem törődök, folytatom az utamat, és elindulok az osztálytermünk felé.
Ha jól tippelek, akkor töri lesz, így azon végre nyugodtan kialhatom majd magam.
Kellett nekem hajnali egykor még mangát olvasni... - Túrtam bele frusztráltan a hajamba.
Kedvem támadna zenét hallgatni, de túl macerás lenne elővenni a fülhallgatót, majd bepötyögni a jelszót a mobilomon. Így csak sétálok tovább.
Hallom a közeledő léptek zaját, és fájdalmasan felnyögök.
Oh, Istenem miért? Miért büntetsz engem? Tán azért mert szebb vagyok az emberek többségénél, és még okosabb is?
Ah, már megint előjött az egoista énem... Nem vagyok véletlenül skizofrén?
- Madara! - Kiabál a Senju, de csak felgyorsítok. - Hé, hé ennyire ne rohanj! Várj meg!
Csak szeretnéd...
De egy perccel később egy erős kezet érzek a hátamon, és próbálom nem eltátani a számat, amiért ez a kis pióca ilyen gyors.
- Na - lihegett -, végre utolértelek. - Mosolyog. - Miért siettél ennyire?
- Nem akartam, hogy utolérj. - Válaszoltam, majd a megdöbbent tekintet után jöttem csak rá, hogy mit is mondtam.
Basszus... a szám mindig gyorsabb volt mint az eszem... Persze csak ilyen helyzetekben.
Nem mutattam, hogy esetlegesen bűntudatom lenne, hiszen azért mégis csak Uchiha vér folyik az ereimben!
És büszkeségem is van...
Egy hangyaszarnyi...
De az enyém!
- Értem - mosolyog még mindig -, nos, ha már itt vagyok, azért induljunk nem? Át kéne néznünk a leckét, mert írunk. - Lökdösött, majd elkezdtünk lassabb tempóban sétálni.
- Ah, szóval töriből lesz a dolgozat? - kérdeztem csak úgy mellékesen.
- Igen. Készültél? - fordult felém, hosszú barna haja pedig csak úgy lobogott utána.
- El is felejtettem, hogy írunk. Igazából azt terveztem, hogy alszok órán, de akkor ez nem fog összejönni... - Morogtam.
Hashirama csak felnevetett, én pedig mosolyogtam.
A körülöttünk lévő női egyedek felkuncogtak, és a szemük mintha szív alakúvá formálódott volna...
Hát igen, a nők másik kedvenc férfi példánya, éppen a mellettem álló személy.
Senjuval már találkoztam, amikor kicsik voltunk. Nem nagyon emlékszem rá, de ő mindig az orrom alá dörgöli. Azóta, amióta meglátott az évnyitón, feltett szándéka, hogy mi puszipajtások legyünk.
Nem kell szó szerint értelmezni...
De tényleg, azóta le se szállt rólam. Mindenhová követ, mint egy kis pincsi. Van egy öccse, Tobirama, aki Izuna osztálytársa. Nagy ritkán futottunk össze még anno, de most más a helyzet.
- Ah, Hashirama-kun! - Kiáltott egy női hang, melyet ezer közül is felismernék...
Uzumaki Mito.
Komolyan elkezdek filozofálni arról, hogy mégis miért vagyok én itt... Ha hallgattam volna az apámra, akkor nem itt lennék...
Kellet nekem a lázadó tinédzsert játszani...
A lány mellénk ért, és piruló arccal beszélgetni kezdett a Senjuval. Rám néha vetett egy szúrós pillantást. Annyira látszik, hogy szerelmes belé, hogy azt még egy vak is kiszúrná. Nem nagyon érdekelt a beszélgetésük, így sarkon fordultam, és elindultam újra.
Mitonak hosszú vörös haja van, és mindig két kontyba fogja a feje két oldalán. Visszapillantok, és látom ahogyan a szempilláit rebegteti, de Hahiramának fel sem tűnik, hogy mennyire próbálkozik...
Idióta.
Beérek a terembe, majd helyet foglalok a padomnál. Még jó, hogy egy személyes, így nem kell elviselnem valaki más társaságát.
Basszus... talán túl sok időt töltöttem otthon a négy fal között.
A helyem a legutolsó pad az ablak mellett. Direkt választottam ezt, mert ez van legtávolabb az ajtótól. És nyugodtan nézhetem a felhőket, vagy akár aludhatok is...
Saját tapasztalat...
A kezemre fektettem a fejem, és becsuktam a szemem. A fejfájás újult erővel tört rám, én pedig szidhatom magam amiért nem hoztam fájdalomcsillapítót.
Mindegy.
Hallom magam mellett a szék nyikorgását, és tudom, hogy Senju az. A kis szemtelen direkt mellettem foglalt helyet, és volt képe ezt a szemembe is mondani.
Seggarc.
Az osztályban hangos csevegés folyik, mindenki jártatja a száját, vagy éppen a telefonjával szórakozik. A csengő hangja jelzi az óra kezdetét, és öt perc múlva már meg is jelenik a tanár. Fujiwara Shioke a töritanárunk, és nagyon szimpatikus egy férfi. Nem lehet több huszonöt évesnél. - Gondoltam.
A többiek felálltak, míg én egyedül maradtam a fekvő pozíciómban.
Éreztem magamon a tanár és a Senju tekintetét, de csak pihiztem tovább. A tanár nem szólt semmit, hiszen kedvelt engem.
Ahogy a tanárok többsége is.
Valamiért bejött nekik, hogy minden kérdésükre tudom a választ. Persze, a lustaságom nem tetszett nekik, és már szóltak is, hogy ne aludjak, hanem figyeljek az órán, de én soha nem engedelmeskedtem. Mivel ez sem tetszett nekik, így másnap feleltettek is az előző órai anyagból.
Mindegyikük eltátotta a száját, amikor az egész leckét elmondtam nekik.
Így békén hagytak.
És még aludhattam is...
Micsoda élet!
A tanár felszólított mindenkit, hogy tegye el a felszerelését, és kiosztotta a lapokat. Mikor hozzám ért, pár pillanatig fürkészte az arcomat, majd megszólalt.
- Manga? - utalt a fáradtságom okára.
- Hn.
- Beelzebub?
- Hn.
- Nekem is tetszett a tegnapi fejezet. - Hümmögött. - De ha lehet, akkor most koncentrálj a dolgozatra, jó? - bökött karon, majd éreztem, hogy letette elém a dolgozatot.
Ahogy kinyitottam a szemem, egyből a barna tekintettel találtam szembe magam. Azok az íriszek olyan gyengédséggel pillantottak rám, hogy még a szőr is felállt a hátamon. De egy pillanattal később, el is tűnt, szóval lehet, hogy csak képzelődtem.
Nem lennék meglepve, ha hallucinálnék.
Hashirama fel-le húzogatta a szemöldökét, majd a lapomra bökött. Lenéztem, majd vissza rá, és jó magam is felhúztam a szemöldököm. Csak mosolyogva megrázta a fejét, és tovább folytatta a dolgozatát.
Felsóhajtottam, majd elkezdtem én is írni. Nem volt nehéz, de ahogy elnéztem, másoknak viszont az volt. Nem is figyeltem az elmúlt órák anyagát, de még így is tudtam egy egész kisregényt írni. A szemem sarkából látom, hogy Senju is folyamatosan ír. Azt hittem, hogy nem tudja, mivel még át akarta nézni...
De hát mindegy, nem mintha érdekelne.
Mondtam már, hogy zseninek tartanak? Elég egyszer elolvasnom, vagy hallanom a dolgokat, és már meg is jegyzem őket. A sors iróniája, hogy ilyen okosan, ennyire elcseszett személyiségem legyen. - Nevettem majdnem fel.
Abbahagytam az írást, majd újra a karomra feküdtem. A többiek tolla hangosan sercegett a papíron, és alig vártam már az óra végét.
A nap végét.
Az év végét.
Soha ne gondoltam volna, hogy valamit ennyire utálni fogok egész életemben. Az iskola annyira unalmas, hogy szinte bele tudnék pusztulni. Néha eltűnődöm azon, hogy lehet, hogy csak azért unom magam, mert egyedül vagyok?
Che.
Ki nem szarja le...
Na meg azért ott van Kagami is, meg a kicsi Obito... Az a gyerek annyira hasonlítani fog rám! Már most nem Uchiha módra viselkedik. - Mosolyogtam az emlékekre.
Mindig hangosan nevet, mosolyog, amit egy igazi Uchiha soha nem tenne. Közönség előtt.
Jó, valljuk be, az Uchihák többsége úgy néz ki, mintha karót dugtak volna fel a seggükbe. Annyira szánalmasak, hogy az már teljességgel nevetséges. Némelyikük úgy néz ki, mintha be lenne szarva. - Kuncogtam.
Mindegy.
...
Valaki rázza a kezem, én pedig vágtam egy fintort. Hallom, hogy csengetnek, és rájöttem, hogy bealudtam.
Hogy nem vettem észre?
- Madara, gyere, mert tesink lesz, és még át is kell öltöznünk. Ne aggódj, a tanár elvette a dolgozatodat. - Suttogja Hashirama közvetlen közelről, és még így is biztos vagyok benne, hogy nem ismeri a magánszféra szó jelentését.
Kótyagosan kinyitom a szemem, és meglátom őt. Felhúz az asztalról, majd támogatva elindul velem a tornaterem irányába. Még ilyen kómás állapotban is észrevettem, hogy a karja a derekamon ténfereg, és hogy kedvesen hozza magával a cuccaimat is.
Miért ilyen kedves velem?
Nem is ismerem...
A többiek - nagy részükkel egy szót sem váltottam -, nem is figyelnek ránk, de ez egy cseppet sem zavar. Senju leültet, és már nyúlna a pólómért, de megállítom.
- Azért ennyire nem vagyok álmos.
- Oh... bocs.
- Nem gond. Kösz - mutattam körbe a az ujjammal -, ezt az egészet.
- Semmiség. Te is megtetted volna értem nem? - pakolt le mellém.
Pár másodperc után válaszoltam.
Őszintén.
- Nem, nem hiszem. Ott hagytalak volna, hogy elkéss az óráról. - Vigyorogtam, majd levettem a pólómat. Láttam, hogy Hashirama pirulva elfordítja a fejét, de nem tettem szóvá.
- Nos, ezt sejtettem. Tényleg olyan bunkó vagy mint amilyennek mondanak. - Csipkelődött, majd felvette a tesi cuccát.
- De legalább őszinte. - Mutattam rá a nem mindennapi tényre. - Ezt egy Uchihától már nagy eredmény. - Öltöztem fel én is.
- Hát igen, ahogy elnézem ez nálatok nem családi vonás. Mond, csak nem elejtettek gyerekkorodban? - vigyorgott.
- Oh, de igen, képzeld. Anyám apámmal veszekedett - ami szintén nem szokványos dolog nálunk -, és annyira akart gesztikulálni a kezeivel, hogy elejtett. - Fintorogtam. - Be is vertem a fejem, sőt! Be is tört meg minden, aztán jó pár hónapig a kórházban sínylődtem. A legjobb az egészben, hogy telenyomtak fájdalom csillapítóval, hogy ne érezzem a fájdalmat, meg közben összeszedtem valami vírusféleséget is, így végighánytam az ott töltött időt. - Néztem az arcára.
Elég érdekes látványt nyújtott a megdöbbent arckifejezéssel, az elkerekedett szemekkel. A srác fal fehér volt, és olyan volt a tekintete, mintha valami irtó nagy szörnyűséget mondott volna az imént.
- Srácok, idő van gyertek. - Nézett be az ajtón a tanár, majd indult be a terembe.
Elléptem Hashirama mellett, és megveregettem a hátát.
- Hé, haver, ne vágj ilyen képet. Csak húztalak. Soha nem ejtettek el, mindig makk egészséges voltam. - Nézett rám, mire rávigyorogtam. - És, hogy tudd, rohadt vicces fejet vágtál az előbb, és alig bírtam visszatartani a nevetésem. - Mentem a terembe, majd éreztem, ahogyan a Senju is mellém ér.
- Ez durva volt. - Motyogta, majd beálltunk a tornasorba.
- Hn.
- És én még azt hittem, hogy normális vagy. De rá jöttem, hogy neked már sérülés sem kell, alapból van valami gond a fejeddel. - Vigyorgott.
A kis mocsok. - Gondoltam, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Hé ez rímelt. - Néztem rá, mire megrázta a fejét.
- Látod? Ott fent tényleg gond lehet...
- Mégis több van mint neked...
- Ez most célzás akart lenni? - könyökölt az oldalamba, mire felszisszentem.
- Oh, szóval feltűnt. Hé, to'd, hogy milyen kaját hoztam?
- Fogalmam sincs... de ez, hogy jött ide? - értetlenkedett.
- HashiRámásat... szalámival, sajttal, meg minden más finomsággal... - Mosolyogtam, majd elmondtam egy "itt vagyok"-ot a tanárnak, amint felolvasta a nevem. - Ah, csak meg akartam veled osztani ezt a tényt. - Vontam meg a vállamat.
- Te kis... - Vetett rám egy szúrós pillantást. - Szóval így állunk?
- Én per pillanat két lábon... - Suttogtam.
- Tudod, a minap voltam az öcsémmel az utcán, és egy csomó madarat láttam... - Somolygott.
Madár?
Heh, ez jó...
- Jesszusom - tettem drámaian a szívemre a kezem -, olyan rosszul álltok anyagilag, hogy már az öcsédet viszed az utcára? És képes vagy így élni? - Sóhajtottam, majd megráztam a fejem. - Szörnyű testvér lehetsz...
- Te meg perverz. - Vág vissza, mire rosszallóan rá nézek.
- Te meg egy segg vagy.
- Köcsög.
- Rohadék.
- Hajas baba.
- Transzvesztita.
- Fiúk, fiúk, ha lehet ne itt veszekedjetek, jó? - néz ránk a tanár.
Pár percig még szemezek a Senjuval, majd mosolyogva megyek el nyújtani, mint a többiek. Nem rossz, nem rossz...Vissza tud vágni, és nem is csinálja rosszul... most veszem észre, hogy amióta itt vagyok, először éreztem mást is az unalom helyett...
Helyet foglalok az egyik bordásfalnál, majd látom, hogy a Senju is mellém lép.
- Máshol már nem volt hely. - Mondja.
- Aha.
Nem tettem szóvá, a több mint tíz szabad bordásfalat, ami mellettünk volt.
- És ha szabad megjegyeznem...
- Nem, nem szabad...
- ... akkor tisztáznám, hogy nem vagyok transzvesztita. Tudod, azt gondoltam, hogy nagyon okos vagy, de rájöttem, hogy tévedtem. Soha nem fogsz tudni leérettségizni, ha nem vagy tisztában az anatómiai dolgokkal... - Feküdt le a földre, majd elkezdett felüléseket csinálni.
Én is leültem mellé, majd ugyanazt csináltam mint ő.
- Ilyen aggyal könnyebb lesz mint neked.
- Ah, vigyázz, reped a mennyezet... nem bírja az épület a marha nagy egód... - Kezdett neki a fekvőtámaszoknak.
Én is hasra fordultam, de nem csináltam semmit. Olyan fáradt vagyok...
- Tudod, legközelebb otthagyhatsz a teremben aludni... - Motyogtam, de még így is meghallotta.
- Talán nem kellene hajnalig fenn lenni...
- Bocsi apu, jó kisfiú leszek...
- Rendben van hercegnő...
- Anyád. - Nevetett fel.
A tanár megkért minket, hogy fussunk öt kört a teremben, majd amikor végeztünk, két csapatba osztott minket. A lányokat leültette a padra, és mondta nekik, hogy ők majd holnap fognak játszani. Persze ők ezt nem is bánták olyan nagyon... Hashirama és én külön csapatba kerültünk, majd a tanár végre elmondta, hogy kosarazni fogunk.
Hozzátette még, hogy egyeseknek szüksége lesz a tapasztalatokra, mert vannak olyanok, akik félnek a ladától. És, hogy osztályozni fogja a fektetett dobást, meg miegymást...
Felálltunk az alap pozícióba, majd - számomra ismeretlen -, két srác beállt ugrónak. Ahogy a tanár feldobta a labdát, elkezdődött a játék.
Már az első tíz perc után elkezdtem fáradni, és izzadni. Nem mondtam még, hogy rossz az anyagcserém mi? Hiába - Uchiha vonás ide, vagy oda -, úgy szeretem az édességet, mint medve a mézet...
És igen, egy kicsit mindig dagi leszek...
De nem annyira, hogy az még ne legyen vonzó! Persze semmi bajom sincs molett testalkattal... Amíg mindenki elfogadja magát olyannak amilyen, addig nincs gond...
Anno, kis srácként imádtam kosarazni, és ez a mai napig így van.
- Uchiha! Labda! - Kiáltja az egyik osztálytársam... akinek Miagi? Misaki? Mitsube... a neve? Mitt'om én... majd elkapom a narancssárga labdát, és a palánkra célozva eldob...
...nám, ha egy hosszú kéz hátulról ki nem csapná a kezemből. A dobásom meg akadályozója elfut mellettem, és a hosszú barna haja csak úgy lobog mögötte, míg nekem elkezd rángatózni a jobb szemem.
Idegesen fordulok egyet, majd a lányokhoz sétálok.
- Uchiha! Még nincs vége a játéknak! - Kiáltja Oshuzuru Kuso, a testnevelő tanár. Nem foglalkozok vele, sem a gonoszul mosolygó Hashiramával.
A kis dög játszani akar?
Hát tőlem oké...
- Hé lányok - álltam meg előttük -, kölcsön tudnátok adni egy hajgumit? - szedem össze kedvességem legapróbb foszlányait.
- Ööö... - pirulnak el, majd egymásra nézve kuncogni kezdenek -, miért kell? - kérdezi az egyik.
Ennyi észt...
- Na vajon mire? - bámulok rá, mire az szégyenében elvörösödik.
- Te-tessék - veszi le a karjáról a kért tárgyat -, itt... van.
- Kösz. - Mentem vissza a pályára.
Séta közben, megfogtam a hajamat, és felkötöttem a fejem tetejére. Két vastagabb tincset meghagytam oldalt, hisz még se nézzek úgy ki mint egy ló...
Senju újra dobott egy két pontost, és vigyorogva lepacsizik az egyik csapattársával. A tekintete rám téved, és két piros folt jelenik meg az arcán. Megáll mellettem, majd szemügyre veszi a frizurámat.
- Mi van? - sóhajtok.
- Semmi... csak... aranyos vagy. - Mosolyog, majd zavartan megvakarja a tarkóját.
Én csak nézek rá, és nem tudom hova tenni a dolgot. A srácot ismerem vagy pár napja, meg régebben egyszer ha találkoztam vele, erre most meg úgy viselkedek vele, mintha a legjobb haverok lennénk.
A kezemet az orrnyergemre szorítom - megint -, majd ellépek mellőle.
- Erre csak most jössz rá? - pillantok át a vállam fölött, mire felnevet.
Arrébb sétálok, majd a többiek megindulnak, felkelve az előbbi sokkból. Fel se tűt, hogy ennyire megdöbbentette őket, hogy felkötöttem a hajam.
Vagy az, hogy másokkal is kommunikáltam?
Ki tudja...
Az egyik srác, nem látva kiutat, nekem passzolja a labdát, én pedig egyből fel is ugrok. Hashirama egyből rohan felém, és kinyújtott karral felugrik, hogy megakadályozza a dobásomat.
Idióta.
Várok még pár másodpercig, majd amikor a keze elég közel van a labdához, feldobom azt a levegőbe. Ő egy meglepett nyikkanással "száll" el mellettem, mire én visszaérkezem a földre, és újra felveszem a dobó pozíciót.
A labda könnyedén csúszik ki a kezemből, és egyenesen a kosárba érkezik.
Csont nélkül.
Több mint a fél pályáról.
Na...
Ez már valami.
Döbbent nyögések, ujjongások hangjai érik el a fülemet, mire meghallom a játékot véget vető sípszót. Több srác a nyakamba ugrik, azt kiabálva, hogy milyen király vagyok, meg hasonlók.
Mosolyogva mondják, hogy nyertünk.
Én csak állok ott, mint Jenő a boltban, aztán a tanár sorakozót kiállt. A többiek leszállnak rólam, majd magam is beállok a sorba. Felpillantok, és meglátom a mellettem lévő, felfújt arcú Senjut.
Csak rávigyorgok, és meghajolok.
Út közben - ahogy sétálunk ki a teremből -, visszaadom a csaj hajgumiját, amit - kedvtelenül -, meg is köszönöm. Ő csak mosolyog, kuncog, és elvörösödik, majd elfut.
Jesszusom...
Hangos ricsaj csapja meg a fülem, ahogy beérek az öltözőbe, és elkezdem levenni magamról az izzadt ruhát. Hashirama már át is öltözött - amin próbáltam nem meglepődni -, és engem figyelt.
Bedobáltam a ruháimat a táskába, majd elkezdtem felvenni a farmernadrágomat. Felpillantottam, és láttam, hogy Senju milyen piros.
- Hé, nincs lázad? - kérdezem, majd megérintettem a homlokát, hogy meleg-e. Kicsit meleg, de lehet, hogy csak az óra miatt pirosodott ki.
- Ne-nem! - Állt fel hirtelen. - Most... most megyek, majd később! - Kiáltotta, majd kisietett az ajtón.
Én csak meglepetten bámultam utána, majd felvettem a pólómat. Összeszedtem a dolgaimat, és elindultam.
Még lenne egy órám... - Gondoltam.
Fáradtan felsóhajtottam, majd megfordultam, és a kijárat felé vettem az irányt. Egy óra lógás... mit számít? Amint kiértem, a nap a szemembe sütött, kiégetve vele a retinámat...
Elsétáltam a főkapuig, és útközben hívtam egy taxit. A francnak lesz kedve hazáig buszozni...
...
Amint hazaértem, és kifizettem a sofőrt, egyből lepakoltam a cuccaimat. Ittam egy pohár vizet, bevettem egy - vagy két? -, Aspirint, és bedőltem az ágyba.
A takarót magamra húztam, és éreztem, ahogyan az álmosság elemi erővel tör rám.
Utolsó gondolatom az volt, hogy már nem fogom unni magam a suliban...
Hülye Senju...
Fejezet megjegyzések: Igen, Madara Mikoto és Izuna bátyja. Igaz, hogy Izuna alapból a testvére volt, de mindig is úgy gondoltam, hogy ők hárman egész jól kiegészítenék egymást.
Indra és Ahura ( Spoiler! Manga!) Rikudou Sennin gyerekei, amit a mangából megtudhattunk, így ők nem kitalált személyek. Bár a mangában, Madara és Kagami apjai nem ők voltak, de ebben a történetben azok. ^^
Uchiha Kagami, valós karakter a mangában, őt sem én találtam ki. Ha úgy jobban felismeritek, mint Uchiha Shisui apját, akkor már tudjátok ki az. Ha nem: A Google a barátotok. ;)
Madara és a többiek tizenhat évesek.
Köszönöm, hogy elolvastátok.
U:i. Próbáltam poénokat beletenni, de nem tudom, hogy ez mennyire volt észrevehető. Ha valakinek van valami jó poénos ötlete, akkor írjon kritikába, vagy emailbe. ( valamelyik történet elejére leírtam a címet)
Hibákért elnézést...
Hali~
Lora98
