A Világom, világod című fanficemhez kapcsolódó rövidke történet. Annak ismerete nélkül is érthető talán, annyit kell csak tudni, hogy ebben a világban nem divat ferde szemmel nézni a mugliszármazásúakra – épp Mardekár leszármazottainak köszönhetően nem, akik néhány generációval az Alapítók ideje után szakítottak Malazár nézeteivel, ennek pedig messzeható következményei lettek az egész varázsvilágra nézve. Például, ami itt fontos: a Gomold-család nem verte el minden pénzét, nem züllött le, viszont ettől függetlenül Little Hangletonban kötöttek ki, mert az békés és csendes. (Ők pedig az általában körülöttük csapott felhajtás után megtanulták díjazni az ilyesmit.)
A jogok Rowlingot illetik. :-)
Sosemvolt idők
1. fejezet: Tom a varázsvilág küszöbén
Két gyerek időzött a folyónál. Kicsik voltak, véznák, és a még illendő legkevesebb ruhát viselték – ugyanis májushoz képest napok óta tűrhetetlen forróság uralkodott a vidéken. Tom kavicsokat hajigált a lomhán hömpölygő, barnás vízbe, de csakhamar megunta, és inkább leheveredett a fűben üldögélő lány mellé. Merope viszont épp ebben a pillanatban észrevett valamit, és egy halk, boldog „Ó!" kíséretében felpattant, a fűzfához rohant, és lekuporodott a tövében. Háttal volt Tomnak, aki így nem láthatta, mit csinál.
A fiú szórakozottan kalimpált a lábaival, és a nyelvével, ahogy mióta kiesett mindig, a tejfoga helyét piszkálgatta. Remélte, hogy gyorsan kinő helyette az új, az igazi. Amikor nemrégiben Merope járt hasonlóan, neki furcsamód egyik napról a másikra kibújt; pontosan azután, hogy valaki az iskolában kicsúfolta miatta.
– Nézd csak, mit találtam! – Merope térdelt le elé, és mielőtt Tom feleszmélhetett volna, az orra alá nyomott egy csokornyi édes illatú virágot. – Ibolya – jelentette be a lány büszke örömmel, majd élvezettel újra megszaglászta a szerzeményeit.
Tom felült – meztelen hasát úgyis bökték-csiklandozták a fűszálak –, hogy szemügyre vehesse az ibolyákat. Fehérek voltak, ő pedig nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: – A lilát jobban szeretem. Az az igazi.
Merope ránézett, és elmosolyodott. A kezében szorongatott virágok lassan sötétedni kezdtek, míg végül felöltötték a legbársonyosabb, legmélyebb lila árnyalatot, amit Tom valaha látott.
A fiú döbbenten, hüledezve rázta meg a fejét, nem akart – nem mert – hinni a szemének. Merope, látva az arckifejezését, gyanakodva, rosszat sejtve pillantott le a csokorra, aztán riadtan vissza Tomra.
Hárman ültek a hosszú étkezőasztal mellett, a csillár fehéres fényénél. Rowle Gomold az asztalfőn, hallgatagon, elgondolkodva, tőle jobbra Merope, balra Morfin. A fiúnak tulajdonképpen nem szabadott volna otthon lennie. Tizennégy éves volt – lassan tizenöt –, roxforti diák – bár néha, ha rosszkedvében találták, felemlegette, hogy akarata ellenére* –, így a kastély nagytermében is várt rá egy teríték, ezen az estén éppúgy, mint az iskolaév többi más napján.
Morfin azonban, amint harmadévesként lehetősége nyílt lemenni Roxmortsba, úgy döntött, mehet ő tovább is, ha úgy tartja kedve, például haza, Little Hangletonba, hogy ezeken a ritka szombatokon a családjával vacsorázzon. Az apjával volt ugyan ezt illetően egy kisebb vitája, miután első alkalommal váratlanul kipottyant a kandallóból, de Rowle végül is elfogadta az érvet, hogy Mardekár leszármazottja ennyit megengedhet magának, sőt, meggyőzte az igazgatót, hogy ő is gondolja hasonlóképpen.
Merope rosszkedvű volt és bánatos, csak turkált az ételben. Tom egész délután úgy tett, mintha nem vette volna észre az ibolyák furcsa metamorfózisát – pedig mindketten tudták, hogy a nyilvánvalót tagadja. Náluk maradt sötétedésig, ahogy máskor, kevésbé szokatlan napokon is náluk időzött volna, de csendes volt és nyugtalan.
Rowle végül elszánta magát, hogy afelől tudakozódjon, ami órák óta aggasztotta: – Mi ütött a Denem-kölyökbe?
Morfin vigyorogva megrántotta a vállát, és meglengette a kezét az arca előtt. Merope minden bizonnyal összeveszett volna vele, ha észreveszi – valahányszor a bátyja piszkálni kezdte Tomot, felfújta magát, mint valami dühös macska –, csakhogy a kislány meredten nézte a vacsoráját, megmoccanni se mert.
– Áh, nem! – legyintett Rowle ingerülten. Nem volt csevegős kedvében. Tom viselkedése zavarta, és a végére akart járni, mi lehet az oka. – Egész délután úgy bámult, mintha eddig még sosem látott volna, és összerándult, valahányszor megmozdítottam a kezem.
Morfin elsöpörte a haját a homlokából. – Arra gondolsz, gyanítja, mifélék vagyunk? – Az apja kurtán bólintott. – Én nem hiszem. Miből jött volna rá?
Rowle komoran összeszorította a száját, és tűnődve a fejét ingatta. – Merope… – A lány reszketősen felsóhajtott. – Nincs valami mondanivalód?
– Hát… talán… látta, ahogy lilává változtatok egy virágot. – Miután nagykeservesen kibökte hosszú ideig nem mert felnézni.
– Törölni kéne a memóriáját – vetette fel Morfin tapogatózva.
– Fiatal hozzá – felelte Rowle elutasítóan. – Meg amúgy is, órák óta ezen, rajtunk töprenghet. Kombinál, felfedez… Ami megtörtént, már nem lehet visszafordítani.
– Akkor mit csinálunk?
Erre Merope is igazán kíváncsi volt. Erőt vett magán, és lassan felemelte a fejét. Azt hitte, Morfin az apjukra figyel, ehelyett viszont a bátyja őt nézte rezzenéstelen tekintettel. A vonásai szigorúak voltak, mogyoróbarna haján megcsillant a hideg lámpafény.
– Te visszamész a Roxfortba, és csakis a vizsgákkal foglalkozol – mondta ekkor Rowle. Morfin zokszó nélkül fogadta a rendreutasítást. – Én pedig majd tisztázom valahogy a helyzetet a fiatalúrral.
Morfint megnyugtatta az ígéret, akárhogy tervezi is apja az intézkedést, az eredmény biztos, hogy az elképzelhető legjobb lesz – és Rowle talán Tomot is megszorongatja egy kicsit (ő megtenné a helyében). Elégedetten dőlt hátra a széken. Nem úgy Merope, aki még mindig nyomorultul érezte magát, amiért ekkora butaságot követett el, és ezzel gondot okozott mindannyiuknak.
– Annyira sajnálom – cincogta vékonyka hangon –, én nem szándékosan… – Csak arra gondolt, Tomnak örömet szerezne a lila virágokkal, és a varázsereje kéretlenül is cselekedett.
– Én nem szándékosaaan – utánozta Morfin nyávogósan. – A Wizengamot előtt is ezzel fogsz védekezni?
Merope megborzongott, és igyekezett az eddiginél is apróbbra összehúzni magát. Hiszen épp ettől tartott ő is! Megsértette azt a titokőrzési vagy milyen alaptörvényt. És az ilyesmit bizonyára nem nézték jó szemmel; azt pedig tudta, hogy aki törvényt szeg, annak bűnhődnie kell, a varázslók világában éppúgy, mint a muglikéban.
– Badarság! – vakkantotta Rowle. – Te meg ne rémisztgesd, mert megszervezem, hogy a nyarat az első naptól az utolsóig Mirabelle nénédnél töltsd! – Aztán Merope-hoz fordult: – Senkit nem ítélnek el azért, mert véletlenül felfedte a mágiáját egy mugli előtt… főleg ha egy ilyen kicsi mugliról van szó.
– Igen, egy egészen kicsi, de minden lében kanál mugliról – jegyezte meg Morfin.
Merope arca ezúttal ahogy kellett, kipirult a haragtól, Rowle pedig szúrós pillantást vetett a fiúra. – A Roxfortban nemsokára takarodó, ha emlékeim nem csalnak. Ha nem indulsz hamar, nem fognak beengedni a birtokra, és őszintén megmondom, én is meggondolnám, beengedjelek-e ide, ha vissza találnál somfordálni.
Morfin egy pillanatig se hitegette magát azzal, hogy az apja tréfál, és Rowle-nak sajnos abban is igaza volt, hogy ideje volna visszatérnie az átokverte iskolába. Elrendezte az evőeszközöket, ledobta a szalvétáját, és szedelőzködni kezdett.
Tom futva tette meg az utat Gomoldék házáig; a vödör, amit cipelt minduntalan a lábának ütődött, de nem fájt, nem is hátráltatta, így nem törődött vele. A rét, amin keresztülvágott, napfényben fürdött, a magasra nőtt fű olyan aranysárga és száraz volt, amilyen más években legfeljebb augusztus végére lett. A tündöklő égen nem vándorolt egyetlen felhő vagy akár felhőpamacs sem, a mai tehát tökéletes napnak ígérkezett ahhoz, hogy az ember odakint legyen egészen sötétedésig. Tom roppantul örült ennek, merthogy a halakhoz kellett az idő, meg a türelem.
Egész álló este Merope járt a fejében, még lefekvés után is, és hiába volt egyébként jó alvó, most órákig forgolódott meg bámulta a plafont. Azért sikerült csak hajnaltájban elaludnia, mert végül álomba gondolkodta magát.
Pedig hát a helyzet teljesen világos volt. Két lehetőséget látott: képzelődött, vagy Merope tud varázsolni – mert mi más magyarázata lehetne annak, hogy egy virág színe hirtelen fehérből lilára vált? Nos, az meg egyértelmű volt, a két eshetőség közül melyik a jobb.
Akárhogy is, Tom semmi pénzért le mondott volna a megbeszélt programról.
A horgászfelszerelést gondosan lepakolta a ház oldalához. Kettesével szedte a bejárathoz vezető lépcsőfokokat; lendületesen lökte be a nehéz ajtót, ahogy átszáguldott az előtéren észrevette a nappaliban álldogáló Rowle-t, és egy pillanatra megtorpant.
– Jó napot kívánok, Mr. Gomold! – Azzal rohant is volna tovább, fel a lépcsőn, de Rowle hangja megállította.
– Tom Denem! Gyere csak ide egy percre!
Tom jóval megfontoltabban, mint az előbb, lesétált a megtett fokokon, aztán be a nappaliba, ahol a férfi várta a kandalló párkányára könyökölve. – Ülj le! – mutatott az egyik széles fotel felé, ami közvetlenül vele szemben helyezkedett el.
Tom engedelmeskedett. Ahogy belesüppedt a fotelba, az a kellemetlen érzése támadt, mintha csapdába esett volna, mintha eltörpülne a bútor méretei és különösen a magas férfi mellett.
– Tudsz titkot tartani? – kérdezte Rowle sejtelmesen.
– Persze – vágta rá Tom.
Rowle közelebb lépett hozzá. – Ne ilyen nyeglén, fiacskám! Súlyos dolgot akarok megosztani veled.
– Igen, tudok titkot tartani – válaszolta Tom a tőle telő legőszintébb komolysággal.
Merope, aki valószínűleg meghallotta Tom köszönését, de aztán hiába várt a fiúra, megjelent az ajtóban. Először az ajtófélfához simult, úgy lesett be a szobába, aztán közelebb óvakodott, és megállt Tom fotelja mellett.
– Merope tegnapi mutatványa után nyilván magadtól is rájöttél: a varázslat lehetséges. Létezik mágia, és a családom a használói közé tartozik, ami azt illeti már hosszú évszázadok óta. A fiam és én varázslók vagyunk, Merope pedig boszorkány. Van valami kérdésed?
Tom csak meredt rá, és kábán megrázta a fejét. „Becsületére legyen mondva – gondolta –, nem cicomázta a dolgot."
– Sejtettem. – Vetett egy pillantást a megszeppenten ácsorgó Merope-ra, aztán a fiúra mordult: – Pecázni indultatok, vagy nem?
Némán tették meg az utat a folyóig. Merope percről percre egyre idegesebb lett, Tomot ellenben mintha valami furcsa, derűs nyugalom szállta volna meg: ruganyos léptekkel haladt mellette, és időnként fütyörészett. Nem csoda, hogy pompás kedvében volt, kiderült, hogy nem őrült meg – keveset tudott az őrültekről, de ijesztő állapotnak tűnt –, és napszúrást sem kapott, hogy hallucináljon tőle – mert betegnek lenni meg felettébb unalmas lett volna. Túlságosan el volt telve az új felfedezés élményével; így azt már nem vette észre, Merope-ot mennyire nyomasztja valami, nemhogy rájöjjön, miatta van az egész.
Hosszú ideig ücsörögtek csendben; Merope a túlpartot figyelte, ahol a fiatal nyárfák levelei reszkettek a gyenge, forró szellőben, és igyekezett meggyőzni magát, hogy tulajdonképpen nem alakulnak olyan borzasztóan a dolgok, elvégre Tom eljött hozzájuk, ahogy megbeszélték, és most is itt van mellette, nem menekült el, pedig megtehette volna… Hacsak nem attól fél, hogy Merope – vagy esetleg Rowle – bosszúból megátkozza…
– Nem varázsolnád rá a halat a horogra? – kérdezte a fiú hirtelen ötlettel.
– Az az egészet tönkretenné – felelte Merope óvatosan.
Tom ráhagyta. – Igaz.
– Különben se tudnám megcsinálni – folytatta a kislány felbátorodva. – Nekem mindig minden csak véletlenül sikerül, van, hogy olyankor is, ha nem akarom, és sokszor nem úgy, ahogy szeretném.
– Szerintem ez akkor is fantasztikus.
Merope nagyokat pislogott. – Komolyan?
– Naná! – vigyorodott el Tom lelkesen. – Hányan mondhatják el magukról, hogy a legeslegjobb barátjuk boszorkány?
Merope-nak el kellett ismernie, hogy bizony nem sokan, legalábbis Little Hangleton környékén.
– Szóval Morfin se rendes iskolába jár, ugye? Úgy értem, nem olyanba, amilyenbe én fogok majd, hanem nektek valóba: varázslóiskolába.
– A Roxfortba, igen – bólintott Merope. Megkönnyebbült, hogy nem kell többé hazudoznia, hanem szabadon beszélhet mindenről. Tom jó barát volt, megérdemelte, hogy őszinte legyen hozzá, ahogy azt is, hogy épp annyit tudjon róla, amennyit ő tudott a fiúról. – Én is oda megyek majd, ha tizenegy éves leszek.
– Na, és milyen? – kérdezte Tom izgatottan.
A kislány elgondolkodva biggyesztette le az ajkát. – Nem tudom. Morfin keveset beszél róla, azt mondja, majd meglátom a saját szememmel, és ne kíváncsiskodjak annyit. Apa meg igazat ad neki.
– Nem is úgy értettem, hanem maga a… a világotok. Miben más, mint ez?
Merope szusszantott; nem tudta, mivel is kezdje. – Hááát… például a képek mozognak. A fényképek meg a festmények is. A mieink persze nem, apa szerint nem lenne biztonságos, mert túl gyakran fordulnak meg muglik a házunkban…
*Világom, világod - 13. fejezet
Yan és Peter beszélgetéséből kiderül, hogy Morfin - ki tudja, miért - a Durmstrangba akart járni, de Rowle persze nem engedte, mert mint mondta: „Mardekár Malazár leszármazottja nem hozhat szégyent a családjára azzal, hogy egy idegen ország iskoláját helyezi az őse által alapított intézmény elé. Ezt vésd az eszedbe, fiatalember!"
